Az első jelentős lépés: Perbeszéd a legfelsőbb bíróság előtt

A PERBESZÉDRE 2002. február 26-án került sor a legfelsőbb bíróság elnöke, William Rehnquist és a bíróság nyolc másik tagja előtt. Jehova Tanúit egy négytagú ügyvédi csoport képviselte.

A Tanúk vezető ügyvédje figyelemfelkeltő szavakkal nyitotta beszédét: „Szombat délelőtt 11 óra van. A helyszín Stratton. [Ekkor hármat kopogtatott a szónoki emelvényen.] »Jó reggelt kívánok! A nemrégiben lezajlott események miatt mindenképpen szerettem volna felkeresni önt egy olyan üzenettel, melyről Ézsaiás próféta azt mondta, hogy valami jobbat tartogat számunkra. Ez az a jó hír, melyről Krisztus Jézus beszélt, Isten Királyságának a jó híre.«”

Majd így folytatta: „Strattonban bűncselekménynek számít, ha valaki a község előzetes engedélye nélkül házról házra járva elviszi másoknak ezt az üzenetet.”

Önök nem kérnek pénzt?

Stephen G. Breyer bíró feltett néhány határozott kérdést a Tanúkat képviselő ügyvédnek. Megkérdezte:

— Igaz, hogy a kliensei egyáltalán nem kérnek pénzt, a legminimálisabb összeget sem, és hogy nem árulnak sem Bibliát, sem bármi mást? Csupán annyit mondanak: „Azért jöttem, hogy vallásról beszélgessek önnel?”

— Tisztelt Bíró úr, a tények mindenki előtt ismeretesek — felelt a Tanúk ügyvédje. — Strattonban senkitől nem kértek pénzt Jehova Tanúi. Hasonló módon az is köztudott, hogy más helyeken időnként megemlítik az önkéntes adakozás lehetőségét . . . Mi nem pénzgyűjtésben veszünk részt. Csupán a Bibliáról szeretnénk beszélgetni az emberekkel.

Szükség van-e hatósági engedélyre?

Antonin Scalia bíró éleslátóan megkérdezte:

— Nemde arról van itt szó, hogy belátásuk szerint az embernek nem kell a polgármestertől engedélyt kérnie ahhoz, hogy beszélgethessen a szomszédjával valamiről?

A Tanúk képviselője így válaszolt:

— Véleményünk szerint nem lenne helyes, ha a legfelsőbb bíróság jóváhagyna egy olyan hatósági rendeletet, mely megköveteli az állampolgároktól, hogy engedélyért folyamodjanak, ha beszélni szeretnének más állampolgárokkal azok otthonában.

Az ellenérvek új légkört teremtenek

Most a falun volt a sor, hogy felsorakoztassa érveit. A vezető jogtanácsos magyarázatot fűzött a falu által hozott rendelethez:

 — Stratton a rendőri jogkörével él, amikor védelmezni próbálja a lakosok magánéletét, és amikor megpróbálja elhárítani a bűnözést. A magánterületen való korteskedés és agitálás ellen hozott rendelet csupán arra kötelez egy személyt, hogy vetesse fel magát a nyilvántartásba, és legyen nála az engedélye a házról házra végzett tevékenység alatt.

Scalia bíró azonnal a dolog lényegére tapintott, amikor megkérdezte:

— Foglalkoztunk már [a legfelsőbb bíróság] olyan üggyel, mely ekkora horderejű rendelettel volt kapcsolatos; mely az agitálás körül forgott, de nem pénzkéregetésről vagy kereskedésről volt szó, hanem például olyasmiről, hogy „Jézus Krisztusról szeretnék beszélni önnel” vagy „a környezetvédelem miatt kerestem fel”? Foglalkoztunk valaha ilyen üggyel? Nem tudok róla — folytatta —, hogy az elmúlt két évszázad alatt hasonló üggyel lett volna dolga a bíróságnak.

Erre Rehnquist bíró élcesen megjegyezte:

— Mert annyit még nem is élt.

Ez mindenkit megnevettetett a tárgyalóteremben. Scalia bíró mindenesetre tovább érvelt:

— Én még nem találkoztam ilyen horderejű üggyel.

