Mozaikok — Kőből készült festmények

AZ ÉBREDJETEK! OLASZORSZÁGI ÍRÓJÁTÓL

A MOZAIKKÉSZÍTÉST „bizarr művészi kifejezésmódként”, s „figyelemre méltó” díszítési technikaként emlegetik. Azt mondják róla, hogy „az ókorból ránk maradt díszítőművészetek [egyik] legtartósabb formája”. Domenico Ghirlandaio, XV. századbeli olasz művész szerint „így kell festeni az örökkévalóság számára”. De függetlenül attól, hogy ki mit gondol a mozaikművészetről, rendkívül lenyűgöző részleteket tudhatunk meg a történelméről.

A mozaikkészítés egy olyan művészeti ág, mely felületek — például padlók, falak vagy boltozatok — díszítésével foglalkozik. A mozaikokat apró kő- vagy üvegdarabok, illetve mozaiklapok szoros egymás mellé illesztésével hozzák létre. Már az ókorban is díszítettek vele padlókat és falakat. Fürdőket, medencéket és szökőkutakat is dekoráltak velük, mivel ezeken a helyeken a pára miatt egy kényesebb műalkotás megrongálódott volna.

A mozaikkompozíciók rendkívül sokfélék. Léteznek diszkrét egyszínű padlómozaikok és fekete-fehér alakzatok, de bonyolultabb, sokszínű virágminták és nagyon munkaigényes festményszerű alkotások is.

A mozaikkészítés kezdete és művészetté válása

Nem tudni pontosan, hogy hol készült először mozaikkép. Az ősi egyiptomiak és sumerok színes mintákkal díszítették épületeiket, ám a jelek szerint idővel felhagytak ezzel az ábrázolásmóddal, így az nem fejlődött tovább. Görögország, Karthágó, Kis-Ázsia, Kréta, Spanyolország, Szicília és Szíria; ezen országok mindegyikét emlegették már a mozaikkészítés hazájaként. Emiatt egy író úgy vélekedik, hogy a technika „a Földközi-tenger különböző területein hol virágzott, hol feledésbe merült”.

Néhány mozaik nagyon régen, az i. e. IX. században készült. Ezek a korai alkotások sima felületű kavicsokból kirakott, egyszerű  alakzatok voltak. Az alkotások színeit a környéken fellelhető kövek színárnyalatai határozták meg. Legtöbbször 10-20 milliméter átmérőjű kavicsokat használtak, de az aprólékosabb mintákat még ennél is kisebb, mindössze 5 milliméteres kövekből rakták ki. Az i. e. IV. században a művészek már apróbb darabokra vágták a köveket, így nagyobb precizitással dolgozhattak. Majd lassanként apró kőkockák, azaz mozaikkövek váltották fel a kavicsot. A mozaikkövek több színt vittek az alkotásba, s emellett könnyebb volt megfelelő alakú darabokat készíteni belőlük, és az alapba illeszteni őket. Sima felületeket lehetett velük létrehozni, melyeket aztán csiszolhattak és viasszal fényezhettek, hogy a kép még ragyogóbb színekben pompázzon. Az i. sz. II. századra már az apró, festettüveg-lapok használata is nagy népszerűségnek örvendett. Az a művész, aki üveget használt alkotásához, a színek széles skálájából válogathatott.

A hellenisztikus korban (kb. i. e. 300 — kb. i. e. 30) rendkívül nagy gonddal kidolgozott, festményszerű mozaikok láttak napvilágot. „A görög mozaikkészítők mindenféle színárnyalatot felhasználtak alkotásaikhoz, és parányi, egy milliméteres mozaikkockákkal dolgoztak . . . , így műveik a falfestményekkel vetekedtek” — olvasható a Glossario tecnico-storico del mosaico  című könyvben. A színek ügyes variálásával a fények és árnyak, valamint a térmélység, dimenzió és perspektíva finom ábrázolására is képesek voltak.

