Egykor a halálba küldtek, most a békére törekszem

NIVA TOSIAKI ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az egykori japán pilóta, akit a II. világháborúban arra képeztek ki, hogy öngyilkos támadást hajtson végre egy amerikai hadihajó ellen, elmondja, hogyan érzett, miközben végzetes küldetésére készült.

A MIDWAY-SZIGETEKNÉL 1942 júniusában elszenvedett megsemmisítő vereség után Japán csendes-óceáni terjeszkedése véget ért. Attól kezdve Japán egymás után vesztette el a csatákat, így az Egyesült Államok és szövetségesei visszaszerezték azokat a területeket, melyeket Japán előzőleg meghódított.

A japán kormány 1943 szeptemberében behívót küldött azoknak az egyetemistáknak, akiket korábban felmentett a katonai szolgálat alól. Decemberben, 20 éves fejjel az egyetemről a katonaság kötelékébe kerültem. Egy hónappal később a tengerészeti légierő tanulója lettem. 1944 decemberében megtanultam vezetni a Zero típusú vadászrepülőgépet.

Az „isteni szél” különleges támadócsapatok

Japán egyre közelebb került a vereséghez. 1945 februárjára megnőtt a Japán elleni, B—29-es bombázókkal végrehajtott légitámadások száma. Ezzel egy időben az amerikai flotta megközelítette a japán szárazföldet, Japán pedig az anyahajó támaszpontú bombázók célpontja lett.

Néhány hónappal korábban a japán katonai vezetők eldöntötték, hogy öngyilkos taktikát alkalmazva végső támadást indítanak. Akkorra már nyilvánvaló volt, hogy Japán nem győzhet a háborúban. Ezzel a döntéssel csak meghosszabbították a konfliktust, persze több ezer ember feláldozása árán.

Így született meg az „Isteni Szél” Különleges Támadóerő. Az isteni szél, a kamikadze, a hagyomány szerint egy olyan tájfun, mely a XIII. században szétszórta a mongol betolakodók hajóit. Az első kamikadzetámadást végrehajtó öt Zero vadászgép mindegyike 250 kilogramm robbanóanyaggal a fedélzetén rázuhant a célpontjára.

A Tengerészeti Légierő jatabei egységének alakulata, amelyhez én is tartoztam, parancsot kapott, hogy szervezzen egy különleges öngyilkos osztagot. Mindannyian kaptunk egy nyomtatványt, melyre ráírhattuk, hogy szeretnénk-e önként a tagjai lenni az öngyilkos támadóegységnek.

Úgy éreztem, hogy a hazámért fel kell áldoznom  az életemet. De még ha fel is ajánlottam az életemet, vállalva az öngyilkos repülőutat, megvolt az esélye, hogy lelőnek, mielőtt elérem a célpontomat, és a semmiért halok meg. Mit szólna az édesanyám, ha úgy távoznék az élők sorából, hogy nem teljesítem a családi kötelezettségeimet? Nem volt könnyű meggyőzni magam, hogy az életemet úgy tudom a legjobban felhasználni, ha önként jelentkezem az öngyilkos küldetésre, mégis felajánlottam magam.

1945 márciusában megalakult a Jatabei Különleges Támadóegység első csapata. Kiválasztották 29 társamat, engem viszont nem. Különleges kiképzést kaptak, majd a tervek szerint áprilisban kellett elindulniuk végzetes küldetésükre a Kagosima prefektúrában lévő kanojai légitámaszpontról. Még mielőtt átvitték a barátaimat Kanojába, fölkerestem őket, mert kíváncsi voltam, hogyan éreznek öngyilkos küldetésük előtt.

„Meg kell halnunk — mondta egyikük nyugodtan —, de te ne rohanj a halálba. Ha bármelyikünk is túléli ezt az egészet, akkor el kell mondania másoknak, hogy mennyire értékes a béke, és tennie is kell érte.”

A bajtársaim 1945. április 14-én indultak útnak. Órákkal később mindannyian a rádió köré sereglettünk, hogy megtudjuk, mi történt. A bemondó ezt mondta: „Az »Isteni Szél« Különleges Támadóerő első sóvai egysége Kikai-szigettől keletre, a tengeren becsapódott az ellenség kötelékébe. Mindannyian meghaltak a csatában.”

Ohka — Az emberi bomba

Két hónap múlva átkerültem a Konojkei Tengerészeti Légiflottához, és ezzel együtt az „Isteni Mennydörgés”, azaz Dzsinrai Különleges Támadóegységhez. Az egység szárazföldi támaszpontú (támadó, vagyis Attacker) repülőgépekkel, kísérő vadászgépekkel, valamint anyahajó támaszpontú bombázókkal repült.

