A jó kezdet céltudatos élethez vezet

ERNEST PANDACHUK ELMONDÁSA ALAPJÁN

Kanadában, a saskatchewani prérin születtem. Huszonhárom éves koromban Afrikába utaztam, ahol misszionáriusként 35 csodálatos évet töltöttem el. Minek köszönhetem, hogy így alakult az életem? Nem a szerencsének! De hadd fejtsem ki bővebben.

AZ ELSŐ otthonunk karókból, agyagból és fűből készült tákolmány volt. Épphogy csak megvédett minket a prérin uralkodó zord telektől. A kilenc gyermek közül a legtöbb még meg sem született, amikor 1928-ban édesapa és édesanya bibliai irodalmat fogadott el egy férfitól, aki a tanyánkon járt. Abban az évben hosszú tél köszöntött be, melyet a szüleim azzal töltöttek, hogy a kiadványok segítségével tanulmányozták a Bibliát. Mire eljött a tavasz, meg voltak győződve róla, hogy megtalálták az igazságot. Megosztották a tanultakat a rokonaikkal, barátaikkal és szomszédaikkal, de legfőképp a gyermekeikkel.

Én 1931-ben születtem, és nem sokkal később még öt testvérem született. A Biblia olvasása és tanulmányozása hozzátartozott a család mindennapi életéhez. Jóleső érzés visszaemlékezni az együtt töltött reggelekre. Édesapám még olyankor sem mulasztott el megbeszélni velünk egy bibliaverset, amikor látogatóink voltak. Édesanya és édesapa, na meg közülünk, gyerekek közül az idősebbek felváltva olvastak fel a Biblián alapuló kiadványokból.

Édesapám nemcsak olvasni és írni tanított meg minket, hanem arra is, hogy miként kell használni a bibliai konkordanciákat, amikor kutatást végzünk. Hamarosan megtanultuk, hogyan magyarázhatjuk meg másoknak a hitnézeteinket a Bibliából. Ezek a vidám beszélgetések segítettek, hogy érvelni tudjak másoknak egy-egy bibliai témában. Idővel jártasságot szereztem abban is, hogy miként tudom a Bibliával megcáfolni a hamis vallási tanokat. Alá tudtam támasztani, hogy a lélek meghal, hogy nincsen tüzes pokol, és hogy Isten és Jézus nem egyenlőek, és nem részei az úgynevezett Háromságnak (Prédikátor 9:5, 10; Ezékiel 18:4; János 14:28).

Édesapa és édesanya a jó példájukkal is tanítottak minket, és arra ösztönöztek, hogy mindig  tartsunk ki amellett, ami helyes, még akkor is, amikor ez nem tesz minket népszerűvé. Például soha nem dohányoztak, és bennünk is tudatosították, hogy ez a szokás beszennyezi az embert. Arra is figyelmeztettek, hogy az iskolában mások rá akarnak majd venni minket, hogy dohányozzunk. Emlékszem, édesapám ezt mondta: „Lehet, hogy anyámasszony katonájának fognak hívni, ha nem vagy hajlandó rágyújtani. De kérdezd csak meg tőlük: »Ki a férfiasabb? Az, akit legyőz a cigaretta, vagy az, aki legyőzi a cigarettát?«”

Amikor 11 éves voltam, megint csak meg kellett mutatnom, hogy ragaszkodom-e ahhoz, amit kisgyermekként a Bibliából tanultam. Kezdetét vette a II. világháború, és az iskolában elvárták a gyermekektől, hogy hűségesküt tegyenek a zászló előtt. A Biblia tanulmányozása segített felismernem, hogy ez imádati aktus lenne, ezért nem voltam hajlandó részt venni a ceremónián. Emiatt kizártak az iskolából, s csak hat hónap múlva tudtam folytatni tanulmányaimat.

