Hitpróba Európában a náci uralom idején

ANTON LETONJA ELMONDÁSA ALAPJÁN

Hitler csapatai 1938. március 12-én átlépték az osztrák határt. A rádió indulókat és politikai jelszavakat harsogott. Szülőföldemet, Ausztriát a hazafiasság szelleme hatotta át.

AMIKOR Hitler hatalomra jutott, az osztrák emberek között nagy volt a lelkesedés. Sokan abban bíztak, hogy Hitler „ezer éves uralma” eltörli majd a szegénységet és a munkanélküliséget. Még sok katolikus papot is magával ragadott a nemzetet elborító hazafias láz, és Hitler-köszöntéssel üdvözölték az embereket.

Noha még csak egy 19 éves kamasz fiú voltam, nem ingattak meg Hitler ígéretei. Meg voltam győződve róla, hogy egyetlen emberi kormányzat sem képes megoldani az emberiség gondjait.

A bibliai igazságok elérnek minket

Az ausztriai Donawitzban születtem 1919. április 19-én. A harmadik és egyben legkisebb gyermek voltam a családban. Édesapámnak nehéz munkája volt, egy szénbányában dolgozott. 1923-ban az egész családot Franciaországba költöztette, ahol egy bányászközségben, Liévinben talált munkát. Politikai meggyőződése miatt távol tartotta magát a vallástól, édesanyám viszont hithű katolikusként élt. Istenhitet nevelt belénk, és minden este imádkozott velünk. Idővel édesapám annyira bizalmatlanná vált a vallásokkal szemben, hogy megtiltotta édesanyámnak, hogy templomba járjon.

Az 1920-as évek vége felé megismertük Vinzenz Platajst, egy jugoszláv származású fiatalembert, akit mi csak Vinkónak szólítottunk. Vinko kapcsolatban állt a Bibliakutatókkal, ahogyan akkoriban Jehova Tanúit hívták. Nem sokkal ezután az egyik Bibliakutató elkezdte látogatni a családunkat. Mivel édesapám megtiltotta édesanyámnak, hogy templomba járjon, ő megkérdezte Vinkót, hogy lehet-e Istent otthon is imádni. Vinko a Cselekedetek 17:24-gyel érvelt, ahol az áll, hogy Isten „kézzel készített templomokban nem lakik”, és elmagyarázta, hogy az ember otthona is megfelelő hely az imádatra. Édesanyámnak tetszett, amit hallott, és elkezdte látogatni a Bibliakutatók otthonaiban tartott összejöveteleket.

Édesapám követelte, hogy édesanyám hagyjon fel ezzel a badarsággal, ahogyan ő nevezte. Hogy ne tudjunk kapcsolatot tartani a Bibliakutatókkal, a fejébe vette, hogy vasárnaponként mindannyian legyünk ott a misén! Édesanyám rendíthetetlen volt, így édesapám ragaszkodott hozzá, hogy én ministráns fiúként szolgáljak. Bár édesanyám tiszteletben tartotta édesapámnak ezt az óhaját, nem hagyott fel azzal a törekvésével, hogy az elmémbe és szívembe vésse a Biblia alapelveit. A Bibliakutatók összejöveteleire is mindig magával vitt.

 Vinko és a nővérem, Josephine — vagy Pepi, ahogy mi hívtuk — 1928-ban vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálta Jehovának tett önátadását, majd később összeházasodtak. A rákövetkező évben Liévinben megszületett a kislányuk, Fini. Három évvel később meghívták őket, hogy teljes időben szolgáljanak Jugoszláviában, ahol a Tanúk munkája korlátozva volt. A sok nehézség ellenére szívbéli örömmel és töretlen buzgalommal végezték Jehova szolgálatát. Kiváló példájuk láttán megerősödött bennem a vágy, hogy én is teljes idejű szolga legyek.

