Az öltözködés és ápoltság volt a botláskövem

EILEEN BRUMBAUGH ELMONDÁSA ALAPJÁN

AZ AMIS és mennonita valláshoz hasonló német baptista testvérek órendjének hite szerint nőttem fel. A testvérek mozgalma 1708-ban született Németországban a pietizmusként ismert vallási megújulás korszakában. A The Encyclopedia of Religion szerint a pietizmus „azt tartotta, hogy az emberiségnek Krisztus evangéliumára van szüksége”. Ebből a meggyőződésből fakadóan a mozgalom több sikeres misszionáriusi kampányt szervezett különböző országokba.

1719-ben egy kis csoport érkezett az Egyesült Államokba, a mai Pennsylvaniába, Alexander Mackkal az élén. Azóta több csoport is alakult, melyek aztán szétváltak egymástól. Mindegyik csoport a maga módján értelmezte Alexander Mack tanításait, és aszerint élt. A mi kis egyházunknak körülbelül 50 tagja volt. Nagy hangsúlyt kapott a bibliaolvasás és a tagok által hozott hivatalos döntésekhez való szoros ragaszkodás.

A családunk legalább három generáción át ennek a hitnek és életmódnak volt a híve. Tizenhárom éves koromban lettem egyháztag, akkor keresztelkedtem meg. Azt nevelték belém, hogy elítélendő, ha valakinek autója, traktorja, telefonja, vagy akár rádiója vagy más elektromos készüléke van, vagy ilyeneket használ. A nők egyszerűen öltözködtek, soha nem vágták le a hajukat, és mindig befedték a fejüket. A férfiak szakállat viseltek. Az volt a szemléletmódunk, hogy ha valaki nem része a világnak, akkor nem is vesz fel modern viseletet, nem festi magát, és nem hord ékszereket. Úgy éreztük, mindez a bűnös, büszke hajlamok megnyilvánulása.

Arra tanítottak minket, hogy mélyen tiszteljük a Bibliát, melyet szellemi táplálékunknak tekintettünk. Mindennap reggeli előtt összegyűltünk a nappaliban, apuka felolvasott egy fejezetet a Bibliából, aztán pedig gondolatokat fűzött az olvasottakhoz. Ezt követően mindannyian letérdeltünk, míg apuka imádkozott, majd pedig anyukára figyeltünk, aki elmondta az Úr imáját. Mindig nagyon vártam a reggeli imádságunkat, mert ilyenkor az egész család együtt volt, és szellemi dolgokra összpontosított.

Egy farmon éltünk az Indiana állambeli Delphitől nem messze, és többféle haszonnövényt termesztettünk. Az árut lovas kocsin vittük be a városba, és ott az utcán vagy házról házra árultuk. Úgy éreztük, hogy a kemény munka az Istennek végzett szolgálatunk része, ezért ezzel töltöttük ki napjainkat, kivéve a vasárnapokat, amikor nem végezhettünk „fáradságos munkát”. De a családunk néha annyira belemerült a földművelésbe, hogy nehéz volt a szellemiekre is odafigyelnie.

Házasságkötés és gyermekek

1963-ban, 17 évesen feleségül mentem Jameshez, aki ugyancsak az órend tagja volt. Neki már a dédszülei is ezt a vallást gyakorolták. Mindkettőnkben égett a vágy, hogy Istent szolgáljuk, és meg voltunk  győződve róla, hogy a mi vallásunk az egyetlen igaz vallás.

1975-ben már hat gyermekünk volt, és 1983-ban az utolsó gyermekünk is megszületett. A második, Rebecca köztük az egyetlen lány. Sokat dolgoztunk, keveset költöttünk, és egyszerűen éltünk. Megpróbáltuk a gyerekek szívébe is bevésni a bibliai alapelveket, melyeket a szüleinktől és az egyház többi tagjától tanultunk.

