Hogyan változtatta meg az életemet egy baleset?

STANLEY OMBEVA ELMONDÁSA ALAPJÁN

1982-ben egy száguldó jármű elgázolt. Hamarosan, a kezelések után az életem visszatért a régi kerékvágásba, bár időnként fájdalom gyötört amiatt, hogy a nyaki és háti csigolyáim közötti részen porckorongsérv alakult ki. Tizenöt évvel később azonban életem legnagyobb hitpróbájával találtam szembe magam.

A BALESETEM előtt nagyon energikus ember voltam, és valamennyire még utána is. Élveztem, hogy rendszeresen mozoghatok. A hétvégéken 10-13 kilométert futottam. Szerettem fallabdázni, és kemény kétkezi munkát végeztem. Segítettem Jehova Tanúi Királyság-termeinek az építkezésein, és részt vettem egy nagy kongresszusi terem építésében a lakóhelyünkön, Nairobiban, Kenyában.

1997-ben a fájdalom rendszeressé és erőteljesebbé vált. Az orvosok megállapították, hogy az egyik porckorong kimozdult a helyéről, mely nyomta a gerincvelőt. Ezt a cikk elején említett baleset következményének tartották.

Az egészségi állapotom romlását megelőzően üzletemberként dolgoztam. A munkáltatóm az egész család számára fizette a betegbiztosítást. A karrierem felfelé ívelt. Ám 1998 közepe táján erőteljes zsibbadás állt be a mellkasomtól a lábfejemig. Az állapotom napról napra súlyosbodott.

Rövidesen elveszítettem az állásomat, és az azzal járó juttatásokat is. Két lányunk, Sylvia és Wilhelmina akkor 13, illetve 10 éves volt. Mivel én munkanélküli voltam, abból a pénzből kellett megélnünk, amit a feleségem, Joyce hozott haza a hónap végén. Az új körülményeink miatt változtattunk az életmódunkon, és kevesebbet költöttünk nélkülözhető dolgokra. Mindent sikerült előteremteni, amire szükségünk volt.

Negatív érzelmek

Be kell vallanom, hogy amint lassanként rádöbbentem, milyen súlyos az állapotom, negatívvá, önzővé és ingerlékennyé váltam. Időnként dühösen  és ellenségesen viselkedtem. Mindenbe belekötöttem. Gyakran csak egy lépés választott el a depressziótól. Az egész családra nyomás nehezedett. A feleségem és a lányaim sajátos, ismeretlen helyzettel találták szembe magukat.

Akkor teljesen helyénvalónak véltem az érzéseimet. Nagyon meghíztam, óriási gondok voltak a bélműködésemmel, és nem tudtam visszatartani a vizeletemet. Sokszor mélységes szégyenérzet gyötört. Számtalanszor megtörtént, hogy egy sarokba húzódtam, és ott álltam könnyes szemmel. Néha annyira mérges voltam, hogy már szinte nevetségesnek éreztem magam. Tudtam, hogy nem így kellene viselkednem.

Jehova Tanúi keresztény gyülekezetének egyik véneként gyakran segítettem keresztény hittársaimnak meglátniuk, hogy semmilyen szenvedésért nem szabad Jehovát hibáztatni. Mégis újra meg újra feltettem magamnak a kérdést, hogy miért engedi meg Jehova, hogy ilyesmi történjen velem. Bár másokat megerősítettem és buzdítottam az 1Korintus 10:13-mal, és hasonló bibliaversekkel, úgy éreztem, hogy ami velem történik, azt egyszerűen nem lehet elviselni!

Orvosi kezeléssel kapcsolatos nehézségek

Nem volt könnyű megfelelő orvosi kezelést találni. A fizikoterápiás orvost és az akupunktúrát végző szakembert meg a csontkovácsot mind egyazon napon kellett meglátogatnom. Ha jobban éreztem is magam, az csak átmeneti volt. Számos orvossal beszéltem, köztük egy ortopédsebésszel és egy idegsebésszel is. Mind egyetértettek abban, hogy műtétre van szükség a fájdalom enyhítésére és a sérvesedett porckorong eltávolítására. Egyértelműen tudtukra adtam, hogy a Biblián alapuló hitnézeteim miatt semmilyen körülmények között nem fogadok el vérátömlesztést (Cselekedetek 15:28, 29).