Jellegzetes görög alkotás az embléma, azaz egy gondosan kidolgozott kép — gyakran egy híres festmény kiváló minőségű másolata —, díszes kerettel szegélyezve. Néhány embléma annyira parányi és pontosan beágyazott mozaikkövekből épül fel, hogy úgy tűnik, mintha ecsetvonásokkal készítették volna, nem pedig kődarabok egymás mellé helyezésével.

A rómaiak mozaikművészete

A mozaikkészítést sokan a rómaiak művészetének tartják, mivel nagyon sok alkotás található Olaszországban és a Római Birodalom egykori tartományaiban. „Nagy-Britannia északi részétől Líbiáig, az Atlanti-óceán partjaitól a Szír-sivatagig több százezer, mozaikkővel burkolt padlót találtak a római kor épületeiben — mutat rá egy forrásmű. — Ez a sajátos technika olyan szorosan összefügg a római kultúra terjedésével, hogy időnként ezt is figyelembe veszik, amikor megpróbálják megállapítani, hogy egy területen éltek-e rómaiak.”

A római uralom kezdeti szakaszában a sokszínű, képeket ábrázoló mozaikok azonban nem feleltek meg a birodalom szükségleteinek. Az i. sz. első században ugrásszerűen megnőtt a városok lakossága, így olyan mozaikokra volt szükség, melyeket gyorsan és olcsón el lehetett készíteni. Ekkor jelentek meg a fekete-fehér kövekkel kirakott mozaikok. Garmadával készítettek ilyen képeket, és ahogy az Enciclopedia dell’arte antica rámutat, „a birodalomhoz tartozó városokban egyetlen jómódú család házából sem hiányozhattak”.

Egymástól nagy távolságra levő helyeken egy-egy mozaikkép tökéletes másával találkozhat az ember. Ez arra enged következtetni, hogy mesteremberekből álló csoportok — vagy esetleg mozaikmintákat tartalmazó könyvek — több építkezésen is megfordultak. Az igénynek megfelelően az emblémákat előre meg lehetett rendelni. Ezeket a művész a műtermében  készítette el, aztán egy márvány- vagy terrakottalapon az építkezés helyszínére lettek szállítva, és ott a megfelelő helyre kerültek. Minden más mozaikot helyben készítettek.

Gondos tervezésre volt szükség ahhoz, hogy a készülő kompozíciót és a keretet be lehessen illeszteni az alapba. Vigyáztak, hogy a mozaikkal borítandó felület sima és egyenes legyen. Majd vékony rétegben habarcsot (vagyis alapot) vittek fel úgy egy négyzetméternyi, vagy még kisebb területre. A lényeg az volt, hogy be tudják ágyazni a köveket, még mielőtt az alap megszilárdul. Néhányan segítségképpen felvázolták a felületre a készítendő mintát. A mozaikköveket méretre vágták, és a művész a helyükre illesztette őket.

A köveket egyenként belenyomta az alapba, így a habarcs kitüremkedett a kövek között. Amikor a művész végzett a felület egy részével, a közvetlenül mellette levő részre is felkerült a habarcs, majd amikor azzal is végzett, újabb részbe fogott. A bonyolultabb mintákat a mesteremberek készítették, az egyszerűbbeket pedig meghagyták a segédjeiknek.

A kereszténység mozaikképei

Az i. sz. IV. században a kereszténység templomaiban is megjelentek a mozaikok. Ezek gyakran bibliai történeteket ábrázoltak, hogy tanítsák általuk a hívőket. Az aranyszínű és festett üvegből készített mozaikköveken fel-felvillanó fénysugarak misztikus légkört teremtettek. A Storia dell’arte italiana című könyv megjegyzi: „A mozaikművészet tökéletesen illett a kor ideológiájához, melyre nagy hatással volt . . . a neoplatonizmus *. A mozaikkészítés során az anyag elveszítette élettelen mivoltát, és teljesen átalakult: alakot öltött, megtelt szellemmel és világossággal.” Mennyire távol áll ez attól az egyszerű imádati formától, melyet a keresztényiség megalapítója, Jézus Krisztus tanított! (János 4:21–24).