Szellemi növekedés

1932-ben a szüleim közötti nézeteltérések sajnos váláshoz vezettek. Én visszatértem édesanyámmal Ausztriába, a bátyám, Wilhelm (Willi) pedig Franciaországban maradt. Ettől kezdve nemigen volt kapcsolatom édesapámmal, aki a halála napjáig ellenséges maradt.

Édesanyámmal egy Gamlitz nevű osztrák faluban telepedtünk le. Mivel egyetlen gyülekezet sem volt a közelben, ezért rendszeresen beszélgetett velem a bibliai kiadványokban található gondolatokról. Nagyon örültünk, hogy Eduard Wohinz havonta kétszer elbiciklizett hozzánk Grazból — közel 100 kilométert tett meg oda is, és vissza is —, hogy szellemileg építsen minket.

Amikor Hitler 1938-ban megkezdte könyörtelen uralmát, Wohinz testvért letartóztatták. Lesújtva értesültünk róla, hogy Linzben egy úgynevezett eutanázia intézet gázkamrájában kivégezték. Óriási hite megerősített minket, hogy továbbra is hűséggel szolgáljuk Jehovát.

1938 — Egy végzetes év

1935-ben a Tanúk munkáját betiltották Ausztriában. Amikor 1938-ban Hitler csapatai benyomultak az országba, nagyon veszélyessé vált a prédikálás. A környéken mindenki tudta, hogy édesanyám és én Jehova Tanúi vagyunk, így elhatároztuk, hogy megpróbáljuk nem magunkra vonni mások figyelmét. Az éjszakákat egy pajtában töltöttem, hogy a náciknak nehezebb legyen elkapniuk.

1938 elején már túl voltam alapszintű tanulmányaimon, és egy pékségben helyezkedtem el. Mivel nem voltam hajlandó úgy köszönni, hogy „Heil Hitler”, sem belépni a Hitlerjugend nevű szervezetbe, elbocsátottak. Ám én elszántabb lettem, mint valaha, hogy vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáljam a Jehova Istennek tett önátadásomat.

Édesanyám és én 1938. április 8-án keresztelkedtünk meg. Egyik éjjel mi ketten, és rajtunk kívül még heten egy elhagyatott erdei kunyhóban gyülekeztünk az éj leple alatt. Egy keskeny ösvény vezetett a mosókonyhába, ahová a keresztelkedési beszéd után tízperces időközökkel egyenként átosontunk. Ott kereszteltek meg minket egy betonvályúban.

1938. április 10-én látszatválasztásokat tartottak Ausztria Németországhoz való csatolását illetően. Az országot beborították a „Szavazz Hitlerre!” plakátok. Mivel édesanyám és én hosszú franciaországi tartózkodásunk miatt állampolgárság nélküliek voltunk, nem kellett szavaznunk. Később ez mentette meg az életemet. Franz Ganster az Ausztria déli részén fekvő Klagenfurtból rendszeresen hozta nekünk Az Őrtorony folyóiratot, így szellemi erőt meríthettünk Isten Szavából, még mielőtt a II. világháború kirobbant.

A bátyám, Willi

Kilenc év telt el azóta, hogy elhagytuk Franciaországot, és Willi, aki négy évvel volt idősebb nálam, egyszer sem lépett kapcsolatba édesanyámmal és velem. Bár édesanyám a Biblia segítségével nevelte fel Willit, mégis elhitették vele, hogy Hitler politikai elgondolásai dicsőséges jövőhöz  vezetnek. 1940 májusában egy francia bíróság kétévi börtönbüntetést szabott ki Willire, amiért illegális náci tevékenységet folytatott. De a német csapatok hamarosan elérték Franciaországot, és Willi szabad volt. Ebből az alkalomból küldött nekünk egy képeslapot Párizsból. Örömmel értesültünk róla, hogy életben van, ám elborzadva olvastuk, hogy mivé lett!

