Két úrnak próbáltam szolgálni

KEN PAYNE ELMONDÁSA ALAPJÁN

1938-ban születtem. A nagyapám farmján nevelkedtem az egyesült államokbeli Új-Mexikóban. A birtok 9700 hektáron terült el, tele patakokkal és hatalmas síkságokkal. A háttérben hegyek magaslottak. Emlékszem a juhok, a szarvasmarhák és a lovak hangjára, meg a cowboyok sarkantyúinak a csilingelésére is. Volt, hogy kifeküdtem a fűbe, és hallgattam a szél susogását. Időnként az itató körül nyüzsgő ékfarkú lilék éles sikoltozása ütötte meg a fülemet.

AZ EMBERBEN mély, maradandó nyomot hagyhatnak azok az élmények, melyek életének korai szakaszában érik. Én rengeteg időt töltöttem a nagyapámmal, aki mestere volt a vadnyugati történetek mondásának. Még Billy, a Kölyök társai közül is ismert néhányat. Billy, a Kölyök egy fiatal bandita volt, aki akkor lett híres, amikor öldöklő hadjáratra indult, mely az akkor 21 éves bandita halálával ért véget 1881-ben.

A szüleim Jehova Tanúi voltak, és magukkal vittek a keresztény szolgálatba. Magányos farmokat és egyszerű vályogházakat látogattunk meg. Az egész Hondo-völgyet bejártuk. Gyakran használtuk a gramofont, melyen J. F. Rutherford * bibliai felvételeit játszottuk le. Rutherford testvér hangja még ma is itt cseng a fülemben. Előadásait mindenféle embernek — állattenyésztőknek, mexikói földműveseknek és apacs, pueblo meg más indiánoknak is — lejátszottuk. Az utcai tanúskodás volt a kedvencem, ugyanis még a háború évei alatt is nagyon kevesen utasították vissza a folyóiratokat egy kisfiútól.

Igen, a szüleim jó alapokat fektettek le. Én azonban figyelmen kívül hagytam Jézus intését: „Senki sem szolgálhat rabszolgaként két úrnak; mert vagy az lesz, hogy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az, hogy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok rabszolgaként Istennek is, és a Gazdagságnak is” (Máté 6:24). Bárcsak most úgy folytathatnám a történetet, hogy csodálatos, teljes idejű szolgálatban töltött éveket tudhatok magam mögött. Ám mindössze hároméves voltam még, amikor egy élmény hatására egy másik „úr” lassanként kezdte eltéríteni lábamat erről az ösvényről. Mi volt ez az élmény?

A repülés a szenvedélyemmé válik

1941-ben az istálló mellett egy Piper Cub típusú repülőgép landolt, mellyel a juhainkat fosztogató  prérifarkasokra vadásztak. Azon nyomban, háromévesen, elhatároztam, hogy pilóta leszek. Gyermekkorom évei tovaszálltak, és 17 évesen elmentem hazulról az új-mexikói Hobbsba, ahol egy repülőtéren hangárokban sepregettem, és repülőgépeken dolgoztam. Cserébe megtanítottak repülőt vezetni. A keresztény szolgálat lassan a háttérbe szorult.

Tizennyolc évesen megnősültem, és később született három gyermekünk. Hogyan gondoskodtam a megélhetésünkről? Repülőgépeket vezettem — permetezőket, különjáratokat és ragadozó állatok vadászatára használatosakat —, valamint repülést oktattam. Ezt hat évig csináltam, majd a Texasi Nemzetközi Légitársaság alkalmazottjaként Dallasból induló járatokkal repültem. Ez az állás nagyobb állandóságot hozott az életembe. Még vénnek is kineveztek a Dentoni Gyülekezetben. Számos bibliatanulmányozást vezettem, az egyiket egy légitársaság egyik kapitányával és a feleségével, valamint a családjukkal. Mind elfogadták az igazságot.

Körülbelül három éve lehetett már, hogy turbólégcsavaros gépeket vezettem, amikor 1973 körül a repülés iránti érdeklődésem kezdett alábbhagyni, akkor vonták ki ugyanis a forgalomból a DC—3 típusú gépeket. Az igazság az, hogy a szívem mélyén visszavágytam Új-Mexikóba. De ha felhagyok a repüléssel, miből fogunk megélni?

A művészet a szenvedélyemmé válik

1961 óta hobbiból képeket festettem a vadnyugatról, és még el is tudtam adni őket. Abbahagytam hát a repülést, és visszaköltöztünk Új-Mexikóba, a varázslatos tájak vidékére, ahogyan mondani szokták. Ám nem őriztem meg a kiegyensúlyozottságomat. Engedtem, hogy a művészet iránti szeretetem teljesen lekösse a figyelmemet. A festés, később pedig a szobrászat meg a részidőben tett repülőutak az összes időmet elrabolták. Napi 12-18 órát dolgoztam. Ez végül oda vezetett, hogy rettenetesen elhanyagoltam a családomat és az Istenemet. A következmények?