Ennek ellenére idővel befejeztem az iskolát, és 1947 márciusában vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam, hogy átadtam magam Jehova Istennek. Hat hónappal később elkezdtem az úttörőszolgálatot, vagyis attól kezdve teljes időben hirdettem a jó hírt. Először Saskatchewan déli részén szolgáltam, ahol a farmereket kerestem fel. Nyaranta lóháton győztem le a hatalmas távolságokat, a hideg téli napokon pedig a ló után kötöttem egy fedett szánt, amire magunk között csak úgy utaltunk, hogy a kalyiba. Széntüzelésű kályha volt benne, ezért vigyáznom kellett, nehogy felboruljon a szán.

A vidéki emberek barátságosak és vendégszeretőek voltak. Amikor késő délután kopogtattam náluk, gyakran éjszakára is ott marasztaltak. Jaj, hogy mennyire szerettem azokat az izgalmas bibliai beszélgetéseket, melyek ilyenkor kezdődtek! Az egyik család, amelyet megindított egy ilyen egész éjszakán át tartó beszélgetés, a Peterson család volt. Earl és az édesanyja Jehova buzgó Tanúivá váltak.

Québecben folytatom a szolgálatomat

1949-ben Québec tartományba költöztem, mert felhívást kaptunk, hogy úttörők segítségére van szükség a prédikálómunkában. Kanada nyugati részéről körülbelül 200 úttörő válaszolt a felhívásra. Szeptemberben érkeztünk Montrealba, készen arra, hogy a tartomány bármely részén szolgáljunk. Ez időben volt hatalmon a katolikus miniszterelnök, Maurice Duplessis, aki megfogadta, hogy egyetlen Tanú sem fog maradni a tartományban.

Izgalmas időszak volt ez, tevékenységgel és kihívásokkal teli. Például meg kellett tanulnunk franciául. Aztán ott voltak a letartóztatások és a csőcseléktámadások. Volt, hogy fanatikusok szakították félbe a keresztény összejöveteleinket. Az effajta bigott viselkedés azonban nem félemlített meg, s nem is változtattam emiatt életpályát. Kitartottam az Istennek végzett szolgálatomban. A szüleim szeretetet plántáltak a szívembe az iránt, ami helyes, és segítettek arra a meggyőződésre jutnom, hogy a világméretű prédikálómunka, melyről Jézus jövendölt, minden ellenállás dacára el lesz végezve (Máté 24:9, 14).

Mialatt Québecben szolgáltam, megismerkedtem Emily Hawrysh-sal, egy hűséges saskatchewani úttörővel.  Azóta, hogy 1951. január 27-én összeházasodtunk, Emily lojálisan munkálkodik mellettem, és buzdító társam mindenkor. Mivel szerettünk volna még teljesebb mértékben részt venni a szolgálatban, jelentkeztünk az Őrtorony Gileád Bibliaiskolára, ahová meg is hívtak minket. Az iskola több hónapon át olyan oktatásban részesíti a tanulókat, mely által felkészülten kezdhetik el misszionáriusi szolgálatukat. Mi a Gileád Iskola 20. osztályába jártunk, és 1953 februárjában végeztünk.

Míg arra vártunk, hogy megérkezzenek az Afrikába utazásunkhoz szükséges papírok, meghívtak minket, hogy támogassuk Jehova Tanúi albertai és ontariói gyülekezeteit Kanadában. Akkoriban tömegközlekedési eszközökkel utaztunk egyik gyülekezettől a másikig. Megtanultuk hát egyszerűsíteni az életünket. A holmijaink egyetlen bőröndben elfértek. Néhány hónappal később, amint készen lettek az utazáshoz és az országba való belépéshez szükséges papírok, elindultunk Dél-Rhodesiába, mai nevén Zimbabwéba.

Alkalmazkodás az afrikai élethez

Öt hónappal azután, hogy megérkeztünk Afrikába, Jehova Tanúi csoportjainak a látogatásával bíztak meg minket Zimbabwéban, Botswanában és Észak-Rhodesia (ma Zambia) déli részén. A Gileád Iskolán azt a buzdító tanácsot kaptuk, hogy ne hasonlítsuk össze a külföldi megbízatási helyünket a szülőföldünkkel, és emlékezzünk arra, hogy bárhogy alakuljanak is a körülményeink, minden tapasztalatból tanulhatunk valamit. Ezek a bölcs szavak segítettek kiigazításokat tennünk a gondolkodásmódunkban. Emily és én a mai napig egyetértünk a következő tanáccsal: „A legjobbat hozd ki minden helyzetből; talán soha többé nem fogsz hasonlót tapasztalni.”