A német baptista testvérek órendje nagy jelentőséget tulajdonított a megjelenésnek. Úgy véltük, hogy mivel senki sem tudja, mi van mások szívében, az öltözködéssel kimutathatjuk, hogy milyenek vagyunk legbelül. Így ha valamelyikünk túl nagy gondot fordított a hajára, az arról tanúskodott, hogy az illető büszke. Ha egyszerű ruhánkon hivalkodó volt a minta, az ugyancsak a büszkeség jele volt. Amikor a megjelenésről volt szó, néha még a Szentírás is háttérbe került.

A börtönben történt

Az 1960-as évek vége felé a férjem öccsét, Jesset, aki ugyancsak az órend szerint lett felnevelve, bebörtönözték, mert megtagadta a katonai szolgálatot. A börtönben találkozott Jehova Tanúival, akik szintén úgy érzik, hogy a háborúzás ellentétben áll a Biblia alapelveivel (Ézsaiás 2:4; Máté 26:52). Jesse sokat beszélgetett a Tanúkkal a Bibliáról, és alkalma volt a tulajdonságaikat is megfigyelni. A Biblia hosszas tanulmányozása után Jehova Tanújaként megkeresztelkedett. Kétségbeesetten fogadtuk a hírt.

Jesse a férjemnek is beszélt azokról, amiket tanult. Arról is gondoskodott, hogy a férjem rendszeresen megkapja Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat. Ezeket olvasva James még nagyobb érdeklődéssel fordult a Bibliához. Mivel mindig is szerette volna szolgálni Istent, de sokszor úgy érezte, hogy nem tud közel kerülni hozzá, nagyon érdekelte minden, ami közelebb viheti Istenhez.

A véneink arra buzdítottak minket, hogy olvassuk az amisok, mennoniták és az órendhez tartozó többi csoport folyóiratait, annak ellenére, hogy azokat a vallásokat a világ részének tekintettük. A Tanúkkal szemben azonban az édesapám erős előítélettel viseltetett. Úgy vélte, hogy Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratoknak soha egyetlen számát sem szabad elolvasnunk. Így hát nagyon megrettentem, amikor megláttam őket James kezében. Féltem, hogy átveszi a hamis tanokat.

De Jamesnek már régóta kételyei voltak a német baptista testvérek órendjének néhány tanítását illetően, melyek szerinte nem voltak összhangban a Bibliával. Különösen azzal a tanítással nem tudott megbékélni, hogy aki „fáradságos munkát” végez vasárnap, az bűnt követ el. Például azt tanította az órend, hogy az állatokat meg lehet itatni vasárnap, de egy gyomot már tilos kihúzni a földből. A vének nem tudták az Írásokból alátámasztani ezt a szabályt. Idővel én is kételkedni kezdtem az ilyen tanításokban.

Mivel sokáig meg voltunk győződve róla, hogy Isten egyházához tartozunk, és azzal is tisztában voltunk, hogy milyen következményei lennének annak, ha otthagynánk a közösséget, nehéz volt elszakadnunk a német baptista testvérektől. Ugyanakkor a lelkiismeretünk nem engedte, hogy továbbra is egy olyan vallás tagjai legyünk, amely nem követi teljes mértékben a Bibliát. Ezért 1983-ban levélben megfogalmaztuk, hogy miért hagyjuk ott az egyházat, és azt kértük, hogy olvassák fel a gyülekezetnek. Kiközösítettek minket.

Kutatás az igaz vallás után

Ezután kutatni kezdtünk az igaz vallás után. Következetességet szerettünk volna látni; olyan vallást találni, melynek tagjai megtermik azokat a gyümölcsöket, amelyekre másokat tanítanak. Azokat a vallásokat, melyek részt vesznek a háborúkban, mindjárt az elején elvetettük. Még mindig az egyszerű hitek vonzottak minket, mert úgy éreztük, hogy az egyszerű életmód és öltözködés  azt mutatja, hogy az adott vallás nem része a világnak. 1983 és 1985 között az ország több részére is elutaztunk, egyik vallást vizsgálva meg a másik után. Jártunk a mennonitáknál, a kvékereknél, és más, egyszerű közösségeknél.