A háború alatt Willi gyakran meg tudott látogatni minket, mivel jó kapcsolatban volt az SS-szel (Schutzstaffel, Hitler elit alakulata). Elkápráztatták Hitler katonai sikerei. Szinte minden próbálkozásomra, hogy a Biblián alapuló hitünkre tereljem a figyelmét, ez volt a válasz: „Süket duma! Nézd meg Hitler villámháborús stratégiáját. A németek hamarosan a világ urai lesznek!”

Egy alkalommal, amikor Willi eltávozáson volt 1942 februárjában, adtam neki egy példányt a Jehova Tanúi által kiadott Enemies (Ellenségek) című könyvből. Le sem rakta, amíg az egészet el nem olvasta, ami nagyon meglepett. Kezdett megvilágosodni előtte, hogy Hitler uralma kudarcra van ítélve, és hogy mindeddig egy embertelen rendszert támogatott. Elhatározta, hogy sürgősen jóvátesz mindent.

Willi kiáll a Biblia igazsága mellett

A következő hónapban egy teljesen új Willi látogatott meg minket.

— Anton, eddig rossz úton jártam! — mondta.

— Willi — feleltem —, egy kicsit későn jött ez a felismerés.

— Nem-nem — mondta. — Még nem késő! A Biblia szerint mindent, amit meg kell tennünk, addig tegyük, amíg életben vagyunk, és hál’ Istennek, én még élek! (Prédikátor 9:12).

— Tulajdonképpen mit akarsz tenni? — kérdeztem.

— Nos, nem akarok többé katona lenni — válaszolt. — Kilépek a náciktól, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

Azonnal felkerekedett, és Jugoszláviába utazott, Zágrábba, hogy még egyszer meglátogassa a nővérünket, Pepit. Egy ideig eljárt a Tanúk tiltott összejöveteleire, majd titokban megkeresztelkedett. A tékozló fiú végre hazatért! (Lukács 15:11–24).

Hogy ne kerüljön a nácik kezei közé Franciaországban, Willi megpróbált átszökni a határon Svájcba, de a német katonai rendőrség letartóztatta. 1942. július 27-én hadbíróság elé állították Berlinben, és dezertálás vádjával halálra ítélték. Engedélyt kaptam, hogy meglátogassam a Berlin—Tegel katonai börtönben. Egy kis helyiségbe vezettek, majd Willi is megjelent kisvártatva, egy börtönőrhöz láncolva. Könnybe lábadt a szemem, amikor megláttam így. Nem ölelhettük át egymást, és csak 20 percet kaptunk, hogy elbúcsúzzunk.

Willi észrevette, hogy könnyes a szemem, és ezt mondta: „Anton, miért sírsz? Inkább örülnöd kellene! Én annyira hálás vagyok Jehovának, hogy segített újból az igazságra találnom! Ha Hitlerért halnék meg, nem lenne reménységem. De Jehováért halok meg, ez pedig kétségtelenül azt jelenti, hogy fel leszek támasztva, és újból együtt lehetünk!”

Búcsúlevelében Willi ezt írta: „Drága Istenünk, akit szolgálok, mindent megad, amire szükségem van, és meg vagyok róla győződve, hogy mindvégig mellettem fog állni, hogy ki tudjak tartani, és győztesként kerüljek ki. Még egyszer mondom, biztosak lehettek benne, hogy semmit nem bántam meg, és hogy tántoríthatatlan maradtam az Úrban!”

Willit a következő napon, 1942. szeptember 2-án a Berlinhez közeli brandenburgi fegyházban kivégezték. Huszonhét éves volt. Példája bizonyítja, hogy igazak a Filippi 4:13-ban feljegyzett szavak: „Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem.”

