Kommunikáció, mely körülöttünk folyik

„Kommunikáció nélkül mindenki csak sziget lenne, elkülönülve más szigetektől” (The Language of Animals).

LEGYEN az akár egy erdő, szavanna vagy akár a saját kerted, az ott nyüzsgő állatok szakadatlanul kommunikálnak egymással. A The Language of Animals című könyv ezt mondja: „Az állatok minden érzékszervüket bevonják, értekeznek a nyúlványaikkal és a testhelyzetükkel; enyhe — a megijesztett bűzborz esetén nem is annyira enyhe — szagjeleket küldenek és fogadnak; nyüszítenek, vijjognak, énekelnek, csiripelnek; elektromos jeleket küldenek és fogadnak, fényeket villantanak fel; megváltoztatják bőrük színét, »táncolnak«, sőt, kocogtatják és rezegtetik a talajt maguk alatt.” De mit jelentenek mindezek a jelek?

A tudósok aprólékos kutatómunkával fejtik meg az állatok által kibocsátott jelek értelmét. Észrevették például, hogy amikor a bantam (egy kistestű tyúkféle) lent a földön lát meg egy ragadozót, mondjuk egy menyétet, magas kuk, kuk, kuk hangokkal figyelmezteti a többieket. Ha viszont egy sólymot pillant meg a magasban, egyetlen hosszú kiáltást hallat. Mindegyik jelzésre azonnal reagálnak a veszély jellegétől függően, ami arra enged következtetni, hogy a madarak értelmes információt közölnek egymással. Más madaraknál is észrevették, hogy a helyzethez illő kiáltást hallatnak.

„Az állatok által folytatott kommunikáció vizsgálatának az az egyik legfőbb módja, hogy a szakemberek rögzítik azt a jelet, melynek a hatására kíváncsiak, visszajátsszák az állatoknak, és figyelik, hogy a várakozásnak megfelelően viselkednek-e” — írja a Songs, Roars, and Rituals című könyv. A vizsgált bantamok ugyanúgy viselkedtek, mint a szabadon élő társaik. Ez a módszer még a pókoknál is működik. A kutatók, hogy megtudják, mi vonzza a nőstény farkaspókot az udvarló hímhez — amely úgy próbálja elcsábítani a nőstényt, hogy szőrös elülső lábaival integet felé —, lefilmeztek egy hímet, és a filmen digitális módszerekkel eltávolították a lábán lévő szőrcsomókat. Amikor lejátszották a videofilmet a nősténynek, hirtelen érdektelenné vált. Mit mutat ez? Bizonyára azt, hogy a nőstény farkaspókot csakis a hím mozgó, szőrös lábai vonzzák!

 Jelzés szagokkal

Sok állat úgy jelez a társainak, hogy erős kémiai anyagot, feromont választ ki, rendszerint különleges mirigyei, vizelete vagy ürüléke által. Éppúgy, ahogy a kerítés, névtábla vagy házszám alapján behatárolható valakinek a tulajdona, a feromonok is jelzik, hogy meddig terjed bizonyos állatok, például a kutyák és a macskák területe. Bár ez a rendkívül hatásos jelölési forma láthatatlan, mégis képessé teszi az egyazon fajhoz tartozó egyedeket, hogy megfelelő távolságot tartsanak egymástól.

De a feromonok nemcsak területjelölésre szolgálnak. Olyanok, mint egy kémiai hirdetőtábla, melyet más állatok nagy érdeklődéssel „olvasnak”. A szagjelzések „valószínűleg képet adnak a tulajdonosról, például a koráról, neméről, erejéről, képességeiről, [valamint] arról, hogy éppen nemzőképes-e vagy sem . . . A jelzés szaga útlevél, mely azonosításra szolgál” — írja a How Animals Communicate című könyv. Érthető módon néhány állat nagyon komolyan veszi a szagjeleit, és ezt az állatkerti dolgozók nagyon jól tudják. Megfigyelték, hogy miután kitakarították az állatok ketreceit, vagy megtisztították a kifutójukat, sok állat azonnal újra megjelölte a területét. „A saját szaguk hiánya nyomasztólag hat az állatokra, szokatlan viselkedést idézhet elő náluk, sőt, még terméketlenséget is” — jegyzi meg az előbb említett könyv.