Közben Jehova Tanúi többször is meglátogattak minket az indianai Camdentől nem messze fekvő farmunkon. Meghallgattuk őket, azzal a kéréssel, hogy a King James Version nevű Bibliát használják. Tiszteltem a Tanúkat a háborúval kapcsolatos álláspontjukért. De nem volt könnyű elfogadni, amit mondtak, mert úgy éreztem, ha nem látják szükségét annak, hogy egyszerű viseletben járjanak, s ezáltal távol tartsák magukat a világtól, akkor biztosan nem ők gyakorolják az igaz vallást. A büszkeségnek tudtam be, ha valaki nem úgy öltözködött, ahogyan mi. Úgy véltem, hogy az anyagi javak, a birtokolt dolgok büszkévé teszik az embert.

James elkezdett járni Jehova Tanúi Királyság-termébe, és egyik-másik fiunkat is magával vitte. Én nagyon feldúlt voltam. A férjem kért, hogy menjek vele, de nem tudtam rászánni magam. Aztán egy napon így szólt: „Még ha nem fogadod is el az összes tanításukat, legalább gyere, és nézd meg, hogyan bánnak egymással.” Ez ugyanis nagy hatással volt rá.

Végül úgy döntöttem, vele megyek, de nagyon óvatos leszek. Egyszerű ruhában és főkötőben jelentem meg a Királyság-teremben. Nem mindegyik fiamon volt cipő, és ők is egyszerű ruhát viseltek. Ennek ellenére a Tanúk odajöttek hozzánk, és szeretettel bántak velünk. „Mások vagyunk, mint ők, mégis elfogadnak minket” — gondoltam.

Tetszett a szeretetteljes viselkedésük, de kitartottam elhatározásomban, hogy csakis megfigyelőként leszek jelen. Az énekeknél nem álltam fel, és nem is énekeltem. Az összejövetel után rengeteg kérdést tettem fel nekik olyan dolgokról, melyeket szerintem nem csináltak helyesen, és egy-egy bibliavers magyarázatát is szerettem volna hallani. Bár nem voltam valami tapintatos, mindenki, akinek kérdést tettem fel, őszinte érdeklődést mutatott irántam. Az is megragadott, hogy a kérdéseimre mindenkitől egybehangzó választ kaptam. Néhányan felírták a válaszukat egy papírlapra, ami jól jött, mert így később magam vizsgálódhattam a témában.

1985 nyarán a családunk jelen volt Jehova Tanúi egyik kerületkongresszusán Memphisben, Tennesseeben, persze csak megfigyelőként. James még mindig szakállat viselt, a ruházatunk pedig egyszerű volt. Az ülésszakok között szinte egy percre sem maradtunk egyedül, mindig volt valaki, aki beszélgetett velünk. Mélyen megérintett minket, hogy szeretettel bánnak velünk, odafigyelnek ránk, és elfogadnak bennünket. Az egység is szembetűnő volt. Nem számított, hol voltunk összejövetelen, mindenhol ugyanazokat a tanításokat hallottuk.

Jamest meghatotta a Tanúk irántunk tanúsított figyelmessége, és elkezdte velük tanulmányozni a Bibliát. Mindent alaposan megvizsgált, hogy biztos legyen a tanultakban (Cselekedetek 17:11; 1Tesszalonika 5:21). Idővel úgy érezte, megtalálta az igazságot. Az én lelkem mélyén viszont nagy volt a zűrzavar. Szerettem volna azt tenni, ami helyes, de nem akartam „modern” emberré válni, és a „világiak” közé tartozni. Amikor legelőször részt vettem James tanulmányozásán, az egyik térdemen a King James Version volt, a másikon pedig a modernebb nyelvezetű Új világ fordítás. Mindkét  fordításban megnéztem az elhangzott bibliaverseket, nehogy félrevezessenek.

Hogyan győződtem meg az igazságról?

