A káprázatos tűzijáték

AZ OLIMPIAI játékok megnyitóján az ünneplés elmaradhatatlan velejárója a tűzijáték. Színpompás fényjátékkal emlékeznek a függetlenség napjára az Egyesült Államokban, a Bastille napjára Franciaországban, az államalapításra Magyarországon, és így ünneplik a szilvesztert a világ szinte valamennyi nagyvárosában.

Mikor kápráztatta el először az emberiséget a tűzijáték? És hogyan nyilvánul meg az emberi találékonyság ebben a pompás parádéban?

Ázsiai hagyomány

A legtöbb történész egyetért abban, hogy a kínaiak találták fel a tűzijátékot az időszámításunk szerinti X. század környékén. Ázsiai vegyészek ez idő tájt jöttek rá, hogy ha a salétromot (kálium-nitrátot) kénnel és faszénnel vegyítik, az eredmény egy robbanékony keverék lesz. Nyugat-európai felfedezők, például Marco Polo, vagy talán arab kereskedők voltak azok, akik magukkal hozták Európába ezt a könnyen robbanó anyagot. A XIV. századra már Európa-szerte ámulatba ejtették a közönséget a lenyűgöző tűzijátékok.

A robbanópor amellett, hogy elkápráztatta Európát, átírta a történelmét is. A hadászatban puskaporként vált ismertté ez az anyag, amelyet ólomlövedékek kilövéséhez, várfalak felrobbantásához használtak, és arra, hogy politikai hatalmakat döntsenek meg. „A középkori Európában a tűzijáték a katonai robbanószerekkel együtt terjedt nyugat felé, s békeidőben a katonai pirotechnikusokat bízták meg az ünnepi vagy győzelmi tűzijátékok előkészítésével” — írja a Britannica Hungarica.

Mindeközben a kínaiak nem igazán törődtek azzal, hogy a puskaport pusztításra is bevethetnék. A XVI. században egy Kínában élő olasz jezsuita misszionárius, Matteo Ricci ezt írta: „A lőfegyverek használatában a kínaiak nem jártasak, és háború idején csekély mértékben vetik be a tüzérséget. Ellenben hatalmas mennyiségű salétromot emésztenek fel a köztéri játékok és az ünnepek tűzijátékai. A kínaiak rajonganak az ilyen látványosságért . . . Utolérhetetlenek a tűzijáték-készítésben.”

A kulisszatitkok

A korai tűzijáték-készítőknek a szakértelem mellett minden bizonnyal bátorságra is szükségük volt a kísérletezgetéshez. Felfedezték, hogy a durva szemcsés puskapor viszonylag lassú égésű, ám a finommá zúzott lőpor robbanékony. Rakétákat kezdtek gyártani bambusz-, illetve papírrudakból, amelyeknek az egyik végét lezárták, majd durva szemcsés puskaporral megtömték a rudak alsó részét. Amikor a lőpor meggyulladt, a nagy sebességgel terjedő gázok kiáramlottak a rúd nyitott végén, kilőve a lövedéket az égbe. (Ezt az alapelvet alkalmazzák napjainkban is, amikor asztronautákat lőnek fel az űrbe.) A rakéta felső részét finom puskaporral töltötték meg. Ha minden jól ment, a lövedék nagyjából a röppályája csúcsán robbant fel.

Évszázadok folyamán a tűzijáték gyártási folyamata jóformán semmit sem változott, magát a látványt azonban továbbfejlesztették. Az ázsiaiak már kezdettől fogva tudták, hogyan készítsenek csak fehéren vakító, vagy aranylóan  izzó tűzijátékot. Az olaszok vittek színt a tűzijátékba; a XIX. század elején ők fedezték fel azt, hogy ha a puskaport kálium-kloráttal vegyítik, a keletkezett keverék égés közben elegendő hőt termel ahhoz, hogy a fémelemeket gázokká alakítsa, beszínezve a lángokat. Ma stroncium-karbonátot használnak a vörös színű lángokhoz, a vakító fehér szín eléréséhez titánt, alumíniumot és magnéziumot, a kék színhez rézvegyületeket, a zöldhöz bárium-nitrátot, a sárgához pedig nátrium-oxalátot tartalmazó vegyületet.

A számítógépek alkalmazása még látványosabbá teszi a tűzijátékokat. A kézigyújtás helyett a pirotechnikusok számítógépes vezérléssel, elektronikusan gyújtják meg a petárdákat, a zenei aláfestés ritmusához pontosan időzítve a robbanásokat.

Vallási kötelékek

Ahogyan azt a jezsuita misszionárius, Ricci megfigyelte, a tűzijáték szerves részét alkotta a kínai vallásos ünnepeknek. A Popular Mechanics című folyóirat magyarázata szerint a tűzijátékot „a kínaiak azért találták fel, hogy elűzzék a démonokat újévkor és más ünnepi alkalmakkor”. Howard V. Harper a Days and Customs of All Faiths című könyvében ezt írja: „Az emberek már a korai pogány időktől kezdődően fáklyát ragadtak és máglyát raktak a nagy vallási ünnepségeiken. Nem meglepő, hogy a tűzijáték színes, szemkápráztató és magától röpködő fényeit ünnepeik részévé tették.”

Nem sokkal azután, hogy a névleges keresztények átvették a tűzijátékot, védőszentet választottak a tűzijáték-készítőknek. A The Columbia Encyclopedia kijelenti: „A legenda szerint [Szent Borbálát] az apja egy toronyba záratta, majd megölte, amiért a lány keresztény hitre tért. Az apját villám sújtotta, és ebből adódóan vált Szent Borbála a tüzérek és tűzijáték-készítők védőszentjévé.”

Nem számít a költség

Akár vallási, akár világi ünnepről van szó, úgy tűnik, a közönség egyre látványosabb tűzijátékra éhezik. Ricci így jellemezte az egyik XVI. századi kínai tűzijáték-bemutatót: „Nankingban tartózkodtam, amikor a kínaiak az év első hónapját ünnepelték, a legjelentősebb ünnepüket, és szemtanúja voltam egy tűzijátéknak. Számításaim szerint annyi lőport használtak fel, amennyi elég lett volna egy éveken át tartó, jelentősebb háború vívására.” A bemutató költségéről ezt írta: „Látszólag nem törődnek azzal, mennyibe is kerülnek a tűzijátékok.”

Az azóta eltelt évszázadok alatt nem sok minden változott ezen a téren. 2000-ben egyetlen ünnepség alkalmával a sydneyi Harbour hídról 20 tonna petárdát lőttek fel a kikötő partján ünneplő 1 milliós vagy ennél is nagyobb számú közönség szórakoztatására. Ugyanebben az évben az Egyesült Államokban 625 millió dollárt költöttek közel 70 000 tonna petárdára. Csakugyan számos kultúrában elkápráztatja az embereket a tűzijáték. Ma is igaz, hogy az emberek látszólag nem törődnek azzal, mennyibe is kerül.

 [Egész oldalas kép a 23. oldalon]