A nagy vonulás

AZ ÉBREDJETEK! KENYAI ÍRÓJÁTÓL

A FÖLD robajlik a milliónyi pata dübörgésétől. Hullámzó testek áradata vonul el, nyomukban vörös porfelhő gomolyog. Völgyekkel tarkított, dimbes-dombos vidékek, nyílt síkságok maradnak el a hosszú lábú, vágtázó állatok mögött, majd a csorda folyókon és patakokon kel át. Szinte elözönlik a földet, és széles csapásokat hagynak maguk után, amint a patájuk kiforgatja a földből a füvet. Amikor az ember ezeknek a bömbölő, eszeveszetten száguldó teremtményeknek a hatalmas csordáját látja, akkor a vadvilág egyik leglátványosabb jelensége tárul a szeme elé: a gnúk nagy vonulása.

Afrika édenkertje

A Serengeti Tanzánia és Kenya vadvidéke, egy dombokkal tarkított, hatalmas, füves vidék, mely körülbelül 30 000 négyzetkilométert ölel fel. A talajt itt termékeny vulkanikus réteg borítja, és ez ideális körülményeket teremt ahhoz, hogy dús fű nőhessen.  Vannak akáciaerdők és tüskés fákkal teletűzdelt szavannák; ezeknek a fáknak a levélzete táplálja a legelésző elefántcsaládokat. Amott meg kecses mozgású zsiráfok sétálnak hosszú, kimért léptekkel.

Néhány helyen gránitsziklák meredeznek, felszínüket simára koptatta a szél és az eső; tetejükről az oroszlánok és a leopárdok kiválóan belátják a terepet. Lassú sodrású folyók vezetnek át a tájon, vizük nyüzsög a vízilovaktól és a krokodiloktól. A síkságon gnú-, tehénantilop- és szasszabicsordák legelésznek, de láthatók még az antilopok más fajai is. Szomjas zebrák állják körül a tócsákat, úgy néznek ki, mint egy fekete-fehér gyöngyszemekből álló nyakék. Gazellák és impalák szökellnek játszi könnyedséggel, valósággal úsznak a levegőben. Jókora kafferbivalycsordák legelésznek ráérősen, széles szájukkal szakadatlanul tépdesik a fűcsomókat. Ezeknek az állatoknak erős, ívelt szarva és robusztus teste van.

A Serengetin nincs hiány oroszlánfalkákból sem. A tikkasztó melegben a fák és a bokrok árnyékában lustálkodnak, várva a hűvös estéket, amikor prédára kelhetnek. Az elegánsan elnyúló pöttyös bundájú leopárdok szinte láthatatlanná válnak a fák felső ágain, hiszen a levélzeten foltokban átszűrődő fény jól álcázza őket. A nyílt térség kiváló futópálya a gepárd villámgyors vágtáihoz, és amikor üldözőbe veszi a zsákmányát, karcsú teste teljesen elmosódik az ember szeme előtt.

A Serengeti paradicsom, ahol szemgyönyörködtető állatok lelnek élettérre. A jókora gnúcsordák pedig olyan látványosságot nyújtanak, amely az állatvilág egyik legnagyszerűbb természeti csodájának számít.

A szavanna bohócai

A becslések szerint 1,5 millió gnú él a Serengetin. Ennek az igen furcsa külsejű teremtménynek hosszúkás feje van, melynek felső részén csillogó szemek ülnek egymástól távol. A szarvasmarháéhoz hasonló szarva enyhén lefelé és kifelé kanyarul, a vége pedig az égnek mered. Az állat háta lefelé görbül, a hátsó fertálya pedig gyengének tűnik, és nem arányos erős martájékával és nyakával. A gnú nehéz teste vékony, hosszú lábakra nehezedik. Az álláról lelógó hosszú, fehérbe játszó szakállával, a nyakán díszelgő sötét sörényével, a lóéhoz hasonló farkával olyan, mintha többféle állat keveréke lenne.

A gnú viselkedése gyakran bolondos és szórakoztató. Amikor nagy számban jönnek össze, hangos bőgő  hangot hallatnak, amelyet egy több ezer tagú békakórus lármájához hasonlíthatnánk. Amikor a nyílt terepen állnak, úgy tűnik, mintha rémült, meglepett tekintettel csodálkoznának rá a körülöttük lévő világra.

Olykor a hím gnú keresztül-kasul nyargal, oldalra táncol és körbe-körbe szalad. Fejét dobálva, merev lábain fel-le ugrál, és mókásan rúgja a port. Azt mondják, hogy így próbál hatást gyakorolni a nőstényekre, vagy így figyelmezteti a többi hímet a bátorságára. Néha azonban a hím csak a játékosságát éli ki.

Ellenséges világba születnek

Amikor az idő alkalmas rá, a gnúk életet adnak a kicsinyeiknek. Ezeknek az állatoknak páratlan képességük van arra, hogy egyazon időre időzítsék az ellésüket, ami azt jelenti, hogy egy háromhetes időszakon belül adnak életet kicsinyeik 80-90 százalékának. Ez idő alatt a csorda több ezer bőgő gnúborjúval gyarapodik. Az anyának gyorsan szorosra kell fűznie a köteléket a borjával, mert ha a csorda fejvesztett menekülésbe kezd, az anya és a borja könnyen elveszítheti egymást, s a kicsinek egyedül nincs sok esélye az életben maradásra.

A fiatal állat ellenséges világba születik, állandóan ragadozók leselkednek rá. A nőstények csak akkor adnak életet borjuknak, ha nincs veszély. Ha viszont meglepi őket egy ragadozó, bámulatba ejtő módon félbe tudják szakítani a szülés folyamatát, és el tudnak iramodni. Később, amikor már nem fenyeget veszély, megszülik a borjukat.

