A szemet gyönyörködtető Abrolhos

AZ ÉBREDJETEK! BRAZÍLIAI ÍRÓJÁTÓL

A XVI. században a brazil Bahia állam partjai közelében lévő korallzátonyoktól nem messze hajózók így figyelmeztették tengerésztársaikat: „Abra os olhos!” (Tartsátok nyitva a szemeteket!) A hagyomány szerint ebből a gyakorta ismételt figyelmeztetésből alakult ki a területen lévő öt kis szigetből álló csoport neve, az Abrolhos-szigetek.

Az Atlanti-óceán déli részén fekvő Abrolhos-szigetek mindössze nyolcvan kilométerre vannak a Caravelas és Alcobaça nevű tengerparti városoktól. Ettől eltekintve azonban korallzátonyok veszik körül és zárják el a külvilágtól. A térképeken nem jelölt zátonyok és az Atlanti-óceánon tomboló heves viharok kellőképpen elrettentették volna a legtöbb hajóst attól, hogy ezekre a vizekre merészkedjen, ha nem lett volna egy nagy vonzerő, amely anyagilag is hasznot hoz: a hosszúszárnyú bálna.

A hosszúszárnyú bálnák vadászata és megfigyelése

A XIX. század folyamán a halászatból élő, part mentén lakó városiak számára az Abrolhos-szigeteknél élő bálnák váltak a fő jövedelemforrássá. A vadászok, miután részt vettek egy különleges misén, amelyen a helyi pap megáldotta vízi járműveiket, eleveztek vagy elvitorláztak a szigetekre nyitott kis hajójukkal. Hogyan tudtak megölni egy ilyen behemót állatot? Úgy, hogy kihasználták a bálna anyai ösztöneit. A bálnavadászok először a bálnaborjút kerítették szigonyvégre, majd csaliként használták, hogy odacsalogassák az anyját is. A megölt bálnákat a vízben vontatták a szárazföldre, ahol értékes zsírjukat Caravelas hat bálnafeldolgozó üzemének egyikében hasznosították.

A XIX. század derekán azonban hirtelen összeomlott az ottani bálnaolaj-értékesítő piac, ennek következtében a bálnafeldolgozó ipar hanyatlásnak indult. Az évtizedeken át folyó vadászat után a XX. századra a hosszúszárnyú bálnák gyakorlatilag elhagyták az Abrolhos-szigeteket, és már nem töltötték itt többé a mézesheteiket. Így aztán a szigetek körüli bálnavadászat végül megszűnt. Utoljára 1929-ben szigonyoztak meg itt bálnát.

Az Abrolhos-szigetek történetének egy újabb fejezete 1983-ban kezdődött, amikor az öt szigetet és az Abrolhos-padot — összesen 910 négyzetkilométernyi területet — tengeri nemzeti parkká nyilvánították. Már ötven éve hallani sem lehetett bálnákról, amikor 1987-ben a kutatók azt jelentették, hogy a nemzeti park vizeiben bálnát láttak, s ezért úgy döntöttek, hogy tovább nyomoznak utána. Legnagyobb meglepetésükre azt tapasztalták, hogy a hosszúszárnyú bálnák ismét a szigetek környékén töltik a mézesheteiket.

A bálnák visszatérésének hírére, valamint amiatt, hogy újból emlegetni kezdték az Abrolhos-szigetek egykori  paradicsomként szerzett hírnevét, a hely megint vonzó lett néhány embernek. Egyik reggel egy család a szikrázó napsütésben hatórás útra indult egy kis halászhajóval Caravelasból az Abrolhos-szigetekre. Egyikük így mesél a szigeteken tett látogatásukról.

A nagy kalapok fala

„Amint Manoelnek, a hajósunknak sikerült átvergődnie az úgynevezett Zátonyfalakon, rögtön megértettem, hogy miért féltek a korai portugál tengerészek ezektől a vizektől. A többféle színben pompázó korallok a tengerfenéktől számítva akár húsz méter magas és a víz felszínéhez közel akár ötven méter széles oszlopokként meredeznek felfelé. Felfordított kúphoz hasonló formájukról kapták a helyi lakosoktól a »nagy kalapok« nevet. A víz felszíne alatt sok ilyen oszlop óriási boltíveket és folyósokat alkotva egymásba fonódott, sőt húsz kilométer hosszú falakat képez, amelyek zátonyként bukkannak ki a vízből. Ezekből állnak a Zátonyfalak.

Amint magunk mögött hagytuk a zátonyt, feltűntek a láthatáron az Abrolhosszigetek. Messziről az öt sziget mindegyike úgy néz ki, mint valami ajtó kitámasztására használt óriási ék, amely az óceánban úszik. A geológusok úgy sejtik, hogy réges-régen a feltörő láva nyomására emelkedtek fel az óceán fenekéről ezek a lapok. Így aztán topográfiailag mind az öt sziget megegyezik, tehát délkeleti oldalukon meredek sziklák emelkednek ki a vízből, délnyugati oldalukon pedig enyhe lejtő ereszkedik a keskeny partra.

