Csak a víz, az égbolt és a szél mutatta az irányt

FÉLSZ-E attól, hogy lezuhansz a föld széléről? Nem valószínű. Hajdanán azonban néhány tengerész éppen ettől tartott. Sokuk mindig úgy hajózott, hogy látótávolságon belül legyen a part. Ám voltak bátor tengerészek, akik legyőzve félelmüket nekivágtak a nyílt tengernek.

Mintegy háromezer évvel ezelőtt föníciai tengerészek hajóztak ki a Földközi-tenger keleti partján lévő kikötőikből, hogy Európában és Észak-Afrikában kereskedjenek. I. e. a negyedik században egy görög felfedező, név szerint Pütheász, körülhajózta Britanniát és talán Izlandig is eljutott. Ezenkívül, még jóval azelőtt, hogy az európai hajók egyáltalán az Indiai-óceán hullámait hasították volna, a keleti népek, az arabok és a kínaiak tengerészei már át- meg átszelték azt. Valójában az első, Indiába hajózó európai, Vasco da Gama, egy Ibn Mádzsib nevű arab kormányos segítségével jutott el oda biztonságban. Ő mutatta az irányt Da Gama hajóinak az alatt a huszonhárom nap alatt, amely az Indiai-óceánon való átkeléshez kellett. Honnan tudták ezek a régen élt navigátorok, hogy merre kell tartaniuk a tengeren?

Helymeghatározás becsléssel

A hajdani tengerészek a hajó helyzetét csak becslésekkel tudták megállapítani. Ehhez a navigátornak három dolgot kellett ismernie, ahogyan azt a lenti ábra is szemlélteti: 1. a kiindulópontot, 2. a hajó sebességét és 3. a haladási irányt. A kiindulópont megállapítása nem volt különösebben nehéz. De hogyan tudták meghatározni a haladási irányt?

Kolumbusz Kristóf 1492-ben tájolót használt a megfelelő haladási irány megtalálásához. A tájoló azonban csak az i. sz. XII. században jelent meg Európában. E műszer hiányában a kormányosok a nap és a csillagok segítségével navigáltak. Amikor felhők takarták az eget, a tengerészek az óceán hosszanti irányú, rendszeres dagadó hullámai alapján tájékozódtak, amelyeket az állandó szelek keltenek. Figyelemmel kísérték, hogy ezek a dagadó hullámok milyen irányúak a felkelő és lenyugvó naphoz meg a csillagokhoz képest.

Hogyan becsülték meg a sebességet? Egyik módszerük az volt, hogy lemérték, mennyi idő alatt halad el a hajó a mellett a tárgy mellett, amelyet a hajóorrból a vízbe vetettek. Később egy ennél pontosabb módszert alkalmaztak: egy kötelet szabályos közönként  megcsomóztak, a végére pedig fadarabot erősítettek, majd ezt kidobták a hajóból. Amint a hajó előrehaladt, az úszó fadarab kihúzta a kötelet. Kellő idő elteltével a kötelet visszahúzták, és megszámolták, mennyi csomó futott le. Innen tudták, hány csomóval, vagyis óránként hány tengeri mérfölddel halad a hajó. Ez a mértékegység, a csomó, még ma is használatos. Ennek a haladási sebességnek az ismeretében a navigátor ki tudta számolni, hogy mekkora távolságot tettek meg egy nap alatt, majd egy tengerészeti térképen vonallal jelölte, mennyit haladt előre a hajó a tervezett irányba.

Természetesen az óceáni áramlatok és oldalszelek kitéríthették a hajót a meghatározott irányból. A navigátor tehát rendszeresen kiszámolta és lejegyezte, hogy milyen kiigazításokat kellett tenni a kormányzásnál ahhoz, hogy a hajó a kívánt irányba haladjon tovább. Mindennap onnan folytatta, ahol előzőleg abbahagyta, és tovább mért, számolt, rajzolt. Mire lehorgonyoztak, ezek a napi feljegyzések a térképen maradandóan megőrizték a történetét annak, hogyan érte el a hajó az úti célját. A becsléseken alapuló helymeghatározás segítségével jutott el Kolumbusz Spanyolországból Észak-Amerikába és onnan vissza több mint ötszáz évvel ezelőtt. A térképein gondosan berajzolt útvonala alapján a mai tengerészek megismételhetik rendkívüli utazását.

