Fedezd fel  velünk a Paracas Nemzeti Parkot

Az Ébredjetek! perui írójától

PERU már évek óta a világ minden részéről vonzza a turistákat. Legtöbbjük Limát, Cuzcót, az inka fővárost, és Machu Picchu bámulatba ejtő romjait, valamint a lenyűgöző Andok hegységet kívánja látni. Vannak, akik még egy amazonasi hajóutat is beiktatnak a programjukba. Nemrégiben kibővült a látnivalók listája. Limától körülbelül 250 kilométerre délre megnyitották a látogatók előtt a Paracas Nemzeti Parkot. A látványosságot a pánamerikai autóúton lehet megközelíteni.

A nemzeti park mintegy 335 000 hektárnyi területet ölel fel a tengerpart mentén, és a Paracasi-félszigetre is kiterjed. 1975-ben alapította a perui kormány, hogy megőrizze a térség gazdag élővilágát, melyet helyi fajok és évente odavándorló állatok alkotnak. A park működtetői a turizmus fellendítése mellett szeretnének még nagyobb tiszteletet ébreszteni a látogatókban a természet iránt. A régészek már több mint 100 lelőhelyet tártak fel, amelyek sok évszázados paracasi kultúráról tanúskodnak. A tenger és partvidéke sörényes fókáknak, dél-amerikai tengeri vidráknak, valamint delfineknek, több mint kétszáz madárfajnak és négy tengeriteknős-fajnak a lakóhelye.

A Paracasi-félsziget csupán egy apró pontocskának tűnik a kontinens jóval nagyobb, kidomborodó ívéhez képest. Fekvésénél fogva dél felől erőteljes passzátszelek — helyi nyelven parakák — söpörnek végig rajta, maguk előtt tolva a hideg Perui- vagy Humboldt-áramlatot. A sekély medernek, valamint a mélyből feltörő, tápanyagokban gazdag hideg víznek köszönhetően nincs sok olyan hely a világon, ahol annyi tengeri élőlény élne, mint a Paracasi-félsziget térségében. A rengeteg növényi és állati plankton, meg a többi mikroorganizmus zöldre festi a Csendes-óceán vizét, és táplálékul szolgál az itt élő szardellák és más apró halak millióinak. A park élelemben gazdag vizében számos védett állat — tengeri madár, pingvin és víziemlős — találja meg a maga csemegéjét. A szardella különösen ízletes falatnak tűnik.

Kirándulás a Ballestas-szigetekhez

Paracas kikötőjéből fogunk útra kelni. Az ott lehorgonyzott sok kis halászhajót lágyan dobálja a víz, egyedüli utasaikkal, az errefelé honos pelikánokkal együtt, melyek tollászkodás közben a körülöttük zajló eseményeket szemlélik. Motorcsónakunk megérkezik, mi sietve beszállunk, és felvesszük a mentőmellényt. Amikor magunk mögött hagyjuk a forgalmas kikötőt, a csónak felgyorsul, és amint a hullámok hátán száguldunk, egész lényünket izgalom hatja át.

Majdnem a félsziget csücskénél járunk, amikor először megállunk. A kísérőnk egy hatalmas alakzatra mutat a domboldalon. A rajzot Gyertyatartónak nevezik, bár egy háromágú kaktuszra is emlékeztethet. Már az is felmerült, hogy talán azoknak  a rajzoknak az egyike ez is, melyek a híres Nazca-vonalakat * alkotják. Mások inkább kalózok ténykedésére gyanakszanak, vagy a szabadkőművesek szimbólumának vélik, melyet nyilván José de San Martínnak, az 1820-as forradalom vezérének a katonái készítettek. Így vagy úgy, a látvány, melyet ezen a kihalt helyen lévő műalkotás nyújt, lenyűgöző.

A félsziget csücskén túl az óceán egy kicsit nyugtalanabbá válik. A szigetek fehéren tündökölnek a reggeli napfényben, színüket azonban nem a szikláknak és a homoknak köszönhetik, hanem a madarak ürülékének, a guanónak, mely beborítja őket.

