Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

A legfelsőbb bíróság a szólásszabadság mellett dönt

A legfelsőbb bíróság a szólásszabadság mellett dönt

A legfelsőbb bíróság a szólásszabadság mellett dönt

A NAGY NAP 2002. június 17-én érkezett el, amikor a legfelsőbb bíróság írásban közzétette döntését. Milyen határozat született? A napilapok főcímei beszámoltak az esetről. A The New York Times ezt harsogta: „A bíróság semmisnek tekinti a korlátozásokat — Jöhetnek Jehova Tanúi”. Az ohiói The Columbus Dispatch kijelentette: „A legfelsőbb bíróság érvényteleníti az engedélyről hozott rendeletet”. Az ohiói Clevelandben megjelenő The Plain Dealer egyszerűen ezt írta: „A házaláshoz nem kell a városháza beleegyezése”. Az USA Today-ban pedig ez állt: „Győzött a szólásszabadság”.

A legfelsőbb bíróság 8:1 arányú szavazattal megváltoztatta az alsóbb bíróságok Jehova Tanúi ellen hozott döntését! A bíróság ítéletének 18 oldalas indokolását John Paul Stevens bíró állította össze. A döntés cáfolhatatlanul megerősítette, hogy az első alkotmánymódosítás védelmet biztosít Jehova Tanúi nyilvános szolgálatának. A bíróság az indokolásban kifejtette, hogy a Tanúk azért nem folyamodtak engedélyért, mert azt mondják, hogy „a Biblia hatalmazza fel őket arra, hogy prédikáljanak”. Majd a bíróság idézte a Tanúk vallomását a benyújtott periratból: „Úgy érezzük, hogy ha a prédikáláshoz helyhatósági engedélyért folyamodnánk, az majdhogynem sértés lenne Isten ellen.”

A bíróság indokolása kijelentette: „A bíróság már 50 éve hatályon kívül helyezi azokat a rendeleteket, melyek a házról házra végzett korteskedést és a brosúrák terjesztését próbálják korlátozni. Nem a véletlen műve, hogy a legtöbb ilyen ügy az első alkotmánymódosítás megsértésével volt kapcsolatban, és hogy ezeket az ügyeket Jehova Tanúi indították, mivel a vallásuk megköveteli a házról házra végzendő terjesztést. Ahogyan azt a Murdock kontra Pennsylvania . . . (1943) üggyel kapcsolatban megjegyeztük, Jehova Tanúi »azt mondják, hogy Pál példáját követik azzal, hogy ,nyilvánosan és házról házra’ tanítanak. Cselekedetek 20:20. Szó szerint értik a bibliai parancsot: ,Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek.’ Márk 16:15. Úgy vélik, hogy ezzel Isten egyik parancsolatának engedelmeskednek.«”

Az indokolás tovább idézett az 1943-as ügyből: „Az első alkotmánymódosítás ugyanolyan fontos szerepet biztosít ennek a vallásos tevékenységnek, mint a templomokban bemutatott imádatnak és a szószékről való prédikálásnak. Ugyanazokat a szabadságjogokat élvezi, mint a vallásos tevékenységek már meghonosodott és hagyományosabb formái.” Egy 1939-es ügyből idézve az indokolás kijelentette: „Ha valaki engedélyezés címén cenzúrának vet alá másokat, lehetetlenné téve ezáltal a brosúrák szabadon és akadályoztatás nélkül folyó terjesztését, azzal az alkotmányos jogok alapjait sérti meg.” (Kiemelés tőlük.)

Majd a bíróság egy fontos megállapítást tett: „Ezek az ügyek azt bizonyítják, hogy Jehova Tanúi nemcsak a saját jogaik megvédése érdekében harcolnak a szólásszabadság korlátozása ellen.” Az indokolás kifejtette, hogy „nem [a Tanúk] az egyedüli »hétköznapi emberek«, akiket félő, hogy a falu rendeletéhez hasonló korlátozások elhallgattatnak”.

Az indokolás továbbá elmondta, hogy a rendelet — „az, hogy ha egy állampolgár szeretne véleményt cserélni szomszédjával, először jelentenie kell szándékát a hatóságoknak, majd engedélyt kell kérnie tőlük — nemcsak az első alkotmánymódosítás által védett értékeket sérti, hanem magával a szabad társadalom elvével is összeegyeztethetetlen . . . Egy olyan törvény, mely szerint valaki csak engedéllyel a kezében oszthatja meg másokkal a véleményét, szöges ellentétben áll mindazzal, amit nemzeti örökségünk és alkotmányos múltunk képvisel.” Az indokolás ezek után arra tért ki, hogy „milyen óriási károkat okozna egy ilyen, engedélyre vonatkozó rendelet”.