Vonattal, busszal, teherautóval és biciklivel utaztunk egyik helyről a másikra, mikor mi állt a rendelkezésünkre. Bár már ez is elég kimerítő volt, nemcsak ez tett minket próbára abban az elhatározásunkban, hogy a legjobbat hozzuk ki minden helyzetből. Az első két évben jogi korlátozások miatt Emily nem tarthatott velem a különböző törzsek területeire. Emiatt a feleségemnek — akit még csak néhány éve vettem el —, olyan településeken kellett maradnia, melyek közel voltak a vasútvonal végéhez. Gyakran egyetlen Tanú sem élt ezeken a helyeken. Emily hite, bátorsága és szívóssága csodálatot és szeretetet ébresztett bennem iránta, s emellett Királyság-gyümölcsöt is termett ezekben a közösségekben.

Amint sikerült Emilynek szállást találnia valamelyik helybelinél, elkezdett tanúskodni a környéken, miközben én a törzsi területen végeztem a feladataimat. Többször is előfordult, hogy egy teljes hónapig egyedül szolgált. Jehova erős karjába kapaszkodva erőt és védelmet talált, s a szolgálata meghozta gyümölcsét. Az egyik helyen például egy asszony, Rita Hancock elfogadta a bibliai igazságot, és később a férje is csatlakozott hozzá, aki aztán a halála napjáig hűséges testvérként és keresztény vénként szolgált. Ma több helyen, ahol Emily vetette el a bibliai igazság magvait, virágzó gyülekezetek tevékenykednek.

Az afrikaiak vendégszeretete és leleményessége

Nekem mindeközben szívet melengető volt az a mély értékelés, melyet a törzsek területein élő afrikai Tanúk mutattak ki Jehova szervezete és az utazófelvigyázók iránt. Ezek a szeretetteljes testvérek nagyszerűen gondoskodtak rólam. Minden hétfőn továbbutaztam a soron következő kongresszusi helyszínre, ahol egy fűből készített új kunyhó várt rám. Szálláshelyem a családunk saskatchewani tanyájára emlékeztetett. Fűből csináltak nekem fekvőhelyet, amely egy 30 centiméter magas rakás volt a földön, letakarva egy lepedővel.

A törzsi területeken a kongresszusokat rendszerint a természetben, a fák között tartottuk. A jelenlévők megtisztították a területet az aljnövényzettől, de a dús koronájú fákat meghagyták, mert azok árnyékot adtak. Az ülőhelyek fűkötegek voltak, melyeket szépen összekötöztek, és rendezett sorokban elhelyeztek. Végül ugyancsak fűből kerítést készítettek a tisztás körül. Mindig megindító élmény volt, amikor a tiszta természetben felzendült afrikai testvéreim és testvérnőim csengő hangja, mellyel Jehovának zengtek dicséretet, felejthetetlen harmóniában.

Egy emlékezetes tapasztalat

Szolgálatom végzése során Gideon Zendával is beszéltem, aki az anglikán egyház misszionáriusai által működtetett iskolák főtanfelügyelőjeként dolgozott. Maga Gideon is az egyház iskoláiban  tanult, ott végezte az egyetemi tanulmányait is. Sok, Bibliával kapcsolatos kérdésére azonban nem kapott kielégítő választ. Ezért megkért, hogy egy találkozón, melyen ő és több kollégája is jelen lenne, válaszoljak ezekre a kérdésekre. A gyűlésre, melyen Gideon elnökölt, körülbelül 50-en jöttek el, köztük tanfelügyelők, iskolaigazgatók és tanárok is. A beszélgetés témáról témára haladva, rendezett módon folyt. Minden témáról 15 percig beszéltem, majd a hallgatóság kérdéseire válaszoltam. A gyűlés több órán át tartott.