A feromonok fontos szerepet töltenek be a rovarok birodalmában is. A riasztó feromonok például rajzásra és támadó viselkedésre ösztönzik az állatokat. A gyülekezésre serkentő feromonok a táplálékhoz vagy peterakásra alkalmas közeghez vonzzák az egyedeket. Ezek közé a feromonok közé tartoznak a nemi csalogatóanyagok, melyeket néhány élőlény kifinomultan érzékel. A hím selyemlepkének van két összetett csápja, melyek apró, törékeny páfránylevelekre emlékeztetnek. A csápok annyira érzékenyek, hogy érzékelni tudják a női nemi feromon egyetlen molekuláját! Ha van körülbelül kétszáz molekula, az arra indítja a hímet, hogy  keresni kezdje a nőstényt. Ám nem csupán az állatok kommunikálnak kémiai anyagok által.

„Beszélgető” növények

Tudtad, hogy a növények is képesek kommunikálni egymással, mi több, még bizonyos állatokkal is? A Discover magazin beszámolója szerint hollandiai kutatók azt figyelték meg, hogy amikor a holdbabot takácsatkák támadják meg, a növény kémiai vészjeleket bocsát ki, melyek takácsatkákkal táplálkozó más atkákat vonzanak. Hasonló történik, amikor hernyók támadják meg a kukorica-, dohány- és gyapotnövényt. Ezek a növények levegőben terjedő kémiai anyagokat bocsátanak ki, melyek vonzzák a hernyók halálos ellenségeit, a darazsakat. Egy kutató a következőt jelentette ki: „A növények nem egyszerűen azt mondják, hogy »veszélyben vagyok«, hanem konkrétan közlik, hogy ki veszélyezteti őket. Ez egy szövevényes, fantasztikus rendszer.”

A növények egymással folytatott kommunikációja is lélegzetelállító. A Discover azt írja, hogy bizonyos kutatók „tudnak fűzfákról, nyárfákról, égerfákról és nyírfákról, melyek figyeltek fajtársaik egyedeire, valamint fiatal árpanövényekről, melyek vették más árpanövények üzeneteit. A károsodott — hernyók által megrágott, gombák, lisztharmat [vagy] takácsatkák által megtámadott — növények . . . minden esetben kémiai anyagokat bocsátottak ki, melyek aztán beindították a környező, épségben lévő növények védekezőrendszerét.” Még olyan növények is válaszoltak a kémiai figyelmeztetésekre, melyek nincsenek rokonságban a megtámadott növénnyel.

A megtámadott vagy figyelmeztetett növény működésbe hozza a védelmi rendszerét. Például olyan mérgeket bocsát ki, melyek megölik a rovarokat, vagy olyan kémiai anyagokat, melyek akadályozzák vagy lehetetlenné teszik, hogy a betolakodó megeméssze a növényt. Ennek a csodálatos területnek a tüzetesebb vizsgálata további bámulatos felfedezésekhez vezethet a jövőben, melyek némelyikének még a mezőgazdaság is hasznát veheti majd.

„Morzejelek” fényekkel

„Külvárosi lakóközösségünknek varázslatos élményben volt része, amikor látta a repülő lámpácskákat felcsillanni az égbolton” — írta Susan Tweit ökológus egy cikkében, melyet a szentjánosbogarakról készített. A bogárcsalád ezen tagjai fénykommunikációt folytatnak, és „szókincsük” „sok mindent felölel az egyszerű figyelmeztető felvillanásoktól kezdve a lehetséges párok bonyolult kérdezz-felelek villogtatásáig” — mondja az ökológusnő. A fényük színe a zöldtől a sárgán át a narancsvörösig terjed. Minthogy a nőstények ritkán repülnek, többnyire a hímek fényét látjuk. (Lásd „ A szentjánosbogár és a hidegfény” című részt.)