Minden „anyagép” — vagyis kétmotoros támadó repülőgép — egy Ohkát (’cseresznyevirág’) szállított. Ez a név azokat a fiatal pilótákat jelképezte, akik készek feláldozni az életüket. Az Ohka egy együléses, 5 méter szárnyfesztávolságú, 440 kilogrammos vitorlázó repülőgép volt, az orrában körülbelül egy tonna robbanóanyaggal.

Az anyagép megközelítette a célpontot, majd egy pilóta beült az Ohkába. Az Ohka ezután levált az anyagépről. Egy ideig siklórepülésben haladt annak a három rakétának a segítségével, melyek egyenként tíz másodpercig működtek, végül zuhanórepülésben a célpontba csapódott. Az Ohkákat találóan nevezték emberi bombáknak. Ha egyszer útjukra indították őket, sohasem tértek vissza.

A kiképzés során az Ohkák leendő pilótái egy Zero vadászgépbe ültek, és körülbelül 6000 méter magasságból zuhanórepülést végeztek célpontjuk  felé. A kiképzés alatt több pilóta a szemem láttára vesztette életét.

Az első csapatot már azelőtt bevetették, mielőtt az egységhez kerültem. Tizennyolc támadó repülőgép indult útjára Ohkáival együtt, és 19 vadászgép kísérte őket. A támadó repülőgépek nehezek és lassúak voltak, egyikük sem érte el a célpontját. Mind a támadó gépeket, mind pedig a kíséretüket lelőtték az amerikaiak.

Mivel már nem maradt több kísérő vadászgép, az „isteni mennydörgés” egységnek nélkülük kellett vállalnia a későbbi küldetéseit. Akiket bevetettek, sohasem tértek vissza, mindannyian meghaltak, és eltűntek Okinava harcterén.

A háború utolsó napjai

1945 augusztusában áthelyeztek a japán légierő ócui támaszpontjára, mely a Hiei-hegy lábánál, Kiotó városához közel volt. Arra számítva, hogy az amerikai csapatok partra szállnak Japánban, tervek születtek, hogy a hegyről Ohkák intézzenek öngyilkos támadást az amerikai hajók ellen, és a cél érdekében felszálló sínpálya készült a hegy tetején.

Vártuk a bevetési parancsot, de az sohasem érkezett meg. Hirosimát augusztus 6-án, Nagaszakit pedig 9-én atombombák döntötték romba, ezután Japán augusztus 15-én feltétel nélkül megadta magát az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek. A háború véget ért, és én csak hajszál híján menekültem meg.

Augusztus végén hazatértem Jokohamába, de a házunk porrá égett a B—29-es bombázók légitámadásai következtében. A családom nagyon el volt keseredve. A nővérem és az unokaöcsém a lángsírba vesztek. Ám vigasztalólag hatott ránk, hogy az öcsém sértetlenül jött haza a háborúból.

Miközben minden romokban hevert, és súlyos éhínség sújtott, visszatértem az egyetemre, hogy befejezzem a tanulmányaimat. Egy év múlva megszereztem a diplomámat, és találtam is egy állást. 1953-ban feleségül vettem Micsikót, idővel pedig két fiú édesapja lettem.

Békére törekszem

Micsiko 1974-ben elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúi egyikével. Nemsokára kezdett eljárni az összejöveteleikre, és részt venni a prédikálótevékenységükben. Nem tetszett, hogy olyan sűrűn elmegy otthonról, ő azonban elmagyarázta, hogy a keresztény szolgálat hozzájárul a valódi békéhez és boldogsághoz. Ha ez a helyzet, akkor nem szabad akadályoznom, hanem együtt kell működnöm vele, gondoltam magamban.

Az idő tájt fiatal Tanúkat alkalmaztam éjjeliőrnek. Amikor találkoztam velük, kérdezgettem őket a szervezetükről és a szolgálatukról. Meglepve tapasztaltam, hogy a korosztályukhoz tartozó más fiataloktól eltérően ők céltudatosak, és buzog bennük az önfeláldozó szellem. Ezeket a tulajdonságokat a Bibliából tanulták. Elmagyarázták nekem, hogy a Tanúk között a világon sehol sincs faji megkülönböztetés, és állhatatosan engedelmeskedve a bibliai parancsnak mindannyian szeretik Istent és a felebarátaikat (Máté 22:36–40). Testvéreknek és testvérnőknek tartották a társaikat, függetlenül attól, hogy azok melyik országban élnek (János 13:35; 1Péter 2:17).