A Tanúkkal folytatott tanulmányozás során megtudtuk, hogy égi Atyánk egyetlen Isten, és nem három egy személyben, mi pedig magunk vagyunk a lelkek, nincs halhatatlan lelkünk (1Mózes 2:7; 5Mózes 6:4; Ezékiel 18:4; 1Korintusz 8:5, 6). Azt is megtanultuk, hogy kínokkal teli, tüzes pokol nem létezik. A szó az emberiség közös sírjára utal (Jób 14:13; Zsoltárok 16:10; Prédikátor 9:5, 10; Cselekedetek 2:31). A pokol valódi jelentésének megismerése nagy előrelépés volt, mivel az órend tagjai nem tudtak közös nevezőre jutni ebben a témában.

Ennek ellenére még mindig nem értettem, hogyan képviselhetnék a Tanúk az igaz vallást, amikor — véleményem szerint — nem voltak elkülönülve a világtól. Nem éltek „egyszerű” életet, ami számomra annyira fontos volt. Mindamellett tisztában voltam vele, hogy engedelmeskednek Jézus parancsának, és minden embernek prédikálják a Királyság jó hírét. Teljesen össze voltam zavarodva! (Máté 24:14; 28:19, 20).

Ebben a nehéz időszakban a Tanúk szeretete indított arra, hogy folytassam a vizsgálódást. Az egész gyülekezet a szívén viselte családunk sorsát. Valamelyikük mindig beugrott hozzánk, néha azzal az ürüggyel, hogy tejet és tojást akar venni tőlünk. Idővel olyan emberekké váltak a szemünkben, akikről igazán elmondható, hogy jók. Senki sem kerülte el a házunkat csak azért, mert nem ő tanulmányozott velünk. Sőt, amikor a gyülekezet valamelyik tagja felénk járt, hozzánk is betért. Kimondhatatlanul nagy szükségünk volt arra, hogy ily módon megismerjük a Tanúkat, és meg is győződtünk róla, hogy őszintén törődnek velünk, és szeretnek minket.

De nemcsak a hozzánk legközelebbi gyülekezet tagjai voltak ilyen törődőek. A megfelelő öltözködés és ápoltság kérdésével való vívódásom során Kay Briggs, egy közeli gyülekezet tagja is meglátogatott, aki jobban szeret egyszerű viseletben járni, és nem festi magát. Az ő társaságában fesztelenül éreztem magam, és nyíltabban tudtam vele beszélgetni. Aztán egy nap Lewis Flora látogatott meg, aki szintén egy egyszerű vallás tagjaként nőtt fel. Leolvasta az arcomról, hogy mekkora viszály dúl bennem, és írt nekem egy tízoldalas levelet, amelyben megpróbálta csitítani kavargó érzéseimet. A kedvessége könnyekre fakasztott, és nagyon sokszor elolvastam a levelét.

Megkértem egy utazófelvigyázót, O’Dell testvért, hogy magyarázza meg nekem az Ézsaiás 3:18–23 és az 1Péter 3:3, 4 jelentését. „Hát nem azt mutatják ezek a versek, hogy egyszerűen kell öltözködnünk ahhoz, hogy elnyerjük Isten tetszését?” — tettem fel neki a kérdést. Ő így érvelt: „Van valami rossz abban, ha valaki főkötőt visel? És helytelen az, ha valakinek be van fonva a haja?” Az órendben az volt a szokás, hogy befontuk a kislányok haját, mi nők pedig főkötőt viseltünk. Ekkor nyilvánvalóvá váltak számomra az ellentmondások, és nagyon jólesett, hogy az utazófelvigyázó türelmesen és kedvesen bánt velem.

Lassanként egyre erősebb lett a meggyőződésem, ám egyvalami még mindig felettébb zavart: a nők vágatták a hajukat. A keresztény vének azzal érveltek, hogy vannak nők, akiknek nem nő olyan hosszúra a hajuk, mint más nőknek. Vajon ez azt jelenti, hogy az egyik nő haja jobb, mint a másiké? Azt is elmagyarázták, hogy milyen szerepe van a lelkiismeretünknek az öltözködés és ápoltság kérdésében, és kiadványokat is kaptam tőlük a témával kapcsolatban, melyeket otthon elolvashattam.