Csodálatos ötlet?

Anthony M. Kennedy bíró találó kérdést tett fel:

— Ön csodálatos ötletnek tartja, hogy az embernek hatósági engedélyt kelljen kérnie, mielőtt végigjár egy utcát, ahol nem ismer mindenkit, és elmondja másoknak, hogy szeretne beszélni velük, mert aggasztják a szemétszállítással, a képviselőházi taggal vagy bármi egyébbel kapcsolatos gondok? Hatósági engedélyre van szükségem ahhoz, hogy ezt megtehessem?

Majd hozzátette:

— Ez abszurdum.

Sandra Day O’Connor bírónő is bekapcsolódott a téma fejtegetésébe:

— Vagy mi a helyzet azzal, ha a gyermekek Halloweenkor házról házra járnak? Nekik is engedélyre van szükségük?

O’Connor bírónő és Scalia bíró ezen a vonalon folytatta tovább az érvelést. O’Connor bírónő még egy érvvel előállt:

— És ha valaki egy pohár cukrot szeretne kérni a szomszédjától? Engedélyre van szükségem, ha szeretnék cukrot kérni a szomszédomtól?

Vajon a Tanúk korteskednek?

David H. Souter bíró megkérdezte: „Miért vonatkozik ez a rendelet Jehova Tanúira? Ezek az emberek korteskedők? Netán ügynökök, házalók, vándorárusok, utazó kereskedők? Tudtommal nem.” A falu ügyvédje részletesen idézte a rendeletben foglaltakat, majd hozzátette, hogy az alsóbb bíróság Jehova Tanúit a korteskedők közé sorolta. „Ön nagyon tág fogalomként kezeli a korteskedést, ha Jehova Tanúit is közéjük sorolja” — hangzott Souter bíró válasza.

Majd Breyer bíró a korteskedés szótári meghatározását idézve megmutatta, hogy a Tanúk nem esnek ebbe a kategóriába. Hozzátette: „Semmilyen magyarázatot nem találtam az ügyvédi periratban arra, hogy milyen okból kívánják meg ezektől az emberektől [Jehova Tanúitól], akik nem akarnak pénzt, nem akarnak eladni semmit, még csak szavazatokat sem gyűjtenek, hogy vetessék fel magukat a nyilvántartásba a községházán. Mi ezzel a község célja?”

A kommunikáció „kiváltságnak” számít

Stratton képviselete erre úgy felelt, hogy „a község célja az, hogy megakadályozza a lakosok háborgatását”. Azt is tovább fejtegették, hogy a község nem akarja, hogy a lakosok csalás vagy bűnözők áldozatául essenek. Scalia bíró ekkor felolvasott egy részt a rendeletből, rávilágítva arra, hogy a polgármester további adatok kiszolgáltatására szólíthatja fel a kérvényezőt annak személyes adatait és célját illetően, ha ezekre szükség van „a szóban forgó kiváltság pontos meghatározásához”. Majd csípősen megjegyezte: „Tehát kiváltságnak számít az, ha az ember meglátogathatja honfitársait, hogy meggyőzze őket valamiről. Ez nem fér a fejembe.”

Scalia bírót nem hagyta nyugodni a dolog: „Akkor hát önök szerint  mindenkitől, aki meg akar nyomni egy csengőt, ujjlenyomatot kellene venni a városházán, mielőtt megteszi? Vajon az az igen csekély eshetőség, hogy bűncselekményt követ el valaki, elég lenne ahhoz, hogy mindenkit, aki meg akar nyomni egy csengőt, nyilvántartásba kelljen venni a városházán? Ugyan már.”

A lakosok védelmezése?

Miután a falut képviselő ügyvéd 20 perce lejárt, átnyújtotta a periratot Ohio állam legfőbb ügyészének. Azzal érvelt, hogy az agitálás ellen hozott rendelet védelmet nyújt a lakosoknak, amikor idegenek keresik fel őket, „akik nyilván hívatlanul érkeztek és a magántulajdonukon tartózkodnak”. Majd hozzátette: „Véleményem szerint a falu nagyon is jogosan aggódik az effajta tevékenység miatt.”