A szentjánosbogaraknak mind az 1900 faja sajátosan villogtatja a fényét. Vannak, amelyek körülbelül egy másodperces időközönként, egymás után háromszor bocsátanak ki fényt, és olyanok is, amelyek eltérő hosszúságú és időközű felvillanásokból állítanak össze jelsorozatokat. A hímek párkeresés közben körbe-körbe repdesnek, és udvarlási kódot villogtatnak. „A nőstényeket a felvillanások időzítése tájékoztatja” — írja az Audubon magazin. Ezután ők is „a fajukra jellemző időközönként küldik az »itt vagyok« üzeneteket”. A hím érti a csendes meghívást, és a nőstényhez repül.

A dallamok tollas mesterei

„Egyetlen állat sem veszi fel a versenyt a madarakkal a kiadott hangok időtartamát, változatosságát és összetettségét illetően” — írja David Attenborough A madarak élete című könyvében. A madarak hangja nem a gégében keletkezik, hanem az alsó gégefőben, a syrinxben. Ez a szerv a madarak légcsövének az alján helyezkedik el,  közel ahhoz a helyhez, ahol a légcső kettéválik, és a tüdőbe vezet.

A madarak a repertoárjukat részben öröklik, részben pedig a szüleiktől tanulják. Ennélfogva még helyi „kiejtést” is kialakíthatnak. „Azok a fekete rigók . . . , amelyeket a 19. században Ausztráliába vittek, hogy ott édesítsék meg az európai telepesek hétköznapjait, mára jól kivehető ausztrál akcentussal énekelnek” — derül ki A madarak élete című könyvből. A hím lantfarkú madár majdhogynem teljes egészében más madaraktól sajátítja el a dalát, mely az egyik legösszetettebb és legfülbemászóbb melódia a madárvilágban. Valójában a lantfarkú madarak olyan tehetséges utánzók, hogy szinte bármely hang imitálására képesek, legyen az egy hangszeré, kutyáé, riasztóé, suhogó fejszéé vagy akár egy fényképezőgép motorjáé. Persze az utánzással leginkább a lehetséges mátkájukat akarják lenyűgözni.

A madárvilág dobosai, a fakopáncsok, melyek csőrükkel általában a táplálékukat vájják ki a fából, úgy jeleznek a társaiknak, hogy jól visszhangzó, üreges fatörzsekhez vagy faágakhoz verik a csőrüket. Néhányuk még „forradalmian új eszközöket is alkalmaz . . . : hullámpala tetőt vagy fém kéménycsövet” — jelenti ki Attenborough. A madarak vizuálisan is kommunikálnak — olykor zenei kísérettel, olykor pedig a nélkül —, például csodásan színezett tollaik mutogatásával is üzenetet közvetítenek.

A hím fekete arakakadu mindent bevet, hogy közzétegye, hol húzódik területének határa: kopogtat, énekel, ritmikusan mozog, tollbemutatót tart. Letör egy ágacskát, lábával megragadja, és egy üreges fához ütögeti. Mindeközben kitárja szárnyait, szétterjeszti bóbitáját, billegeti fejét, és átható hangon sivít — magánszáma tagadhatatlanul látványos!

 Bizonyos madárhangokat más állatok is felismernek. Gondoljunk például a mézkalauzra, egy kicsiny rigószerű madárra, mely leginkább Afrikában honos. A nevéhez hűen jellegzetes csivitelésével odavezeti a méhészborzot (a menyétfélék családjához tartozó, borzhoz hasonló állatot) egy kaptárhoz, mely valamelyik fatörzsben van elrejtve. Amikor a madár az adott fához vagy annak közelébe ér, másfajta kiáltást hallat, mellyel lényegében ezt tudatja: „Itt van a méz.” A méhészborz betájolja a fát, karmával feltöri a törzset, azután jöhet az édes lakoma.