Mi lett ennek a szokatlan konferenciának az eredménye? Gideon és a családja, valamint számos kollégája Jehova önátadott, megkeresztelt szolgájává vált. A helyi püspök nem foglalkoztatta tovább őket az anglikán oktatási rendszerben. Ám ez egyiküket sem bátortalanította el. Mindnyájan kitartottak Jehova szolgálatában, néhányan még úttörőszolgálatot is vállaltak.

Egy sokatmondó film hatása

Jehova Tanúi 1954-ben kiadták Az új világ társadalma tevékenység közben (The New World Society in Action) című filmet. A rá következő évben megszűntek azok a jogi korlátozások, melyek miatt korábban a nők nem léphettek be férjükkel a törzsek által lakott területekre. Így most már Emily is velem tarthatott. Kaptunk egy gépjárművet, egy áramfejlesztőt és egy vetítőt, hogy bemutathassuk a filmet a törzsek tagjainak. Sokan még nem láttak azelőtt filmet, ezért a vetítések rengeteg ember figyelmét felkeltették. Lépésről lépésre végignézhették, hogy miként készülnek a Bibliák és a bibliai kiadványok a nagy, brooklyni nyomdánkban, New Yorkban.

Néhány filmkocka Jehova Tanúi nemzetközi testvériségét jelenítette meg a New York-i Yankee Stadionban imádat közben 1953-ban. Ezek az afrikaiak még soha életükben nem láttak ilyenfajta egységet és szeretetet megnyilvánulni a rasszok között. Ez a film számos zimbabwei családot arra indított, hogy tanulmányozza a Bibliát, és eljárjon a Tanúk összejöveteleire. Rengeteg kérés érkezett az ország minden részéről az iskolaigazgatóktól, akik szerették volna, ha bemutatjuk náluk is a filmet, mivel felismerték, hogy milyen hatékony vizuális oktatási segédeszköz van a kezünkben.

Egy alkalommal késő este egy csoport Tanú ébresztett fel, hogy vetítsem le a filmet. Döbbenetemre körülbelül 500 ember több órás gyalogutat tett meg, hogy jelen lehessen. Másoktól hallották, hogy a környéken tartózkodom, és vetítéseket rendezek. Mire ez a tömeg szétszéledt, további 300 ember érkezett. Így hát újból vetítés következett. Az utolsó ember hajnali 3-kor ment el! Tizenhét év alatt csak Zambiában több mint egymillió ember látta ezt a megindító filmet!

További megbízatások Afrikában

Több mint öt és fél évnyi zimbabwei szolgálat után a Dél-afrikai Köztársaságba helyeztek át minket. Ez azt jelentette, hogy el kellett sajátítanunk az afrikaans nyelvet. Később a szoto és a zulu nyelvet is megtanultuk. Azzal, hogy más nyelveken is képesek voltunk Isten Szavát tanítani, hatékonyabban végezhettük a szolgálatunkat, és az eredményeink megelégedéssel töltöttek el minket.

1960 elején az utazómunkába küldtek minket Afrika déli részeire. Az elkövetkező 27 évben sokat utaztunk. Bejártuk a Dél-afrikai Köztársaságot, Lesothót, Namíbiát és Szváziföldet, valamint Ascension szigetét és a Szent Ilona-szigetet is az Atlanti-óceán déli részén. Mindent egybevetve több százezer kilométert utaztunk, keresztény testvéreinket szolgálva. Cselekedeteik, melyek még olyankor is hitről és lojalitásról tanúskodtak, amikor kedvezőtlen körülményekkel küszködtek, arra ösztönöztek minket, hogy soha ne adjuk fel.

Szváziföldön például személyesen is megismerhettem olyan Tanúkat, akik nem alkudtak meg a hitükben, amikor II. Sobhuza király meghalt. Mivel nem kapcsolódtak be azokba az Írás-ellenes szertartásokba, melyeket egy ilyen rangos személy halálakor rendeznek, elküldték őket a munkahelyükről, és megfosztották őket az állampolgári jogaiktól. A több évig tartó nélkülözés és a nehézségek ellenére nem dobták el a hitüket. Mindig hálás leszek Jehovának azért az óriási kiváltságért,  hogy megismerhettem ezeket a csodálatos keresztény testvéreket és testvérnőket, és személyesen beszélgethettem velük.