Erre Scalia bíró megjegyezte: „A falu tehát azt állítja, hogy ezeknek az embereknek [Jehova Tanúinak] még akkor is a polgármester engedélyére van szükségük, amikor olyanokhoz csengetnek be, akik örömmel veszik, ha Jehova Tanúi meglátogatják őket; olyanokhoz, akik magányosan ücsörögnek az otthonukban, és szíves örömest elbeszélgetnének valakivel bármilyen témáról.”

„Egy nagyon jelentéktelen korlátozás”

A tárgyalás során Scalia bíró valami nagyon fontosra világított rá: „Mindannyian egyetértünk abban, hogy diktatórikus uralom alatt alakulnak ki a világ legbiztonságosabb társadalmai. Általános jelenség, hogy az ilyen társadalmakban nagyon kevés a bűnözés. A szabadságért fizetni kell, egyebek között azzal, hogy bizonyos mértékben megnövekszik a törvénytelen cselekedetek elkövetésének valószínűsége. A kérdés az, hogy ez a rendelet csökkenti-e annyira a bűnözés mértékét, hogy még azon az áron is megérje bevezetni, hogy ezentúl csak engedéllyel állhasson kiváltságunkban becsöngetni valakihez.” A legfőbb ügyész erre azt felelte, hogy „ez egy nagyon jelentéktelen korlátozás”. Mire Scalia bíró azt mondta, hogy igen, a korlátozás olyannyira jelentéktelen, hogy „egyetlen olyan ügyet sem lehet megemlíteni, melyben bármelyik helyhatóság ehhez hasonló rendeletet hozott volna”. Majd hozzátette: „Én ezt nem nevezném jelentéktelennek.”

Az egyik bíró addig-addig érvelt, mígnem a legfőbb ügyész kénytelen volt beismerni: „Vonakodnék azt állítani, hogy be kellene tiltani a csöngetést vagy kopogtatást.” Az ügyész több érvvel nem állt elő.

Amikor újból a Tanúk ügyvédje kapott szót, rámutatott, hogy a rendelet semmilyen módon nem biztosítja az adatok hitelességének ellenőrzését. „Ha akarom, bemegyek a községházára, megmondom nekik, hogy [X. Y.] vagyok, és megkapom az engedélyt, mellyel már mehetek is házról házra.” Az ügyvéd arra is rávilágított, hogy a polgármesternek hatalmában áll elutasítani egy olyan személy kérelmét, aki nem valamilyen szervezet tagjaként azonosítja magát. „Úgy véljük, hogy itt egyértelműen mérlegelési jogkör alkalmazásáról van szó” — mondta. Majd hozzátette: „Tisztelettel megjegyzem, hogy a tevékenységünk [Jehova Tanúié] nagyon is kapcsolatban van az első alkotmánymódosítás lényegével.”

Nem sokkal ezután a legfelsőbb bíróság elnöke, Rehnquist bíró berekesztette a tárgyalást, és kijelentette: „Az ügyet határozathozatalra [a legfelsőbb bíróság elé] terjesztem.” Az egész tárgyalás alig több mint egy órán át tartott, de hogy milyen fontos volt ez az egy óra, azt a júniusban írásban közölt ítélet mutatja meg.

[Képek a 6. oldalon]

Rehnquist bíró, a legfelsőbb bíróság elnöke

Breyer bíró

Scalia bíró

[Forrásjelzések]

Rehnquist bíró: Collection, The Supreme Court Historical Society/Dane Penland; Breyer bíró: Collection, The Supreme Court Historical Society/Richard Strauss; Scalia bíró: Collection, The Supreme Court Historical Society/Joseph Lavenburg

[Képek a 7. oldalon]

Souter bíró

Kennedy bíró

O’Connor bírónő

[Forrásjelzések]

Kennedy bíró: Collection, The Supreme Court Historical Society/Robin Reid; O’Connor bírónő: Collection, The Supreme Court Historical Society/Richard Strauss; Souter bíró: Collection, The Supreme Court Historical Society/Joseph Bailey

[Kép a 8. oldalon]

A tárgyalóterem

[Forrásjelzés]

Photograph by Franz Jantzen, Collection of the Supreme Court of the United States