Innen már láttuk a legnagyobb sziget, Santa Bárbara világítótornyát és a kétszintes lakóépületek rendezetlen sorát. A Környezet és a Megújuló Természeti Erőforrások Brazíliai Intézeténél (IBAMA), valamint a Brazil Haditengerészetnél dolgozó személyek laknak itt a szigeten, és egy kéthetente érkező hajóra vannak utalva, amely utánpótlást szállít nekik. Nem nehéz elképzelni, hogy ennek érkezését a helyi kecskék is nagyon várják, mivel ők a szigetlakók vésztartalékai. A szigeteken amúgy tilos étkezdéket, szállodákat, bárokat vagy éttermeket nyitni. Ha a turisták itt akarnak éjszakázni, meg kell elégedniük azzal, hogy a sziget körül kikötött hajójukban alszanak.

Amikor Manoel óvatosan lehorgonyozta a hajónkat, ügyelve a korallzátonyra, az IBAMA két megbízottja lépett a fedélzetre, hogy tájékoztasson bennünket a nemzeti park szabályairól. A turisták csupán két szigetet látogathatnak meg, Siribát és Redondát, azt is csak a jelzéseket követve, és egy vezető állandó kíséretében. Tilos halászni, és bármit is elvinni ajándék gyanánt, még egy tengerparti kavicsot sem szabad magunknál tartani. A bálnák megfigyelését is szigorú szabályok  korlátozzák. Háromnál több hajó nem közelítheti meg a bálnákat, és nem mehetnek száz méternél közelebb. Ha egy bálna közel úszik egy hajóhoz, le kell állítani annak motorját, és csak akkor szabad újra beindítani, ha a bálna feljön a víz felszínére. Mihelyt a legcsekélyebb jel is arra utal, hogy a bálna ideges, a hajóknak azonnal el kell hagyniuk a területet.”

Lenyűgöző madárpopulációk

„A madarak csak úgy virulnak ezen a helyen! A trópusi madár, az álarcos szula, a fehérhasú szula, a pompás fregattmadár és a füstös csér mind-mind az Abrolhos-szigeteken költ nagy csoportokban.

Amikor látogatásunk első napján nagy nehezen felmásztunk Siriba sziklás partjára, az IBAMA egyik kutatója, Jordan megmutatta nekünk, hogy hol fészkelnek a szulák és az indiai trópusi madarak. A szula szívesen épít fészket a nyílt terepen, de az indiai trópusi madár jobban szereti a sziklahasadékokat, melyek védelmet nyújtanak a viharos széllökések ellen. Ezek ugyanis könnyen felboríthatnák a fészküket.

Kétségtelen, hogy a madarak között a legkáprázatosabb a fregattmadár, mely körülbelül akkora, mint egy tyúk. A nász idején a hím szemrevaló torokbőre vörössé válik, és futball-labda méretűre dagad. Ellentmondásos, hogy bár a fregattmadár élete a tengertől függ, ő mégis fél a víztől. Mivel a tollászkodáshoz csak kevés olaj termelődik a szervezetében, így nem tud a halászathoz víz alá merülni úgy, hogy ne ázna át a tollazata.

De ezt ellensúlyozza az egyedülálló repülési képessége. Lenyűgöző, hogy szárnyfesztávolsága két méter. Repülés közben kihasználja a meleg légáramlatokat, és szinte mozdulatlan a levegőben, miközben szemét nyitva tartja, lesve mit sem sejtő halásztársát, a szulát. Mihelyt a szula kifog valamit, a fregattmadár ráront, beveti hosszú, kampós csőrét, és olykor közvetlenül a szula csőréből kapja ki a halat. Ha a rémült szula elejti a fogást, a fregattmadár lecsap, és ügyesen megszerzi azt, még mielőtt visszapottyanna a vízbe. Mi a helyzet akkor, ha a szula lenyeli a halat, még mielőtt a fregattmadár odaérne? Tudomásunk szerint már előfordult olyan, hogy a zsarnokoskodó fregattmadár képes volt üldözni a szulát, és arra kényszeríteni, hogy öklendezze vissza az ételt!”

Víz alatti jelenet

„Látogatásunk második napját a víz alatti világ felfedezésével töltöttük. A szigetek körül a víz hőmérséklete sohasem megy 24 Celsius-fok alá, és tizenöt méter mélyre le lehet látni. Nincs szükség költséges búvárfelszerelésre ahhoz, hogy felfedezzük a szigeteket körülölelő nyugodt, sekély vizeket. Egy légzőcső, egy búvárszemüveg és az uszony bőven megteszi. Amint a nap sugarai  áthatolnak a vízen, megvilágítva az ottani világot, felvillantják a halrajokat, a zöld, lila és sárga korallokat, valamint a vörös szivacsokat és az algákat. Többszínű fényben merülünk alá. Itt ugyan nincs annyi korallfaj, mint a trópusi korallzátonyokon, viszont néhány faj csak itt található meg.