A házasságom tönkrement, és elváltunk. Északra költöztem, Montanába, ahol bánatomban inni kezdtem. Keresztényhez nem illő életet éltem, mely ugyanazon a balga úton vitt végig, melyet Jézus szemléltetésében a tékozló fiú is megtett (Lukács 15:11–32). Aztán egy napon rádöbbentem, hogy egyetlen igaz barátom sincs. Ha olyan emberrel találkoztam, aki gondokkal küszködött, azt tanácsoltam neki, hogy „keresse fel Jehova Tanúit. Ők komolyan tudnak segíteni.” Mire a válasz: „Akkor maga miért nincs köztük?” Be kellett vallanom, hogy az ember nem lehet Tanú, ha úgy él, mint én.

Végül 1978-ban visszatértem Új-Mexikóba, ahhoz a gyülekezethez, ahol a Tanúk ismertek. Eltelt már néhány év azóta, hogy utoljára Királyság-teremben jártam, és bizony nem bírtam visszafojtani a sírást. Mennyire irgalmas volt Jehova velem! A testvérek  a gyülekezetben nagyon kedvesek voltak, és segítettek visszatérnem a Jehova által helyeselt életútra.

Új társ és új kezdet

1980-ban feleségül vettem Karent, egy csodálatos Tanút, akit már régóta ismertem. Karennek az előző házasságából volt két fia, Jason és Jonathan. Jehova iránti mély szeretetével egyensúlyt teremtett az életemben, és két tüneményes kisfiúval is megajándékozott, Bennel és Phillippel. Ám az életünk nem volt mindig rózsás. Tragédia várt ránk a jövőben.

Művészeti tanulmányokba kezdtem. Rengeteget foglalkoztam az emberi test és az állatok — különösen a lovak — testének tanulmányozásával. Emellett a kompozíciónak, valamint az arány- és térábrázolásnak is sok időt szenteltem. Agyagszobrok készítésével kezdtem foglalkozni. Szobraim többnyire a vadnyugatot elevenítették meg. Lovakat, lóháton ülő indiánokat meg cowboyokat formáltam meg. Szobraim között még olyan is volt, mely egy akkori orvost ábrázolt lovas kocsijában. Az embereknek tetszettek az alkotások. Elhatároztuk hát, hogy nyitunk egy galériát. Karen kitalálta, hogy nevezzük Hegyi Ösvények Galériának.

A galériát 1987-ben vásároltuk meg az arizonai Sedonában, és el is neveztük Hegyi Ösvényeknek. Karen az üzletet vezette, én pedig otthon dolgoztam a műteremben, s közben a fiúkra is vigyáztam. A kicsik azonban megbetegedtek, és a szobrok sem voltak kelendőek. Úgy döntöttünk hát, hogy helyet cserélünk, és Karen fog vigyázni otthon a gyerekekre, én pedig bevittem az agyagot az üzletbe, és ott, a vevők szeme láttára dolgoztam. Mennyire megváltozott minden!

Az emberek kezdtek érdeklődni a készülő szobrok iránt. Azzal, hogy beszéltem nekik a munkámról, és azokról a tárgyakról, melyeket mintaként használok a szobraimhoz, a vadnyugat történelmével is megismertettem őket — olyan nevekkel, helyszínekkel és eseményekkel, melyekről nagyon sokat olvastam. Az emberek őszinte érdeklődéssel szemlélték a készülő modelleket, és néhányuk előleget akart fizetni azokért, amelyeken éppen dolgoztam. A fennmaradt összeget akkor szándékozták kifizetni, amikor elkészült az öntött bronzszobor. Így született meg az „öntés előtt nyélbe ütött üzlet” kifejezés. Egyszeriben sikeresek lettünk. Az üzlet annyira fellendült, hogy végül három galériát és egy nagy öntödét üzemeltettünk, ahol 32 alkalmazott dolgozott. Ám mindez rengeteg energiámat felemésztette. Karennel azon töprengtünk, hogy miként szállhatnánk ki ebből a taposómalomból. Imádkoztunk is emiatt. Ekkor már vénként szolgáltam a gyülekezetben, és tudtam, hogy többet is tehetnék Jehováért.