Az égbolt a térkép

Hogyan segítették az ősi hajósokat az égitestek a hajójuk irányításában? A felkelő és a lenyugvó nap megmutatta, merre van kelet és nyugat. Hajnalban a tengerészek megfigyelhették, mennyit mozdult el a nap, úgy, hogy az egyre halványodó csillagok állásához viszonyították a nap állását. Éjszaka a sarkcsillag (az Északi Sarkcsillag) volt segítségükre helyzetük megállapításában, amely alkonyat után látszólag pontosan az Északi-sark fölött van. Délebbre a Dél Keresztje néven ismert ragyogó csillagkép segített megtalálniuk, merre van a Déli-sark. Tehát tiszta éjjeleken a tengerészek, bármelyik tengeren hajóztak is, legalább egy támpontot találhattak az égen, amely megmutatta, merre tartanak.

Ámde nem ezek voltak az egyedüli égi útirányjelzők. A polinézek és a Csendes-óceán más tengeri utazói például úgy olvastak az éjszakai égboltról, akár egy térképről. Az egyik módszerük az volt, hogy kiválasztottak egy csillagot, amelyről tudták, hogy az úti céljuk irányában tűnik fel a látóhatáron, vagy éppen ott tűnik le, és afelé tartottak. Az éjszaka során ezek a hajósok más csillagokat is megfigyeltek mint támpontokat, hogy biztosak legyenek abban, hogy a jó irányba haladnak. Ha rossz irányba tartottak, az égboltról leolvashatták, hogyan helyesbítsék az irányt.

Mennyire volt megbízható a tájékozódási módszerük? Egy olyan korban, amikor az európai hajósok leginkább a part mentén haladtak, attól félvén, hogy lezuhannak a laposnak vélt föld széléről, a csendes-óceáni tengerészek feltehetően hosszú utakat tettek meg a nyílt óceánon, méghozzá viszonylag kicsiny szigetek között. Például, több mint 1500 évvel ezelőtt polinéz hajósok hagyták el a Marquises-szigeteket, és északra tartottak a hatalmas Csendes-óceánon át. Mire kikötöttek Hawaii szigetén, 3700 kilométert hagytak maguk mögött! A szigetvilág néphagyománya szerint az ősi polinézek többször is oda-vissza hajóztak Hawaii és Tahiti között. Néhány történész úgy véli,  hogy ezek a beszámolók csupán legendák. Csakhogy mai tengeri utazók is megismételték ezt az utazást, pusztán a csillagok, az óceáni dagadó hullámok és más természeti jelenségek alapján tájékozódva, igen, tengerészeti műszerek segítsége nélkül.

A szelek szárnyán

A vitorlás hajók ki voltak szolgáltatva a szelek kényének-kedvének. A hátulról fújdogáló szellő szépen vitte előre a hajót, ám az ellenszél igencsak lelassította. Ha nem volt szél, a hajó egyáltalán nem haladt — ilyen jelenség pedig gyakran tapasztalható az Egyenlítő körüli szélcsendzónába, avagy doldrumba érve. Idővel a tengerészek megismerték az uralkodó óceáni szeleket, és ezek alapján fő hajózási útvonalakat alakítottak ki a nyílt tengereken. A navigátorok kihasználták ezeket a szeleket.