A bűnözés veszélye

Milyen állásponton van a bíróság azok véleményét illetően, akik szerint a rendelet védelmet nyújt a tolvajokkal és más bűnözőkkel szemben? Így érvel: „Bár elismerjük, hogy [a bűnözés elleni] törekvések helyénvalóak, a precedensből egyértelműen láthatjuk, hogy egyensúlyt kell teremteni ezen törekvések és a rendeleteknek az első alkotmánymódosításban lefektetett jogokra gyakorolt hatása között.”

A bíróság indokolása így folytatódik: „Nem valószínű, hogy engedély hiányában egy bűnöző tartózkodna bekopogni valakihez, és olyan beszélgetést kezdeményezni, melyre a rendelet nem tér ki. Előfordulhat például, hogy eligazítást kér, vagy azt, hogy használhassa a telefont . . . , az is lehet, hogy hamis néven jelentkezik be a nyilvántartásba, és nem fogják el.”

Néhány olyan döntésre hivatkozva, melyek az 1940-es években születtek, a bíróság a következőket írta: „A második világháború idején hozott bírói döntések — melyek több ízben elejét vették annak, hogy a kérelmező [Watch Tower Society] hittársait semmitmondó okok miatt perbe fogják — megmutatják, hogy miként vélekedett a bíróság azokról az első alkotmánymódosításban említett szabadságjogokról, melyek körül a jelenlegi ügy forog.”

Mi lett végül a bíróság döntése? „A fellebviteli bíróság döntését hatályon kívül helyezzük, és az ügyet visszaküldjük, hogy döntésünkkel összhangban új eljárást folytassanak le. Így rendelkezünk.”

„A bíróság Jehova Tanúit támogatja”, méghozzá 8:1 arányú szavazattöbbséggel. Ez lett az ügy végkimenetele a Chicago Sun-Times szavaival élve.

Hogyan tovább?

Hogyan fogadták Jehova Tanúi a Strattonhoz közeli Wellsville-i Gyülekezetben a legfelsőbb bíróságon aratott győzelmet? Az biztos, hogy semmi okuk kárörvendően dicsekedni vele. A Tanúk nem neheztelnek a falu tiszteletre méltó lakosaira. Gregory Kuhar, egy helyi Tanú így nyilatkozott: „Mi egyáltalán nem akartunk pert indítani, de a rendelet egyértelműen jogsértő volt. Amit tettünk, nemcsak magunkért tettük, hanem mindenkiért.”

A tények azt bizonyítják, hogy a Tanúk minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ne legyenek Stratton lakosainak a terhére. Egy másik Tanú, Gene Koontz, kifejtette: „Utoljára 1998. március 7-én, tehát jóval több mint négy éve prédikáltunk Strattonban.” Hozzátette: „Személy szerint engem is letartóztatással fenyegettek. Az évek során nagyon sokszor fenyegetőztek így a rendőrök. Aztán amikor meghozták a rendeletet, kértünk belőle egy nyomtatott példányt, ami a mai napig nem érkezett meg.”

Erre is rávilágított: „Annak örülnénk a legjobban, ha jó lenne a kapcsolatunk a szomszédainkkal. Ha valaki nem akarja, hogy meglátogassuk, tiszteletben tartjuk a döntését. De olyanok is vannak, akik barátságosak velünk, és örülnek, ha a Bibliáról beszélgethetnek.”

Gregory Kuhar kifejtette: „Nem az volt a célunk a perrel, hogy magunkra haragítsuk a strattoni embereket. Csupán szerettünk volna jogi alapot teremteni az alkotmány által biztosított szólásszabadságunknak.”

Így folytatta: „Reméljük, hogy idővel újból ellátogathatunk Strattonba. Örömmel vállalom, hogy bekopogtatok az első ajtón, amikor visszatérünk. Mert Krisztus parancsolatával összhangban mindenképpen vissza kell térnünk.”

