Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Állatok — Ajándékok Istentől

Állatok — Ajándékok Istentől

Állatok — Ajándékok Istentől

VOLTÁL már állatkertben vagy cirkuszban? Minden vágyad, hogy megérinthesd vagy megsimogathasd az ott lévő szép állatok egyikét, mondjuk egy méltóságteljes oroszlánt vagy egy hatalmas szibériai tigrist? Lehet, hogy szájtátva figyeltél egy idomárt vagy állatgondozót, amint ezt teszi. Nem véletlenül jelentette ki egy bibliaíró csaknem 2000 évvel ezelőtt: „mindenfajta vadállatot és madarat, csúszó-mászó állatot és tengeri teremtményt megszelídíthet és meg is szelídít az emberi nem” (Jakab 3:7).

Mindenféle állat reagál a szerető törődésre és figyelemre. Öröm látni, hogy milyen kapcsolatban vannak azzal az emberrel, aki megszelídítette őket, és gondoskodik róluk. A római író, Plinius, akinek a munkássága nagyjából ugyanarra az időre tehető, amikor a bibliaíró Jakab lejegyezte szavait, beszélt elefántok, oroszlánok, tigrisek, sasok, krokodilok, kígyók, sőt halak megszelídítéséről.

Valójában jóval korábbra nyúlik vissza az, hogy az emberek társukká teszik az állatokat. Hosszú idővel azelőtt, hogy Jakab és Plinius írt, az egyiptomiak már háziasítottak vadállatokat. Manapság egyes helyeken nem ritka, hogy az emberek otthonaiban is élnek olyan állatok, melyeket amúgy állatkertben szoktak tartani.

A kezdet kezdetén

A Biblia, az emberiség történelméről készített legkorábbi feljegyzés, beszámol arról, hogy az első ember, Ádám nevet adott az állatoknak: „minden élő léleknek az lett a neve, amit az ember adott neki. Az ember tehát nevet adott minden háziállatnak, az egek repdeső teremtményeinek és a föld minden mezei vadjának” (1Mózes 2:19, 20). Ádám nyilvánvalóan alaposan megismerte az állatokat, hogy megfelelő nevet tudjon adni nekik. Nem volt szüksége védelemre, még a vadállatok ellen sem, hiszen békében élt velük. És mennyire élvezhette a közelségüket!

Isten megbízta Ádámot és a feleségét, Évát, hogy gondoskodjanak az állatokról. Ahogy az a Bibliában le van jegyezve, Istennek az volt a szándéka, hogy az ember „uralkodjon a tenger halain, az egek repdeső teremtményein, a háziállatokon, az egész földön, és minden földi csúszó és mászó állaton” (1Mózes 1:26).

Tartós, szoros kapcsolat

Amikor az ember helyénvaló uralmat gyakorol az állatok fölött, annak örömteli hatása lehet. Egy házi kedvenc értékes társ lehet, mi több, családtaggá válhat. Az, hogy ez több ezer évvel ezelőtt is igaz volt, látható a szegény ember ’nőstény báránykájáról’ szóló bibliai leírásból. Nátán próféta elmondta Dávid királynak, hogy a szegény ember hogyan tekintett a bárányára: „Falatjából evett, poharából ivott, keblén feküdt, és olyan volt neki, mintha a leánya lett volna” (2Sámuel 12:1–3).

Sokaknak ma nem okoz gondot megérteni, hogy miként válhat egy állat szeretett társsá, családtaggá. Vegyük például azt a családot, mely Zimbabwe fővárosának, Hararénak a közelében él. A szülők mindegyik gyermeküknek vásároltak egy kutyát. Amikor egyszer az egyik nyolc év körüli fiú a kutyájával sétált, hirtelen egy hatalmas mérges kígyó zuhant elé a fáról. A kígyó támadott, de a kutya villámgyorsan közbeavatkozott, megmentve ezzel a kisfiú életét. Képzelhetjük, mennyire értékesnek tartotta a család ezt a kutyát.

A siketek különösen nagyra becsülik azokat a kutyákat, melyeket arra képeznek ki, hogy segítsenek nekik. „Twinkie hallja a csengőt, majd a tappancsaival a lábamra csap, és a bejárati ajtóhoz vezet — mondja egy asszony. — Amikor hallja a sütőmön lévő jelzőcsengő hangját, odafut hozzám, én pedig követem őt. Kiképezték, hogy füst vagy tűzriadó esetén, vonja magára a figyelmemet, feküdjön a földre, jelezve a lehetséges veszélyt.”