A bizánci templomokban számos kiváló mozaikkompozíció látható. Néhány imádati helyen a belső falakat és boltozatokat szinte teljes egészében mozaikkövek fedik. Az olaszországi Ravennában található mozaikokat „a keresztény mozaikművészet remekműveiként” emlegetik. Ezeknél a háttérhez felhasznált aranyszínű mozaikkövek dominálnak. Az arany az isteni világosságot és misztikus megközelíthetetlenséget jelképezi.

A középkorban végig kiemelkedő szerepet játszottak a mozaikok a nyugat-európai templomokban, és az iszlám országokban is mesterien bántak a kicsiny kövekkel. Olaszországban a reneszánsz korszakban a hatalmas katedrálisokkal — úgymint a velencei Szent Márk-székesegyházzal és a római Szent Péter-bazilikával — szoros kapcsolatban álló műhelyek váltak a mozaikkészítés központjaivá. 1775 körül római művészek megtanulták, hogyan kell olvasztott üveg szálaiból — melyek az összes elképzelhető színben kaphatók voltak — hihetetlenül parányi mozaiklapokat kivágni. Ezek felhasználásával sikerült elkészíteniük festmények miniatűr másolatait.

A mozaikok készítése és szerepe napjainkban

Napjaink mozaikkészítői az úgynevezett közvetett módszert alkalmazzák, azaz a műteremben a tervezett kompozícióval azonos méretű, papírra rajzolt mintára ragasztják a mozaiklapokat úgy, hogy a hátoldaluk maradjon szabadon. A képet darabokban szállítják a helyszínre, majd ott a mozaiklapok hátoldalát belenyomják az alapba. Amikor a habarcs megszárad, és lemossák a papírt meg a ragasztót, láthatóvá válik a mozaikkövek elülső oldala. Ez a módszer kevesebb időt és munkát igényel, de az így keletkező matt felület nem tündököl olyan szépen, mint a középkori alkotások.

Ennek ellenére számtalan XIX. századi városházát, operaházat, templomot és hasonló épületet díszítettek ezzel a módszerrel. Emellett sok múzeumban, metróállomáson, bevásárlóközpontban, parkban és játszótéren találkozik ilyen módszerrel készült mozaikképekkel az ember, akár Mexikóvárosban, Moszkvában, Izraelben vagy Japánban jár. A modern épületek hatalmas, egybefüggő homlokzatainak a díszítésére is ideálisnak tartják a mozaikot, mely fazettás, ám sima felületet kölcsönöz.

„A mozaiknál tartósabb kép nem létezik — írta Giorgio Vasari, XVI. századbeli olasz művész és művészettörténész. — Más képek az idő múltával elhalványulnak, a mozaikképek azonban minél régebbiek, annál jobban fénylenek.” Igen, sok mozaikkép művészi kidolgozása megragadja az ember figyelmét. Csakugyan lenyűgözőek ezek a kőből készült festmények!

[Lábjegyzet]

[Kép a 16. oldalon]

Jeruzsálem térképe (i. sz. VI. századból)

[Forrásjelzés]

Garo Nalbandian

[Kép a 16. oldalon]

Nagy Sándor (i. e. II. századból)

[Forrásjelzés]

Erich Lessing/Art Resource, NY

[Képek a 16–17. oldalon]

A Sziklamecset Jeruzsálemben (épült i. sz. 685—691)

[Kép a 17. oldalon]

„Dionüszosz”, Antiókia (kb. i. sz. 325-ből)

[Forrásjelzés]

Museum of Art, Rhode Island School of Design, by exchange with the Worcester Art Museum, photography by Del Bogart

[Kép a 18. oldalon]

A mozaikkövek, festett üvegek és kavicsok a modern mozaikművészetben is használatosak

[Kép a 18. oldalon]

Mozaik a Lynn Heritage Állami Parkban, Massachusettsben

[Forrásjelzés]

Kindra Clineff/Index Stock Photography

[Képek a 18. oldalon]

Antonio Gaudí (1852—1926) mozaikjai Barcelonában

[Forrásjelzés]

Fotó: Por cortesía de la Fundació Caixa Catalunya