Beszélgetés a víz alatt

A víz alatti figyelőberendezések, a hidrofonok megjelenése óta a tudósok nem győznek csodálkozni, hogy mennyiféle hang van az óceánban. Mély bődülések, nyivákolás, sőt sikolyok — annyira sok a hang, hogy a tengeralattjárók azokkal álcázzák a gépeik zúgását. Ám a halak sem össze-vissza adnak ki hangokat. Robert Burgess tengerbiológus a Secret Languages of the Sea című könyvében ezt írja: „Míg egyes halak talán »röfögnek, kotkodálnak és ugatnak«, majd pontosan ugyanúgy megismétlik ezeket a hangokat, addig mások »kattintgatnak, csettintenek«, majd »csikorognak és nyikorognak«.”

Hogyan adnak ki a halak hangokat hangszálak nélkül? Burgess elmondja, hogy némelyikük „a léggömbszerű úszóhólyagja falához tapadó” izmokkal „rezegteti ezt a falat, egészen addig, amíg a hólyag” rezonálni nem kezd, mint egy dob. Más halak a fogukat csikorgatják, vagy jellegzetes puffanással, illetve csattanással kinyitják és becsukják a kopoltyúfedőiket. Vajon ez csak afféle üres „terefere”? Minden jel arra vall, hogy nem. A szárazföldi állatokhoz hasonlóan a halak is azért adnak ki hangokat, hogy „vonzzák a másik nembelieket, betájolják magukat, vagy védekezzenek. Időnként csak a szokásos kommunikációjukat folytatják, vagy esetleg más egyedek megfélemlítése a céljuk” — jelenti ki Burgess.

A halaknak jó a hallásuk is. Valójában sok fajnak van belső füle, valamint nyomásérzékelő sejtvonala, mely az oldaluk közepén halad végig. Ezeknek az érzéksejteknek az összessége, mely oldalvonalként (vagy oldalszervként) ismert, érzékeli a vízben terjedő hanghullámok által keltett nyomást.

A föld legkiválóbb kommunikálói

„Amikor az emberi nyelv természetét kutatjuk, olyasmit vizsgálunk, amit némelyek az »ember lényegének« neveznek — írta Noam Chomsky nyelvészprofesszor. — Ez az elmének olyan egyedülálló képessége, mely az ismereteink szerint semmilyen más élőlényre nem jellemző.” Barbara Lust, a nyelvészet és az emberi fejlődés professzora kijelentette: „Már a hároméves gyermekek is rendkívül jól ismerik a nyelv felépítését és mondatszerkezetét. Hogy miként sikerül ilyen felettébb összetett és pontos tudásra szert tenniük, azt a tanulásról alkotott eddigi elképzelésekkel nehéz megmagyarázni.”

A Biblia azonban ésszerű magyarázatot fűz ahhoz, hogy honnan is van  a csodálatos beszédképesség. Azt mondja, hogy ezt az ajándékot a Teremtőtől, Jehova Istentől kaptuk, aki az emberiséget „a maga képmására” teremtette (1Mózes 1:27). De hogyan mutatkoznak meg Isten jellemvonásai a nyelvhasználatunkban?

Vegyük például a névadást. Frank Dance, a beszédkommunikáció professzora azt írta, hogy az emberek „az egyedüli élőlények, akik neveket tudnak adni”. Az, hogy ez Istennek is jellemvonása, kitűnik a Szentírásból. A teremtési beszámolónak rögtön a kezdetén a Biblia elmondja, hogy „Isten elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának” (1Mózes 1:5). Az Ézsaiás 40:26 szerint pedig Isten nyilvánvalóan minden csillagnak nevet adott, ami nem kis teljesítmény!