„Csak ábrándokat kergetnek” — gondoltam. Mivel a kereszténység sok egyháza harcolt egymás ellen, nehezen tudtam elhinni, hogy Jehova Tanúi mások, mint ők.

Elmondtam nekik a kétségeimet. Jehova Tanúi évkönyvét használva a fiatal Tanúk megmutatták nekem, hogy Németországban a Tanúkat bebörtönözték, sőt, kivégezték, mert Hitler uralmának az  idején semlegesek maradtak. Meggyőződtem róla, hogy Jehova Tanúi az igaz keresztények.

Időközben, 1975 decemberében a feleségem vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálta a Jehovának tett önátadását. Ezen a napon felajánlották nekem a bibliatanulmányozást. Én viszont nem mertem elfogadni, mert az anyagi kötelezettségeimre gondoltam, a fiaim iskoláztatásának a költségeire, a házra felvett jelzáloghitelre. A gyülekezetben lévő nős férfiak úgy intézték, hogy kevesebbet kelljen dolgozniuk a munkahelyükön, hogy így több szabadidejük maradjon. Azt gondoltam, hogy tőlem is ezt várják. De miután megmutatták nekem a Bibliából, hogy a keresztényi életet egyensúlyban lehet tartani a munkahelyi kötelezettségekkel, úgy döntöttem, hogy elkezdem tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival.

Úgy döntök, hogy a béke Istenét fogom szolgálni

Kétévi tanulmányozás után az a Tanú, aki tanulmányozott velem, megkérdezte, hogy gondoltam-e már rá, hogy átadjam az életemet Istennek. Én viszont még nem tettem meg ezt a lépést, és ez nagyon aggasztott.

Egy nap, miközben siettem lefelé a lépcsőn a munkahelyemen, megbotlottam és leestem, beütöttem a tarkómat, s elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, borzasztó fejfájás gyötört. Mentővel bevittek a kórházba. Bár a tarkóm csúnyán megdagadt, nem tört el semmim, és belső vérzésem sem volt.

Mennyire hálás voltam Jehovának az életemért! Akkor elhatároztam, hogy arra fogom használni, hogy Jehova akaratát cselekedjem, és át is adtam magam neki. 1977 júliusában, 53 évesen megkeresztelkedtem. Idősebb fiam, Jaszujuki szintén tanulmányozta a Bibliát, és úgy két évvel később keresztelkedett meg.

Körülbelül tíz évvel a megkeresztelkedésem után nyugdíjba mentem. Ez alatt a tíz év alatt igyekeztem megtalálni az egyensúlyt a keresztény életút és a munkahelyi kötelezettségeim között. Jelenleg abban a kiváltságban van részem, hogy vénként szolgálhatok Jokohamában, és több időt tölthetek a keresztény szolgálatban. Idősebb fiam az egyik szomszédos gyülekezetben tevékenykedik vénként és teljes idejű szolgaként.

Hálás vagyok, hogy nem veszítettem el az életemet, amikor a különleges támadóalakulat tagja voltam, és vállaltam a halálos küldetést. Megtiszteltetésnek veszem, hogy prédikálhatom „a királyságnak ezt a jó hírét” (Máté 24:14). Szívbeli meggyőződésem, hogy nincs annál jobb életút, minthogy az ember Isten népéhez tartozik (Zsoltárok 144:15). A közelgő új világban soha többé nem lesz háború, mivel „nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul” (Ézsaiás 2:4).

Ha Istennek is az az akarata, szeretnék találkozni azokkal az ismerőseimmel, akik meghaltak a háborúban, és fel lesznek támasztva. Felvillanyozó lesz velük arról a békés életről beszélni, melyben Isten égi Királyságának az igazságos uralma alatt lehet részük a paradicsomi földön (Máté 6:9, 10; Cselekedetek 24:15; 1Timóteus 6:19).

[Kép a 19. oldalon]

Amikor a tengerészeti légierőnél szolgáltam

[Kép a 18–19. oldalon]

„Ohka” — Az emberi bomba

[Forrásjelzés]

© CORBIS

[Kép a 20. oldalon]

Bajtársaimmal a halálos küldetés előtt. Balról a második vagyok. Egyedül én maradtam életben

[Kép a 21. oldalon]

Feleségemmel, Micsikóval, és idősebb fiammal, Jaszujukival

[Kép forrásának jelzése a 18. oldalon]

U.S. National Archives photo