Újból egy urat szolgálok

1996-ban az akkori körzetfelvigyázó meglátogatta a gyülekezetünket, és meghívott minket ebédre. Mielőtt hozzáfogtunk volna az evéshez, váratlan és megdöbbentő kérdéssel fordult hozzánk: lenne-e kedvünk a navaho indiánrezervátumba költözni, és segíteni egy új gyülekezet megalapításában Chinlében? Ez aztán kihívás volt a javából! Többször meglátogattuk már a rezervátumot, és a prédikáló munkában is segítettünk e távoli terület néhány részén. Most tehát új cél lebegett a szemünk előtt. Megkaptuk a lehetőséget, hogy kiszálljunk az anyagiasság véget nem érő taposómalmából, és több időt szenteljünk Jehovának és a népének. Jó úton haladtunk afelé, hogy ismét csak egy urat szolgáljunk!

Egy másik vént és a családját — közeli barátainkat, Carusettáékat — is megkérdezték, hogy szeretnének-e együtt dolgozni velünk ezen az izgalmas területen. Mindketten eladtuk kényelmes házunkat, és lakókocsit vásároltunk, melyben majd a rezervátumban lakhatunk. A galériákat, és végül az öntödét is eladtam. Egyszerűsítettük az életünket, így nyugodtan kiterjeszthettük keresztény szolgálatunkat.

Az új Chinlei Gyülekezet első összejövetelére 1996 októberében került sor. Azóta a prédikálómunka nagy méreteket öltött a navaho emberek között, és a gyülekezetünknek kiváló navaho úttörői vannak, akik beszélik a nyelvet. Lassanként mi is kezdjük megtanulni ezt a nehéz nyelvet. Szeretnénk, ha elfogadnának minket az indiánok, még ha nem is vagyunk közülük valók. Az indián hatóságok engedélyével telket vásároltunk Chinlében, és megépítettük a Királyság-termet, melyet ez év júniusában adtunk át.

A tragédia

Karen 1996 decemberében elutazott a gyerekekkel egy rövid időre Ruidosóba, Új-Mexikóba. Nekem Chinlében kellett maradnom. Micsoda megrázkódtatás és bánat ért bennünket, amikor 14 éves  Ben fiunk síelés közben nekivágódott egy sziklának, és meghalt! Borzalmas próba volt ez mindannyiunknak. A feltámadás bibliai reménysége tartott fenn minket a tragédia közepette. Keresztény testvéreink támogatása is hatalmas segítség volt. A temetési beszédet Sedonában tartottuk meg, ahol több évig éltünk. A szomszédok még soha nem láttak annyi navahót, mint akkor a Királyság-teremnél. A rezervátumban élő testvérek és testvérnők hosszú utat — jóval több mint 300 kilométert — tettek meg azért, hogy támogassanak minket.

Nagy áldás látni, hogy Ben öccse, Phillip milyen szépen halad előre szellemileg. Kiváló szellemi céljai vannak, és sok örömet szerez nekünk. Több bibliatanulmányozást vezet, és az egyik tanárával is tanulmányozott. De mindannyian nagyon vágyunk már arra, hogy újra láthassuk Bent az új világban, amelyet Jehova megígért (Jób 14:14, 15; János 5:28, 29; Jelenések 21:1–4).

Szerető, segítőkész családnak örvendhetünk. Nevelt fiam, Jonathan a feleségével, Kennával szolgálja Jehovát, és az első házasságomból született legfiatalabb fiam, Chris is a feleségével, Lorie-val szolgál együtt. Unokáink, Woodrow és Jonah már tanulóbeszédeket tartanak a teokratikus szolgálati iskolán. Az édesapám 1987-ben meghalt, az édesanyám viszont 84 évesen még mindig tevékenyen szolgálja Jehovát, ahogyan az öcsém, John és a felesége, Cherry is.

Tapasztalatból tudom, milyen igazak Jézus szavai: „Senki sem szolgálhat rabszolgaként két úrnak . . . Nem szolgálhattok rabszolgaként Istennek is, és a Gazdagságnak is.” A művészet még ma is nagyon féltékeny úr. Ezért megtanultam, mennyire fontos kiegyensúlyozottnak és elővigyázatosnak lennem, nehogy a művészet megint megkaparintsa a szívemet. Mennyivel jobb Pál apostol tanácsát követni: „szeretett testvéreim, legyetek tántoríthatatlanná, rendíthetetlenné, és mindig bőven legyen tennivalótok az Úr munkájában, tudva azt, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrral kapcsolatban” (1Korintus 15:58).

[Lábjegyzet]

[Kép a 18–19. oldalon]

A repülőgépem 1996-ban Chinlében

[Kép a 19. oldalon]

Egy bronzszobor, melynek azt a címet adtam, hogy „Nincs idő játszadozni”

[Kép a 21. oldalon]

A Biblia tanulmányozására gyűlünk össze ott, ahol ma már egy Királyság-terem áll

[Kép a 21. oldalon]

Feleségemmel, Karennel

[Kép a 21. oldalon]

Prédikálás egy tipikus navaho kunyhónál