Vinko mindhalálig hűséges maradt

A németek 1941-ben bevonultak Jugoszláviába. Pepit és a férjét, Vinkót, valamint 12 éves lányukat, Finit arra kötelezték, hogy térjen vissza Ausztriába. Addigra majdnem minden osztrák Tanút bebörtönöztek vagy koncentrációs táborba vittek. Mivel Vinko és a családja állampolgárság  nélküliek voltak — tehát nem voltak német állampolgárok —, kényszermunkásokként dolgoztatták őket egy dél-ausztriai farmon, nem messze onnan, ahol laktunk.

Majd 1943. augusztus 26-án a Gestapo (a német titkosrendőrség) letartóztatta Vinkót. Amikor Fini el akart búcsúzni az édesapjától, a rendőrfőnök olyan erővel ütötte meg, hogy Fini átrepült a szobán. Vinkónak rengeteg kihallgatást és kegyetlen verést kellett elszenvednie a Gestapótól. Majd Münchenbe vitték a stadelheimi fegyházba.

1943. október 6-án a rendőrség letartóztatott a munkahelyemen, és én is ott kötöttem ki, ahol Vinko, a stadelheimi fegyházban. Mivel folyékonyan beszélek franciául, fordítóként alkalmaztak a francia hadifoglyok kihallgatásánál. A börtönudvaron való séták közben Vinko és én meg tudtuk osztani egymással a híreket.

Vinkót végül halálra ítélték. Azzal vádolták, hogy bibliai irodalommal látja el a Tanúkat, és anyagi támogatást nyújt azoknak a testvérnőknek, akiknek a férjét koncentrációs táborba vitték. Ugyanabba a Berlinhez közeli fegyházba vitték, ahol Willit kivégezték. Ebben a fegyházban fejezték le 1944. október 9-én.

Vinko utolsó találkozása a családjával szívszaggató volt. Bilincsekbe volt verve, és a teste tele volt ütésnyomokkal. A láncoktól nem tudta rendesen átölelni szeretteit. Fini 14 éves volt, amikor utoljára látta az apját. Még mindig emlékszik édesapja utolsó szavaira: „Vigyázz az édesanyádra, Fini!”

Miután Fini édesapja meghalt, a kislányt elszakították az édesanyjától, és egy náci családnál helyezték el, akik megpróbálták „megjavítani”. Gyakran borzalmasan megverték. Amikor az orosz csapatok benyomultak Ausztriába, agyonlőtték a német családot, akik ilyen brutálisan bántak a kislánnyal, ugyanis hírhedt náciknak tartották őket.

A háború után a nővérem folytatta a teljes idejű szolgálatot. Az 1998-ban bekövetkezett haláláig második férjével, Hans Försterrel szolgált Jehova Tanúi svájci fiókhivatalában. Fini a szülei nyomdokait követte, és most Svájcban szolgálja az igaz Istent, Jehovát.

Végre elérkezik a szabadság!

1945 elején más épületekkel egyetemben azt a müncheni börtönt is bombatámadás érte, melyben engem tartottak fogva. A város romokban hevert. Tizennyolc hónapja voltam börtönben, amikor végül elérkezett a bírósági meghallgatásom napja. Ez mindössze két héttel azelőtt történt, hogy 1945. május 8-án hivatalosan véget ért a háború. A meghallgatás során megkérdezték tőlem:

— Hajlandó katonai szolgálatot teljesíteni?

— Egy rab nem viselhet egyenruhát, és nem mondhatja, hogy „Heil Hitler” — válaszoltam.

Amikor megkérdezték, hogy hajlandó lennék-e beállni a német hadseregbe, ezt mondtam: „Kérem, adják ide a sorozási papíromat. Értesíteni fogom önöket a döntésemről.”

Néhány nappal később a háború véget ért, és szabadon engedtek. Nem sokkal később Grazba költöztem, ahol egy 35 Tanúból álló kis gyülekezet szerveződött. Ma már nyolc gyülekezet tevékenykedik Graz környékén.