Rendkívül figyelemreméltó az az értékes kapcsolat, mely a vakok és az őket vezető kutyák között van. Michael Tucker, aki vakvezető kutyákat képez ki, a The Eyes That Lead című könyvében annak a véleményének ad hangot, hogy egy vakvezető kutya új világot nyithat meg egy nem látó személy előtt, mivel „önállóságot, függetlenséget, mozgási szabadságot és társaságot” nyújt neki. Igen megható látni az ilyen harmonikus együttműködést kutyák és gazdáik között.

Hasonló a helyzet a segítőkutyát tartó mozgássérülteknél is. Egy tolószékhez kötött asszony kutyáját betanították arra, hogy felvegye a telefont, és benyálazza a postázandó levelekre a bélyegeket. Egy másik kutya 120 féle parancsnak engedelmeskedik, mi több, a közértben összeszedi a polcokról a konzervdobozokat és más, dobozos termékeket. A mozgássérült gazda egy lézerlámpával rámutat a kiválasztott tárgyra, a kutya pedig odaviszi neki.

Az állatoknak az idősek is hasznukat veszik. Egy állatorvos azt mondta, hogy a háziállatok — például a kutyák — „célt adnak az idős embereknek, amikor azok az életüknek abba a szakaszába lépnek, amikor az emberek többsége elszigeteltnek érzi magát a társadalomban”. A The Toronto Star erről számolt be: „Azok az emberek, akiknek van háziállatuk, nem olyan stresszesek, kevesebbszer kell elmenniük az orvoshoz, sőt mi több, jobbak a túlélési esélyeik szívroham után.”

A The New Encyclopædia Britannica ezt az érdekes megjegyzést teszi: „Az állatok gondozása kapcsán jó lehetőség kínálkozik megtanítani a gyermekeket arra, hogy a kiváltságok felelősségvállalással járnak. Arra is mód nyílik, hogy a gyermekek tanuljanak valamit a nemiségről. Nem telik bele sok idő, és látják az állatok párzását, majd azt követően a vemhességi periódusokat, a szüléssel és ivadékgondozással kapcsolatos gondokat.”

Elkötelezettség az állatok iránt

Az állatok rendkívüli ragaszkodása valójában arra indít néhány embert, hogy jobban szeresse az állatait, mint a családtagjait. Egy-egy váláskor az osztozkodás során vita tárgyát képezheti, hogy kihez kerüljön az állat. Végrendeletek születnek, melyekben a végrendelkező mesés vagyont hagy kedvencére.

Nem csoda, hogy napjainkban jó üzlet állatokkal foglalkozni. Könyvek és folyóiratok jelennek meg, melyek részletezik az állattartás minden csínját-bínját. Felismerve, hogy néhány állattartó szeretné kedvencét pazar ellátásban részesíteni, vannak olyanok, akik arra specializálódnak, hogy biztosítsák, amit csak a gazdik akarnak.

Fel lehet keresni például jól képzett orvosokat, akik az állatok különféle betegségeit kezelik. Vannak állatpszichológusok, akik antidepresszánst írnak fel a rászorulónak. Nem maradhatnak ki a felsorolásból az állatok ügyeivel foglalkozó ügyvédek és biztosító társaságok, illetve az „állatszépítészek” és kiképzőintézmények sem. A kedvenceknek temetést rendeznek, és lehet klónozni őket, persze borsos árért.

Világosan látszik, hogy az emberek mindenütt szeretik az állatokat. Dr. Jonica Newby a The Animal Attraction című könyvében a következőt írja: „Helyénvalónak tűnik azt mondani, hogy a kutyánk »szeret« minket, amikor farkcsóválva odarohan hozzánk, és össze-vissza nyaldos, mintha a hazaérkezésünk a nap fénypontja lenne.” Érthető, hogy miért érez késztetést sok állattartó, hogy viszonozza ezt a „szeretetet”.

Ámde lehet árnyoldala is annak, amikor valaki megpróbál emberként bánni az állatokkal. Nem szabad elfelejteni, hogy az állatok nem tudják úgy kielégíteni a szükségleteinket, ahogy az embertársaink. Ezenkívül ha az állatoknak városi környezethez kell alkalmazkodniuk, az mind nekik, mind pedig a gazdáiknak nehézséget okozhat. Ezt a témát fogjuk boncolgatni a következő cikkben.

[Kép a 3. oldalon]

Régóta szokás megszelídíteni a vadállatokat

[Forrásjelzés]

Részlet Giovanni Stradanno The Great King of the Parthians Hunts With His Tame Panthers című könyvéből: © Stapleton Collection/CORBIS

[Kép a 4. oldalon]

Az izraelita pásztorok gyöngéden bántak a bárányaikkal

[Képek az 5. oldalon]

Az állatok segíthetnek a mozgássérülteknek és az időseknek