Megérkezünk a Ballestas-szigetekhez. Nevét, mely azt jelenti, hogy ’íjpuskák’, a spanyoloktól kapta, akiket a szigetek természet alkotta boltívei ihlettek meg. „De várjunk csak — fut át az agyunkon, amint a kormányos lelassítja a csónakot, és meglátjuk a sziklákon és a szigetek magaslatain ücsörgő tengeri madarak sokaságát. — Mi vagyunk itt a bámészkodók, vagy ezek a pelikánok, csérek, sirályok, guanószulák, kárókatonák, kormoránok és Humboldt-pingvinek?” Igen, pingvinek! Még ha szokatlanul festenek is egy trópusi vidéken, a módfelett hideg víz és a sok hal miatt egészen otthon érzik magukat. Aztán a sörényes fókákat csodáljuk meg, amint a sziklákon süttetik a hasukat. Szinte minden talpalatnyi helyet betöltenek. A szigetek legtöbbje nem más, mint sziklaképződmények együttese, körös-körül az óceánnal. Ámulatba ejtő, hogy milyen ügyesen másznak fel rájuk a pingvinek és a fókák, pedig a szárazföldön olyan esetlenek.

A kísérőnk rengeteg érdekes tudnivalóra hívja fel a figyelmünket. „Néhány hím sörényes fóka súlya a 300 kilogrammot is meghaladja, és nem kevesebb mint 20 nőstényből álló háremet tart fenn” — tudjuk meg. Míg a nőstényeknek tetszetős az alakjuk, amolyan fókához illő, addig a hímek inkább hatalmas zsírzacskókra emlékeztetnek. Kísérőnk erős és félelmetes emlősökként utal rájuk, melyek készek harcba szállni egymással, hogy átvegyék a nőstények  és a terület feletti uralmat. A csata gyakran halált jelent a vesztesnek, s ekkor lépnek színre a tápláléklánc soron következő tagjai, a pulykakeselyűk és a kondorok, melyek megeszik a tetemeket. A sörényes fókáknak hatalmas étvágyuk van; egyetlen éjszaka alatt sokszor 10 kilogramm halat is elfogyasztanak. De ránk, emberekre nem támadnak. Csak a kíváncsiságukat keltjük fel.

Ahogy kormányosunk lassan mindhárom szigetet és boltíves kőképződményt megkerüli, orrunk megtelik a guanó átható szagával. „A boltívek rejtekében vérszopó denevérek élnek, melyek az alvó fókákon csemegéznek” — mondja a kísérőnk. A távolban, a legnagyobb szigeten egy jókora, sötét foltot pillantunk meg, ám kiderül, hogy valójában egy csapat Guanay-kárókatonát látunk, vízimadarakat, melyek nagyon szeretik az együttlétet. Szorosan egymáshoz simulnak, és miközben pihennek, guanót termelnek. Guanószulákat is látunk, amint zuhanórepülésben belevetik magukat a vízbe, míg más madarak a fejünk mellett suhannak el a levegőben.

Végül megérkezünk a szigetek legkiterjedtebb partszakaszához, melyet méltán hasonlíthatnánk egy újszülöttosztályhoz. Elbűvölő kép tárul elénk: sörényes fókák tömege, a nőstények körül sötét színű, izgő-mozgó, tekergőző fókabébik csoportjával. Hangos fújtatás, érdes torokhang és éles visítás hallatszik a sziget felől. Megtudjuk, hogy a fókakölykök legfeljebb hat hónapig szopnak, és az anyjuk hátán tanulnak meg úszni.

Elindulunk visszafelé a kikötőhöz, s közben a kísérőnk elmondja, hogy „a kölykök 60 százaléka nem éri meg az egyéves kort. Néhányukat agyonnyomják vagy szándékosan megölik a hímek. Többük a vízbe fullad. Az El Niño nevű időjárási jelenség is hatalmas gondokat okozhat, mivel a szardellákat délre kényszeríti, ahol hidegebb a víz, a fiatal fókák pedig nem elég erősek ahhoz, hogy követni tudják a felnőtteket az új vadászterületekre.”