Miután Isten megteremtette Ádámot, azt adta egyik első feladatának, hogy nevezze el az állatokat. Mennyire próbára tehette ez a megbízatás Ádám megfigyelőképességét és alkotóképességét! Később Ádám elnevezte Évának a feleségét, Éva pedig Káinnak nevezte első gyermeküket (1Mózes 2:19, 20; 3:20; 4:1, Magyarázatos Károli Biblia, lábjegyzet). Azóta az emberek erejüket nem kímélve neveznek el minden elképzelhető dolgot, mégpedig a kommunikáció előmozdítására. Gondolj csak bele, mennyire nehéz lenne az értelmes gondolatcsere nevek nélkül!

Az emberek tehát képesek nevet adni a körülöttük lévő világban mindennek, és vágynak is erre, de még sok más módon is kommunikálnak, s nem mindig szavak által. Valójában szinte nincs is határa annak, amit meg tudunk osztani egymással: képesek vagyunk bonyolult gondolatokat közvetíteni, és ki tudjuk fejezni a leggyengédebb érzéseinket is. Ám ahogy látni fogjuk, van a kommunikációnak egy további formája, mely sokkal fontosabb az eddig vizsgáltaknál.

[Kiemelt rész/kép a 6. oldalon]

 A SZENTJÁNOSBOGÁR ÉS A HIDEGFÉNY

Egy izzólámpánál az elektromos energiának több mint 90 százaléka hőként elvész. A szentjánosbogár bonyolult kémiai reakciókból nyeri a fényét, és a felszabaduló energia 90-98 százalékát hasznosítja, vagyis alig vész kárba energia hőként. Találóan hívják ezt a fényt hidegfénynek. A fényképző kémiai reakciók a fotocitáknak nevezett különleges világítósejtekben mennek végbe, melyeket idegsejtek kapcsolnak be és ki.

[Forrásjelzés]

John M. Burnley/Bruce Coleman Inc.

[Kiemelt rész/kép a 8–9. oldalon]

MIT TEHETSZ AZÉRT, HOGY JOBBAN TUDJ KOMMUNIKÁLNI?

1. Érdeklődve hallgass másokat, és ne urald a beszélgetést. Az emberek nem bánják, ha a beszélgetőpartnerük rosszul ejt ki egy szót, vagy nyelvtani hibát vét, azt viszont már annál kevésbé szenvedhetik, ha beszélni akar, de hallgatni nem. ’Legyél gyors a hallásra, lassú a szólásra’ — tanácsolja a Biblia (Jakab 1:19).

2. Legyen benned kíváncsiság az élet és a téged körbevevő dolgok iránt. Olvass sokféle témában, de körültekintően. Szerényen és alázatosan oszd meg másokkal, amit tanultál (Zsoltárok 5:5; Példabeszédek 11:2).

3. Hétköznapokban használt szavakkal bővítsd a szókincsedet, ne pedig olyan fellengzős kifejezésekkel, melyek túlságosan előtérbe helyeznek. Az emberek azt mondták Jézusról, hogy „soha senki nem beszélt még úgy, mint ez az ember” (János 7:46). Ám még az „iskolázatlan és egyszerű emberek” is megértették a mondandóját (Cselekedetek 4:13).

4. Beszélj érthetően, helyesen ejtsd ki a szavakat, de ne legyél fölöttébb pontoskodó, illetve affektáló. Ha artikulálva beszélünk, nem motyogunk, és nem harapjuk el a szavak végét, azzal méltóságteljessé tesszük a beszédünket, és kedvességet tanúsítunk a hallgatóink iránt (1Korintusz 14:7–9).

5. Ismerd fel, hogy a kommunikációs képesség Istentől kapott ajándék. Ez arra fog indítani, hogy tiszteletteljesen élj vele (Jakab 1:17).

[Kép az 5. oldalon]

A selyemlepke rendkívül érzékeny csápokkal büszkélkedhet

[Forrásjelzés]

Courtesy Phil Pellitteri

[Kép a 6–7. oldalon]

Fakopáncs

[Kép a 7. oldalon]

Paradicsommadár

[Forrásjelzés]

© Michael S. Yamashita/CORBIS

[Kép a 7. oldalon]

Arakakadu

[Forrásjelzés]

Roland Seitre