Az első sebész úgy akart megműteni, hogy felnyitja a hátamat. Tudatta velem, hogy a beavatkozás egyáltalán nem kockázatmentes. Mivel nem ígérhette meg, hogy nem fogok vért kapni, vissza sem mentem hozzá.

A második elmagyarázta, hogy a nyakamon keresztül tudna hozzáférni a gerincemhez, ami rettenetesen hangzott. Noha beleegyezett, hogy vér nélkül kezeljen, azt mondta, hogy a műtét nem tűr halasztást, és nem sok mindenbe avatott be. Vele sem foglalkoztam tovább.

Végül sikerült együttműködő orvost találni Jehova Tanúi helyi kórházi összekötő bizottságának a segítségével. Ez a harmadik orvos hasonló beavatkozást javasolt, mint a második, tehát a nyakamon akart metszést ejteni. Azt mondta, hogy az operáció szinte semmi kockázattal nem jár.

Amikor töviről hegyire bemutatták, hogy mit fognak velem csinálni, elszörnyedtem. Az volt a legfélelmetesebb, hogy a műtétet nagyon kényes szervek, úgymint a szív és a tüdő közelében kellett végrehajtani. Egyáltalán túl fogom élni? Az effajta negatív gondolatok persze nem enyhítették a félelmemet.

1998. november 25-én sikeres műtétet hajtottak végre rajtam egy nairobi kórházban. Az operáció, mely négy órán át tartott, azt is magában foglalta, hogy eltávolítottak egy darabot a medencecsontomból, megfelelő formájúra alakították, majd egy fémlemezzel és csavarokkal beültették a sérült helyre. Ez segített, de nem oldott meg mindent. Nagyon kényelmetlen volt a járás, és még mindig állandó zsibbadást érzek.

Derűlátó szemléletmód

Ahogy már említettem, rengeteget bosszankodtam és rágódtam magamban a gyenge egészségi állapotom miatt. Ironikus módon több orvos és ápolónő is megdicsért, hogy milyen nyugodt és derűlátó vagyok. Miért volt ez a véleményük? Felfigyeltek rá, hogy bár szörnyű fájdalmaim vannak, mégis beszélek nekik az Istenbe vetett hitemről.

Időnként bizony mérges voltam, és keserűséggel töltött  el az állapotom, de ennek ellenére Jehovára támaszkodtam. Ő egy percre sem hagyott el, mindenben mellettem állt, méghozzá olyannyira, hogy néha elszégyelltem magam. Szilárdan elhatároztam, hogy olyan bibliaverseket fogok olvasni, melyekről tudom, hogy vigasztalást nyújtanak a helyzetemben, és elmélkedem is rajtuk. Íme néhányuk:

Jelenések 21:4: „[Isten] letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé”. Nagyon vigasztaló volt a Bibliának azon az ígéretén gondolkodni, hogy az új világban a könnyek és a fájdalom örökre a múltéi lesznek.

Héberek 6:10: „nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzen a munkátokról és a szeretetről, amelyet neve iránt tanúsítottatok.” Tudtam, hogy bár fizikailag már nem tudok annyit tenni, mint korábban, Jehova nagyra értékeli minden erőfeszítésemet a szolgálatában.

Jakab 1:13: „Senki ne mondja, amikor próba alatt áll: »Isten tesz próbára.« Rossz dolgokkal ugyanis nem lehet próbára tenni Istent, és ő maga sem tesz próbára senkit.” Milyen igaz! Jehova megengedte ugyan, hogy szenvedjek, de semmiképpen nem ő a szenvedéseim oka.

Filippi 4:6, 7: „Semmi miatt ne aggódjatok, hanem mindenben az ima és a könyörgés által hálaadással  együtt ismertessétek kéréseiteket az Istennel; és az Isten békéje, amely felette áll minden gondolkodásnak, meg fogja őrizni szíveteket és gondolkodási képességeteket Krisztus Jézus által.” Az ima belső békével töltött el, amire nagy szükségem volt. Így sikerült ésszerűbben látnom a helyzetemet.