Aztán ott van Philemon Mafareka, egy úttörő, aki Lesothóban, Mokhotlong faluban él a hegyekben, több mint 3000 méter magasan a tengerszint felett. Mivel semmiféle közlekedési eszközük sem volt, Philemon és kedves felesége, két gyermekük és négy keresztelkedésre jelölt több mint 100 kilométert gyalogolt, hogy részt vehessen egy kongresszuson, melyet egy olyan helyen tartottak, amely 1200 méterrel a tengerszint felett fekszik. Majdnem végig meredek hegyoldalakon haladtak. Négykézláb keltek át a keskeny hegyszorosokon, és számos kisebb-nagyobb folyón kellett átvágniuk.

A kongresszus befejeztével száz példányt vittek magukkal Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvből, hogy elterjesszék Mokhotlong lakosai között. De útközben olyan sok emberrel találkoztak, akiknek megtetszettek a bibliai kiadványok, hogy üres kézzel értek haza. A mai napig emlékezetünkben őrizzük a kiváltságot, hogy szemtanúi lehettünk Philemon, a felesége és a hozzájuk hasonló keresztény testvérek és testvérnők buzgó szolgálatának és odaadásának.

Volt, hogy mérges kígyóktól — kobráktól — kellett tartanunk, vagy árvizekkel és más veszélyekkel kellett megküzdenünk. Bár ezek a helyzetek akkor ijesztőek voltak, eltörpülnek azok mellett az áldások és örömök mellett, melyekben a Jehova szolgálatában töltött életünk során volt részünk. Megtanultuk, hogy ő soha nem hagyja el a lojálisait.

Amikor Emily súlyosan megbetegedett, Jehova megadta nekünk a bölcsességet ahhoz, hogy kiegyensúlyozott döntéseket tudjunk hozni. Változtattunk az étrendünkön, és higiénikusabb környezetet teremtettünk magunk körül, ami segített Emilynek erőre kapnia. Lakóhelyiséget alakítottunk ki egy kisteherautón, így az utazásaink során ügyelni tudtunk arra, hogy Emily mindig megfelelő környezetben legyen. Idővel vissza is nyerte az egészségét.

Újra Kanadában

1988-ban, 35 évi misszionáriusi szolgálat után Kanadába küldtek minket, így elhagytuk Afrika elragadó kontinensét. Majd 1991-ben újból utazófelvigyázóként kezdtem szolgálni. Nyolc évvel később agyvérzést kaptam. Noha azóta jóval kevesebbet tudok tenni, mint korábban, még mindig örömmel szolgálok vénként az Ontario tartománybeli London egyik gyülekezetében.

Megelégedéssel gondolok vissza arra az időre, amikor úgy 56 évvel ezelőtt elkezdtem az úttörőszolgálatot Saskatchewan déli részén, lóháton. El sem mondhatom, mennyire hálás vagyok az édesapámnak, hogy fáradságot nem ismerve olyan szellemi gondolkodású embereket faragott belőlünk, akik soha nem félnek kiállni az igazság és az igazságosság mellett! Feltárta előttem Isten Szavát, így céltudatos életet élhettem. Ez az örökségem gyermekkoromtól fogva elkísért. Soha semmiért nem cserélném el a Jehova szolgálatában töltött éveimet, bármivel kecsegtessen is ez a régi rendszer.

[Kép a 19. oldalon]

Kilenc gyermeket számláló családunk 1949-ben; a legfiatalabb testvérem édesanyám karjaiban van, én pedig mögötte állok

[Kép a 20. oldalon]

Ezt a „kalyibát” a szolgálatomhoz építettem

[Kép a 20. oldalon]

Testvérnők, akiket letartóztattak Québecben, mert prédikáltak

[Kép a 22–23. oldalon]

Én is részt vettem ezeknek az utazófelvigyázóknak az oktatásában Zimbabwéban

[Kép a 23. oldalon]

Ezt a lakókocsit azért építettük, hogy Emily meggyógyuljon

[Kép a 23. oldalon]

Egy nemrégiben készült fotó Emilyről és rólam