Azt gondolnánk, hogy tőlünk, emberektől biztonságban vannak az itt élő állatok, de nem. Sőt, mi veszélyeztetjük őket a leginkább. A vadászok rengeteg sörényes fókát öltek már meg a prémjéért, és a halászok is irtják őket, mert zavarónak találják a jelenlétüket. A tengeri teknősöket az ízletes húsukért és a gyűjtők által kedvelt teknőjükért vadásszák. A madarak a guanókereskedelem miatt szenvednek, a túlhalászás következtében pedig kiürült az óceán „éléskamrája”. A vadvilág megőrzésére kidolgozott módszereket, mint kiderül, már törvénybe iktatták. Reméljük, hogy így sikerül ráébreszteni az embereket az élővilág megőrzésének fontosságára.

Ismerkedés Paracas múltjával

Kiszállunk a motorcsónakból, és megkezdjük kirándulásunk második szakaszát, mely a Paracasi-félszigeten lévő Julio C. Tello Múzeumon visz végig minket.

Julio C. Tello perui régész és társa 1925-ben talált rá az első régészeti lelőhelyre a félszigeten. Cabeza Largának, azaz Hosszúfejnek nevezték el azokról a hosszúkás emberi koponyákról, melyek félig a földbe temetve hevertek az elhagyatott területen. A koponyákat a paracasi kultúra emlékeiként azonosították. A tudósok becslései szerint a kultúra i. e. 1000-től i. e. 200-ig állt fenn. A paracasi embereknek nem volt írott nyelvük, ezért azt, hogy hogyan hosszabbították meg a koponyákat (tömőanyagokkal, fapálcákkal és zsinegekkel), sikerült kideríteni, de hogy miért tettek így, az mindenki számára rejtély. Tello ugyanitt bukkant rá a következő régészeti érdekességre: temetkezéshez használt, föld alatti üregekre, melyek az alakjukat tekintve olyanok, mint egy fejjel lefelé fordított serleg. A halottak teste köré leplet csavartak, és guggoló, magzati testtartásban, egymás mellé temették el őket, mintegy felkészítve az elhunytakat a következő életben való „újraszületésre”. Az üregekben kukoricát, földimogyorót és édesburgonyát, valamint hangszereket és különböző szertartási kellékeket is találtak a régészek.

Két évvel később Tello és egy másik régésztársa hatalmas temetkezési helyre bukkant, melyet Paracas-nekropolisznak nevezett el. Összesen 429, guggoló pózba helyezett múmiát találtak a területen, melyek közül néhány több mint másfél méter magas volt. Mindegyikük külön kosárba volt téve, testük bámulatosan sokszínű, pompás kelmébe csavarva. A kelméket díszítő, színekben gazdag, hímzett minták gyakran mágiával és vallással voltak kapcsolatosak.

A Julio C. Tello Múzeumban néhány ilyen halotti lepellel együtt több száz érdekes régészeti lelet tekinthető meg, melyek mind a paracasi kultúrát idézik fel.

Reméljük, hogy a Paracas Nemzeti Parkban tett kirándulásunk vágyat ébresztett benned, hogy Peru többi kincsét is felfedezd.

[Lábjegyzet]

[Kép a 17. oldalon]

Humboldt-pingvin

[Kép a 18. oldalon]

Inkacsér

[Kép a 18. oldalon]

A Gyertyatartó

[Képek a 18. oldalon]

A paracasi kultúra régészeti leletei: halotti lepel, múmia és egy hosszúkás koponya

[Kép forrásának jelzése a 16. oldalon]

Pelikán: © Archivo de PromPerú; sörényes fókák: © Michael Tweddle/PromPerú

[Képek forrásának jelzése a 17. oldalon]

Part menti rész: © Carlos Sala/PromPerú; flamingók: © Heinz Plenge/PromPerú; pingvin: © Arturo Bullard/PromPerú

[Képek forrásának jelzése a 18. oldalon]

A tenger balra fent és a csér: © Archivo de PromPerú; leletek: Museo Nacional de Arqueología, Antropología e Historia del Perú