A „Watchtower kontra Stratton” ügyben született döntés jelentős változásokat vont maga után. A legfelsőbb bíróság határozata hallatán számos egyesült államokbeli helyhatósági tisztviselő felismerte, hogy nem tudja többé korlátozni Jehova Tanúi evangelizálómunkáját helyi rendeletekkel. Ez ideig országszerte 90 közösségben sikerült elgördíteni az akadályokat a prédikálómunka elől.

[Kiemelt rész a 9. oldalon]

„JEHOVA TANÚINAK MEGINT SIKERÜLT”

A fenti szavak, melyek a Szabadságfórum nevű weboldalon, „A hit szabadsága” cím alatt olvashatók, Charles C. Haynes tudóstól származnak, aki az első alkotmánymódosítás szabadságjogainak védelmezésével foglalkozó központ oktatási programjait vezeti. Haynes így folytatta: „Az elmúlt héten [a Tanúk] a 48-adik, legfelsőbb bíróságon aratott győzelmüket könyvelhették el; ez a bámulatos sikersorozat jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az első alkotmánymódosítás még nagyobb védelmet biztosítson minden amerikainak.” Így figyelmeztetett: „Ne feledjük, ha a kormány megteheti, hogy korlátozza valamelyik vallás szabadságát, akkor bármelyik vallásét hatalmában áll korlátozni, vagy akár mindegyikét . . . Természetesen az embernek jogában áll nem meghallgatni másokat, és becsukni az ajtót. De nem lenne helyes, ha a kormányra lenne bízva a döntés azt illetően, hogy ki kopogtathat. Így hát háromszoros hurrá a legfelsőbb bíróságnak!”

Haynes befejezésül ezt írta: „Mindannyian hálával tartozunk Jehova Tanúinak. Függetlenül attól, hogy hányszor sértegetik őket, és kergetik el a környékről, vagy emelnek kezet rájuk, ők kitartóan küzdenek azért, hogy szabadon gyakorolhassák a vallásukat (és így mi is a miénket). Az ő győzelmük mindannyiunk győzelme.”

[Kiemelt rész/képek a 10–11. oldalon]

A LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG DÖNTÉSE — SAJTÓBESZÁMOLÓK

„A bíróság támogatja Jehova Tanúit; nem kell engedély a házról házra végzett szolgálathoz”

„Jehova Tanúi mindig is úgy érezték, hogy Isten támogatását élvezik az ajtókon való kopogtatásban. Most már az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága is mögöttük áll” (Chicago Sun-Times, 2002. június 18.).

„Győzött a szólásszabadság”

„Ha legközelebb néhány Jehova Tanúja megzavarja vacsora közben, gondolja meg, hogy nem kellene-e köszönetet mondania nekik. Ez a kisegyház — nem egészen 1 millió fővel [az Egyesült Államokban] — a vallásos alapelveihez való bátor ragaszkodásában valószínűleg az összes többi szervezetnél többet tett azért, hogy minden egyes amerikai szólás-szabadságot élvezhessen . . .

A Tanúk már számtalanszor fordultak a legfelsőbb bírósághoz. Hatvanöt év alatt több mint két tucat ügyben harcoltak sikeresen a többség elnyomása ellen” (USA TODAY, 2002. június 18.).

„A döntés szerint a házról házra végzett agitálást az alkotmány védi. A határozat Jehova Tanúi győzelmét jelenti”

„Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága hétfőn döntést hozott, melyben kimondta, hogy a politikusoknak, vallási csoportoknak, cserkészeknek és másoknak alkotmányos joguk van helyhatósági engedély nélkül ügyük előmozdítása érdekében házról házra járni” (San Francisco Chronicle, 2002. június 18.).

„A legfelsőbb bíróság szerint nem lehet megtiltani Jehova Tanúinak és a cserkészeknek, hogy ajtókon kopogtassanak”

„WASHINGTON: A legfelsőbb bíróság mai döntése értelmében az alkotmány megvédi a misszionáriusok, politikusok és mások azon jogát, hogy előzetes helyhatósági engedély nélkül bekopogtathassanak az emberekhez . . .

A bíróság 8:1 arányú szavazattal úgy véli, hogy az első alkotmánymódosítás által biztosított szólásszabadság abban az esetben is kijár, amikor valaki személyesen keresi fel az embereket egy üzenettel” (Start Tribune, Minneapolis, 2002. június 18.).

[Kép a 9. oldalon]

Stevens bíró

[Forrásjelzés]

Stevens bíró: Collection, The Supreme Court Historical Society/Joseph Bailey