A kedvezőtlen szelek persze veszedelmet és halált is hozhattak. Például, amikor 1497-ben Vasco da Gama Portugáliából elindult a mesés hírű indiai Malabár-part felé, az uralkodó szelek eljuttatták őt az Atlanti-óceán déli részének nyílt vizeire, majd visszavitték délkeletre, megkerülve az afrikai Jóreménység fokát. Az Indiai-óceánon ellenben monszunszelekkel találkozott, amelyek évszakonként irányt váltanak. Minden év elején feltámad a nyári monszunszél az Indiai-óceán délnyugati részén, és hónapokon át Ázsia felé sodorja mindazt, ami csak a vízen úszik. Késő ősszel a téli monszun kezd fújni. Északkeleten támad, és az ellenkező irányba, Afrika felé süvít. Da Gama augusztusban hagyta el Indiát, és hamarosan kedvezőtlen szelekkel találta szembe magát. A keletre tartó útjához huszonhárom nap kellett, a visszaútja viszont csaknem három hónapot vett igénybe. A késedelem miatt a friss élelmiszerkészlete megfogyatkozott, és így sok embere a skorbutnak esett áldozatul.

Az Indiai-óceánon hajózó bölcs navigátorok megtanulták, hogy figyelniük kell a naptárt és a tájolót is. A keletre tartó hajóknak, amelyek megkerülték a Jóreménység fokát, nyár elején kellett India felé indulniuk, máskülönben hónapokat kellett várniuk a kedvező szelekre. Az Indiából Európába tartó hajóskapitányok viszont késő ősszel indultak útnak, hogy ne kelljen a nyári monszunszelekkel viaskodniuk. Tehát az Indiai-óceánon az átkelés útvonala hasonlított egy olyan egyirányú utcához, amelyben váltakozik a forgalom iránya — a tengeri közlekedés Európa és az indiai Malabár-part között többnyire csak egy irányban folyt.

Fejlődik a navigáció

Az idő előrehaladtával a navigáció művészete új irányt vett. A mechanikus műszerek megjelenésével a tengerészek egyre kevésbé támaszkodtak pusztán a szemükre és a becsléseikre. Az olyan találmányok segítségével, mint az asztrolábium, és később a még pontosabb szextáns — amelyekkel meg lehet határozni a napnak vagy egy csillagnak a látóhatár feletti szögmagasságát — a tengerészek meg tudták állapítani, hogy az Egyenlítőtől északra vagy délre melyik szélességi fokon vannak. A tengerészeti kronométer segítségével, amely egy megbízható, tengeren is használható óra, meg tudták határozni, hogy milyen hosszúsági fokon tartózkodnak, vagyis a kelet—nyugati irányú helyzetüket. Ezek a műszerek már sokkal pontosabbak voltak, mint a becsléseken alapuló helymeghatározás.

A mai pörgettyűs iránytűk mágnestű nélkül jelzik az északi irányt. Néhány gombnyomás, és a Globális Helymeghatározó Rendszer pontosan megmutatja, hogy az ember éppen hol van. A papírtérképeket gyakran elektronikus kijelzőrendszerek váltják fel. A navigáció csakugyan egzakt tudománnyá nőtte ki magát. Ám ez a fejlődés csak növeli tiszteletünket azoknak az ősi tengerészeknek a bátorsága és ügyessége iránt, akik hajóikkal úgy szelték át a hatalmas, nyílt tengereket, hogy csak a vizet, az égboltot és a szelet ismerték.

[Ábra/képek a 12–13. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

A becsléseken alapuló helymeghatározás

A becsléseken alapuló helymeghatározásnál mindent gondosan lejegyeztek, így az útvonalat a későbbi navigátorok is követhették

1 Kiindulópont

↓

2 A sebességet egy fadarab, egy szabályos közönként megcsomózott kötél és egy időmérő eszköz segítségével mérték

↓

3 A haladási irányt az áramlatok, a csillagok, a nap és a szél megfigyelésével határozták meg

[Képek]

Tájoló

Szextáns

[Képek a 14. oldalon]

Napjainkban a legkorszerűbb műszerek egzakt tudománnyá teszik a navigációt

[Forrásjelzés]

Kværner Masa-Yards