A borjú a jelek szerint ösztönösen megérzi a veszélyt, és néhány perccel a világra jötte után már lábra tud állni, s egy hét múlva akár 50 kilométer/órás sebességgel nyargal.

A vonulás ideje

A gnúk hatalmas csordákban szelik át a Serengetit, oda szeretnének eljutni, ahol esik az eső. Azt pedig, hogy mikor esik, évenként ismétlődő időjárási ciklusok határozzák meg. Az év folyamán általában mindig van valahol csapadék ennek a terjedelmes síkságnak a határain belül.

A gnúknak mindennap szükségük van vízre, és fű nélkül sem tudnak meglenni. Ameddig nincs hiány élelemből és vízből, a gnúk nem mennek sehová. De ahogy közeledik a száraz időszak, a mező füve kezd  kiszáradni, és a vízforrások kiapadnak. A gnúcsordák nem várhatnak arra, hogy az eső jöjjön hozzájuk: ők mennek az eső után.

A száraz vidék egykettőre átalakul ott, ahol esik az eső. Néhány napon belül zöld hajtások kandikálnak ki a talajból, majd az egész vidék fűruhába öltözik. A tápanyagban gazdag, lédús, zsenge fűszálaknak a gnúk nemigen tudnak ellenállni.

Ezek az állatok meg tudják állapítani, hol esik az eső, és ebben még a rendkívüli távolságok sem akadályozzák őket. Senki sem tudja biztosan, honnan tudják, hogy a Serengeti másik végében esik. Lehet, hogy látják a távolban tornyosuló viharfelhőket, vagy érzik a nedvességet a száraz levegőben? Bármi legyen is a válasz, ahhoz, hogy a csordák életben maradjanak, útra kell kelniük. És fel is kerekednek, de még mennyire!

Veszélyes utazás

Az indulás nem megy csak úgy, egyszerre. Minthogy a gnúkban él a csordaszellem, amikor az egyik állat elindul valamerre, a körülötte lévők abbahagyják a falatozást, és követni próbálják. Nemsokára az egész csorda látványosan útra kel. Éhségük és szomjuk egyre űzi őket. Olykor futásra fogják a dolgot, máskor viszont „libasorban” poroszkálnak, mély nyomot hagyva a porban.

Az út veszélyes. Ragadozók követik a patások e népes csordáit, figyelik, hogy melyik állat lassú, sánta vagy beteg. Ahogy a gnúk előrehaladnak, megérkeznek az oroszlánfalkák területére. A homokszínű nagymacskák a hosszú fűben rejtőzve várakoznak, majd beviharzanak a legelésző állatok közé, azok erre eszeveszett menekülésbe kezdenek. A leopárdok, gepárdok, hiénakutyák és foltos hiénák sem kímélik azokat az állatokat, melyek lemaradnak vagy elkóborolnak a csordától. Az elejtett gnúk mellett megjelennek a keselyűk. Miután jól kicivakodták magukat a maradék fölött, nem hagynak mást, csak a csontvázat, melyet aztán kifehérít a perzselő afrikai napsütés.

A sebes sodrású folyók ijesztő akadályt jelentenek, de a csorda nem fordulhat vissza. Az átkelés páratlan látvány, állatok ezrei vetik magukat a magas partról a vízbe. A legtöbben biztonságban megérkeznek a túlpartra, egyik-másik állatot viszont elviszi az ár, vagy elragadják a víz felszíne alatt várakozó krokodilok. Ezt a veszélyes, esetenként 3000 kilométeres utat a csordák minden évben megteszik.

A legnagyobb ragadozó

Évezredeken át az ember nem volt hatással a gnúk vonulására, manapság viszont ő jelenti a legnagyobb veszélyt erre a látványosságra. Az utóbbi évtizedekben Tanzánia és Kenya kormányai erőfeszítést tettek, hogy megmentsék a serengeti állatokat. Bár a gnúk vonulása leginkább az őrzött vadvédelmi területeken belül zajlik, az orvvadászok illegálisan mégis több ezer állatot fognak be és gyilkolnak le. Dróthurkokkal, mérgezett nyilakkal és lőfegyverekkel felszerelkezve vadásznak az állatokra, a húst és a trófeát pedig eladják a lelkes vásárlóknak. Önkéntes és hivatásos erdőőrök csapata járőrözik a védett területeken, de a Serengeti túl nagy, és emiatt szinte lehetetlen teljesen megóvni. Ahogy növekszik a lakosság, úgy nő a nyomás is, hogy behatoljanak erre a termékeny síkságra. Állandó vita folyik arról a kényes kérdésről, hogy tartsanak-e fönn hatalmas földterületeket a vadvilág számára.

Egykor bölények milliói barangolták be Észak-Amerikát, ma viszont már nincsenek sehol. Vannak, akik attól félnek, hogy ugyanez a sors vár Kelet-Afrika utolsó nagy gnúcsordáira is. Szomorú lenne, ha egy nap eltűnne ez a bámulatba ejtő természeti csoda. Alig várjuk már a napot, amikor Isten igazságos uralma alatt emberek és állatok tökéletes harmóniában élnek majd egymással, és a természet rendje nem borul fel többé (Ézsaiás 11:6–9). De addig is lenyűnyögöz minket ez a látványos esemény: a gnúk nagy vonulása.

[Kép a 18. oldalon]

A csordáknak át kell kelniük sebes sodrású folyókon