A sziget körüli, feltűnően kék vízben több mint 160 halfaj él. Formában és méretben gazdag az élővilág. Előfordul itt álcserepes teknős, francia császárhal, holdfényű doktorhal, álcsőrű csuka, papagájhal, óriási fűrészes sügér és muréna. A halak annyira szelídek, hogy szó szerint a kezedből esznek, és ha elfogy az ennivaló, gyengéden megharapdálják az ujjadat, hogy kérjenek még.”

Újból felbukkannak

„A szigeteknél töltött harmadik nap délutánján vegyes érzésekkel indultunk visszafelé Caravelasba. Engem elbűvöltek az Abrolhos-szigetek, de csalódott voltam, hogy egyetlen bálnát sem láttam. Ám amikor már úgy harminc perce utaztunk visszafelé, Manoel hirtelen felkiáltott: »Bálna a láthatáron! Bálna a láthatáron!« Három hosszúszárnyú bálna — két felnőtt és egy borjú — tűnt fel körülbelül kétszáz méterre tőlünk. Tisztán láttuk hatalmas uszonyaik alján a fehér részeket. Az egyik — talán kíváncsiságból — közelebb jött, és néhány percig mellettünk úszott. Nem hittem a szememnek, amikor kiugrott a vízből! Félig kiemelkedett a vízből óriási testével, majd a hátára zuhanva érkezett vissza. Hatalmas barázdát húzott az óceánban! Ahogy a szigetek egyre kisebbek lettek a hátunk mögött, még mindig láttuk a bálnák farokuszonyát és azt, amikor a vízfelszínhez érve időnként kispriccelték a vizet. Boldogan nyugtáztuk, hogy a hosszúszárnyú bálnák újból felbukkantak.”

Bizonytalan jövő

A bálnavadászok ugyan már nem fenyegetik ezeket az állatokat, de más forrásból még leselkedik rájuk veszély. Nem lenne reális azt gondolni, hogy ezeket a szigeteket meg lehet óvni a környezetet érintő gondoktól. Egy oceanográfus elmondta, hogy nem elég óvni egy szigetcsoportot, és korlátozni az ezekre való eljutást, ha közben körülötte minden pusztul.

Sok tudós úgy véli, hogy a globális felmelegedés felelős a Zátonyfalak kifehéredéséért, ami annak a jele, hogy eltűnőben vannak az apró algák. A szárazföldön végzett erdőirtás és az ott végbemenő talajerózió növeli azt a hordalékmennyiséget, amelyet a folyók magukkal visznek a tengerbe, és elkerülhetetlennek látszik, hogy ez ne hasson a szigeteknél fellelhető korallokra. És persze az évente odalátogatók növekvő száma azt mutatja, hogy a környezetvédőknek továbbra is nagyon ébernek kell lenniük, hogy meg tudják védeni az Abrolhos-szigeteket, nehogy saját, érintetlen szépsége romlásba vigye.

Eddig azonban azok közül a felhők közül, melyek az Abrolhos-szigetek fölött tornyosulnak, még egyik sem árnyékolta be a szigetek eredeti szépségét, a bámulatosan akrobatikus bálnák, a gyönyörűséges madarak és az egyedülálló korallok életét. Az Abrolhos-szigetek közel ötszáz évvel a felfedezésük után is szemet gyönyörködtetőek. Aki ellátogat ide, nem tud betelni a látvánnyal, és felejthetetlen élményben lesz része.

[Térkép a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

BRAZÍLIA

ABROLHOS-SZIGETEK

[Térkép a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

ABROLHOS-SZIGETEK

Siriba

Redonda

Santa Bárbara

Guarita

Sueste

[Kép a 15. oldalon]

Az Abrolhos-szigetek világítótornya, mely 1861-ben épült

[Kép a 16. oldalon]

Fregattmadár

[Kép a 16. oldalon]

Brazil „agykorall”

[Forrásjelzés]

Enrico Marcovaldi/Abrolhos Turismo

[Kép a 16. oldalon]

Francia császárhal

[Kép a 16–17. oldalon]

Álarcos szula

[Kép a 16–17. oldalon]

Redonda

[Forrásjelzés]

Foto da ilha: Maristela Colucci

[Kép a 17. oldalon]

Muréna

[Kép a 17. oldalon]

Holdfényű doktorhal

[Kép a 17. oldalon]

Indiai trópusi madár

[Kép a 18. oldalon]

Hosszúszárnyú bálna borjával