Alkalmazzuk a tanultakat

Jó gyümölcsöt kerestünk, és meg is találtuk. Jézus kijelentette: „Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek” (János 13:35). Kétség sem férhetett hozzá, hogy Jehova Tanúi olyan emberek, akik igaz szeretetet gyakorolnak. Mindamellett két legidősebb gyermekünknek, Nathannek és Rebeccának nem volt könnyű dolguk, mert ők annak idején már elfogadták az órend tanításait, és meg is keresztelkedtek. Ám amint megosztottuk velük a bibliai igazságokat, és érezték a Tanúk szeretetét, idővel az ő érzéseik is megváltoztak.

Rebecca például mindig is vágyott arra, hogy bensőséges kapcsolata legyen Istennel. Amikor megtudta, hogy Isten nem rendeli el előre, hogyan viselkedjen egy személy, és hogy milyen jövő vár rá, könnyebb volt hozzá imádkoznia. Azzal is közelebb került Istenhez, hogy megértette, Isten nem valami titokzatos Háromság része, hanem egy valós  személy, akit utánozni tud (Efézus 5:1). És örült, hogy nem kell a King James Version régi nyelvezetét használnia, amikor imádkozik. Amint megtanulta, hogy milyen imák tetszenek Istennek, és hogy nagyszerű szándékába az is beletartozik, hogy az emberek örökké éljenek egy paradicsomi földön, olyan közel került a Teremtőjéhez, mint még soha (Zsoltárok 37:29; Jelenések 21:3, 4).

Kiváltságaink

James, én, és az öt legidősebb gyermekünk — Nathan, Rebecca, George, Daniel és John — 1987 nyarán keresztelkedtünk meg Jehova Tanúiként. Harley 1989-ben, Simon pedig 1994-ben csatlakozott hozzánk. Azóta is mindnyájan teljes szívből végezzük azt a munkát, amellyel Jézus Krisztus bízta meg a követőit, vagyis Isten Királyságának a jó hírét prédikáljuk.

Öt legidősebb fiunk — Nathan, George, Daniel, John és Harley —, valamint a lányunk, Rebecca mindnyájan szolgáltak egy ideig Jehova Tanúi egyesült államokbeli fiókhivatalában. George még mindig ott szolgál, immáron 14 éve, Simon pedig, aki 2001-ben fejezte be az iskolát, nemrégiben szintén a Bétel-család tagja lett. Minden fiunk vagy vén, vagy kisegítőszolga Jehova Tanúi valamelyik gyülekezetében. A férjem vénként szolgál a Missouri állambeli Thayer Gyülekezetben, én pedig szorgalmasan végzem a szolgálatot.

Három unokánk is született: Jessica, Latisha és Caleb. Örömmel látjuk, hogy a szüleik Jehova szeretetét ültetik el zsenge szívükben. Az egész családunk boldog, hogy Jehova magához vonzott minket, és segített felismernünk nevének népét az által az Isten szerinti szeretet által, mely köztük uralkodik.

Szívből együtt érzünk azokkal, akiknek minden vágyuk az, hogy megörvendeztessék Istent, ám a lelkiismeretüket nyilván nem a Biblia, hanem a környezetük formálta. Azt kívánjuk nekik, hogy ők is megtalálják azt az örömet, ami a mi szívünket melengeti, amikor házról házra megyünk, de már nem a terményeinket kínáljuk, hanem Isten Királyságának az üzenetéről beszélünk, és azokról a csodálatos dolgokról, melyeket ez a Királyság fog megvalósítani. A hálától tele lesz könnyel a szemem, amikor visszagondolok arra, hogy milyen türelmesek voltak velünk, és mennyire szerettek minket azok az emberek, akik Jehova nevét viselik!

[Képek a 19. oldalon]

Körülbelül hétévesen, és később felnőttként

[Kép a 20. oldalon]

James, George, Harley és Simon egyszerű viseletben

[Kép a 21. oldalon]

Ezen a képen, mely megjelent egy helyi újságban, én vagyok, amint a terményeinket a piacra viszem

[Forrásjelzés]

Journal and Courier, Lafayette, Indiana

[Kép a 23. oldalon]

A családunk ma