Korábban ugyanezekkel a bibliaversekkel buzdítottam a szenvedőket, és valóban segíteni tudtam velük! De rá kellett jönnöm, hogy akkoriban nem voltam teljesen tisztában ezeknek a verseknek az értékével. Ennyire betegnek kellett lennem ahhoz, hogy megértsem, mi valójában az alázat, és hogy megtanuljak maradéktalanul Jehovára támaszkodni.

További erősítő segítség

Sokan mondják, hogy a keresztény testvériség oszlop és támasz a szükség idején. Mégis milyen könnyű magától értetődőnek vennünk, hogy keresztény testvérekkel vagyunk körülvéve! Az igaz, hogy talán nem tudnak mindenben segíteni nekünk, de mindig készek támogatni minket. Ez az én esetemben is így volt. A testvérek sokszor meglátogattak a kórházban; néha már korán reggel ott voltak. Még azt is felajánlották, hogy segítenek az orvosi számlák fizetésében. Mindenkit a szívembe zártam, akit arra indított a helyzetem, hogy segítséget nyújtson.

A gyülekezetem tagjai tudják, hogy most már nem vagyok képes annyit tenni, mint korábban. Jelenleg én vagyok az elnöklőfelvigyázó, és nagyon segítőkész keresztény vénekkel dolgozom együtt. Egyetlen hónapra sem váltam rendszertelen hírnökké. Abban az időben, amikor a legrosszabbul éreztem magam, két személynek segítettem eljutni arra a pontra, hogy átadja az életét Jehovának. Az egyikük most Jehova Tanúi egyik nairobi gyülekezetében szolgál mint kisegítő szolga.

Még ma sem találok szavakat, melyekkel kifejezhetném értékelésemet a feleségem iránt, aki az egész borzalomban kitartott mellettem. Elviselte a dühöngésemet, a hangulatváltozásaimat, azt, amikor ésszerűtlen voltam, vagy amikor reményvesztett. Ha a fájdalomtól könnyekre fakadtam, ő megnyugtatott és vigasztalást nyújtott. Az ereje és a nehéz helyzetekhez való kitartó alkalmazkodása azóta is csodálattal tölt el. „Minden időben . . . igaz barátnak” bizonyult (Példabeszédek 17:17).

A lányok megtanultak megbirkózni a helyzettel. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy támogassanak. Tudják, hogy mire van szükségem, és azonnal segítenek, így amikor az édesanyjuk nincs itthon, akkor is biztosítva van a jóllétem. Sylvia az én kis „sétapálcám”; amikor gyenge vagyok, rá támaszkodom, ha a lakásban járkálok.

Na és a fiatalabbik lányom, Mina? Emlékszem, egy alkalommal elestem a lakásban, és képtelen voltam felállni. Egyedül Mina volt itthon, így összeszedte minden erejét, felsegített, és lassan a szobámba vezetett. Még ma sem tudja, hogyan sikerült neki. Bátor viselkedése kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött.

Életemben még soha nem kellett olyan keményen küzdenem, mint a sérülésem óta. És a harcnak még nincs vége. Semmi más nem tette még így kockára az életemet, és okozott ekkora hitpróbát. Rengeteget tanultam az alázatról, az ésszerűségről és az együttérzésről. Úgy voltam képes elviselni a nehézségeket, hogy teljes mértékben Jehovába vetettem a bizalmamat.

Megtanultam, milyen igazak Pál apostol szavai: „Ez a kincs azonban cserépedényekben van meg nekünk, hogy a szokásosnál nagyobb erő az Istené legyen, és ne magunkból való” (2Korintus 4:7). Óriási vigaszt nyújt Istennek a jövőbeli „új egekre és új földre” tett ígérete (2Péter 3:13). Imádkozom, hogy Jehova továbbra is támogasson, amint az új világ felé haladunk, mert még mindig gyenge vagyok, és saját erőmmel vajmi keveset tudok tenni.

[Képek a 20. oldalon]

A családommal együtt végzett keresztény tevékenységek segítenek, hogy kitartóan tűrjek