 Szerető segítőtársam

Nem sokkal a háború befejezte után találkoztam Helene Dunsttal, egy fiatal tanárnővel, aki korábban a náci párt tagja volt, de teljesen kiábrándult a nemzetiszocializmusból. Az első beszélgetésünk során megkérdezte:

— Hogyan lehetséges, hogy csak önök ismerik Isten nevét, a Jehova nevet, mások nem?

— Úgy, hogy a legtöbben nem tanulmányozzák a Bibliát — válaszoltam, majd megmutattam neki Isten nevét a Bibliában.

— Ha a Bibliában az áll, hogy Isten neve Jehova, akkor mindenkinek a tudtára kell ezt hoznunk! — kiáltott fel.

Helene elkezdte hirdetni a bibliai igazságokat, majd egy évvel később vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálta a Jehovának tett önátadását. 1948. június 5-én összeházasodtunk.

1953. április 1-jén Jehova Tanúi teljes idejű szolgái lettünk. Később meghívást kaptunk a New York államban South Lansingtől nem messze működő Őrtorony Gileád Bibliaiskola 31. osztályába. Igazán szívmelengető volt az osztálytársainkkal való együttlét, akik 64 országból érkeztek.

A diplomaosztás után újból Ausztriába küldtek minket. Néhány évig a gyülekezetek látogatása és szellemi erősítése volt a feladatunk. Azután meghívtak bennünket, hogy szolgáljunk Jehova Tanúi luxemburgi fiókhivatalában. Később megkértek, hogy Bécsben folytassuk tovább a szolgálatunkat, az osztrák fiókhivatalban. Itt kezdtünk el 1972-ben szerbhorvát nyelven tanulni, hogy tanúskodhassunk annak a sok jugoszláv bevándorló munkásnak, akik Bécsben éltek. Ma ebben a városban nyolc szerb, illetve horvát nyelvű gyülekezet működik, melyekben Európa majdnem minden részéről szolgálnak hírnökök!

2001. augusztus 27-én Helene halálalvásba merült. Ötvenhárom évi boldog házasságunk alatt végig megbízható és értékes segítőtársam és barátom volt. A feltámadás reménysége most már még közelebb áll a szívemhez.

Elégedett vagyok Isten szeretetében

Bár életem során sok tragikus eseménnyel kellett megbirkóznom, nagy megelégedéssel végzem a munkámat az osztrák fiókhivatalban. A közelmúltban abban a kiváltságban volt részem, hogy „A náci uralom feledésbe merült áldozatai” című kiállítás kapcsán megoszthattam másokkal a személyes tapasztalataimat. 1997 óta 70 osztrák városban mutatták be a kiállítást, mely lehetőséget nyújtott a náci börtönök és koncentrációs táborok túlélőinek, hogy szemtanúkként elmondják, mekkora hittel és bátorsággal néztek szembe az igaz keresztények a náci üldözőikkel.

Megtiszteltetésnek érzem, hogy személyesen ismerhettem néhányat ezek közül a hűségesek közül. Csodálatra méltó módon bizonyították be, hogy milyen igazak a Róma 8:38, 39 szavai: „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem kormányzatok, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtés nem lesz képes elválasztani minket az Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”

[Kép a 17. oldalon]

A családunk 1930-ban (balról jobbra): én, Pepi, édesapám, Willi, édesanyám és Vinko

[Kép a 18. oldalon]

A bátyám, Willi röviddel a kivégzése előtt

[Kép a 19. oldalon]

Vinkót is, és engem is egy ideig Münchenben, a stadelheimi fegyházban tartottak fogva

[Képek a 19. oldalon]

Vinko lányát, Finit egy kegyetlen náci családnál helyezték el; Fini a mai napig hűséges Tanú

[Kép a 20. oldalon]

Helene értékes társam volt házasságunk ötvenhárom éve alatt

[Kép a 20. oldalon]

Beszédet tartok „A náci uralom feledésbe merült áldozatai” című kiállításon