Lengyelország rendkívüli tengerparti dűnéi

Az Ébredjetek! lengyelországi írójától

A LENGYELORSZÁG vidéki tájairól készült képeken általában a sötétzöld az uralkodó szín; a fotókon aszályt nem ismerő földek, mezők és erdők tárulnak az ember szeme elé. De tudtad-e, hogy Lengyelország igazán rendkívüli látványossággal, vándorló fehérhomok-dűnékkel is büszkélkedhet, melyek még a világűrből is láthatók? Ez a Balti-tenger partjának mindössze 18 kilométerre korlátozódó sivatagszerű sávja a Szlovin Nemzeti Park egyik legnépszerűbb jelensége.

A park hivatalos honlapja elmondja, hogy ezen a helyen „tenger, tavak, folyók, dűnék, erdők, tőzeglápok és rétek határolják egymást, sokszínű élettársulást alkotva . . . Nincs még egy olyan terület, ahol dűnék közvetlenül tavakkal és erdőkkel szomszédosak.” A park vándorló dűnéi (melyeket fehér dűnéknek vagy fehér domboknak neveznek) a sekély tavakkal együtt páratlan jelenségnek számítanak Európában.

Ezek a jókora fehér és sárga homokhalmok Európa legnagyobb olyan dűnecsoportosulását  képezik mintegy 500 hektár területen, melyet nem köt meg növényzet. A Szlovin Nemzeti Park hivatalos jelképe találóan egy ezüstsirály, mely sárga dűne és kék víz fölött szárnyal.

A parkban gyakoribbak, és kevésbé látványosak az úgynevezett szürke dűnék. Ezek régebbiek fehér társaiknál, felszínük fűvel és fával borított. Így talajtakaró jön létre, és a növényzet horgonyszerűen megköti a homokot, illetve megvédi az időjárás viszontagságaitól. A park egyik szürke dűnéje, a Czołpino-dűne kirí a többi közül 55 méter körüli magasságával.

Megpillantva a dűnéket, s köztük is az óriási területet birtokló fehér vándordűnéket, sok látogatóban biztosan felmerül a kérdés: „Honnan van mindez a homok? És miért halmozódott fel annyi a Balti-tenger partjának ezen a viszonylag kis területén?”

Dűnék születnek

Bár a kutatóknak nincs egyértelmű válaszuk az előbbi kérdésekre, a bizonyítékok emberi beavatkozást sejtetnek. A tudósok úgy jutottak erre a következtetésre, hogy megvizsgálták a park talajának különböző rétegeiben — vagyis a „fosszilis talajban” — fennmaradt virágport. Kutatásaikból az derül ki, hogy a ma dűnékkel borított vidéken egykor erdők álltak, többnyire tölgyesek. Mitől változott meg ennyire a táj?

Egyesek azt mondják, hogy az időszámításunk előtti időszakban a területen élő törzsek ténykedése következtében tűzvészek tomboltak, és hatalmas foltokban pusztult el a tengerparti erdőség. „A homok, melyet korábban az erdők rögzítettek, ekkor indult először útjára” — írja a Słowiński National Park című könyv. A virágpor tanúsága szerint azonban újra erdők alakultak ki, először bükkösök, később pedig fenyvesek.

A középkorban viszont a dűnék ismeretlen okból újra felébredtek álmukból, és felkerekedtek. A XVI. században még annak a veszélye is fennállt, hogy elnyelik Łeba ősi városát. Az emberek a veszélyes övezetet elhagyva építettek egy másik várost, de csak rontottak a helyzeten. „A város és a kikötő megépítéséhez rengeteg fát kellett kivágni, és úgy tűnik, senki sem volt tudatában  a következményeknek” — jelenti ki az előbb említett forrásmű, majd kifejti, hogy a fakitermelés „a dűnék korábban sohasem tapasztalt vándorlásához vezetett”. Az évente 3-10 métert haladó dűnék falvakat, szántóföldeket, réteket, sőt erdőket borítottak be.

Honnan van a homok?

Még ha emberek járultak is hozzá, hogy ez a táj megváltozzon, nem ők hozták ide a homokot. Akkor hát honnan került ide? És még manapság is van utánpótlás? A válaszokból következtethetünk arra, hogy mi lesz a park sorsa.

A kutatók úgy vélik, hogy a homok bizonyos része talán olyan üledék, melyet folyók szállítottak a tengerhez a szárazföld belsejéből. Egy másik forrás lehet maga a tengerpart, ahol a hullámok folyamatosan mállasztják a sziklafalakat, az úgynevezett abráziós (hullámeróziós) folyamat során. A Balti-tenger egyik partszakaszán például a hullámok 45 fokos szögben csapódnak a sziklákhoz, és lassan elkoptatják őket, majd magukkal sodorják a homokot, a homok pedig felgyülemlik a tengerfenéken.

A tengeráramlások és hullámok — pontosan még nem tudjuk, hogy miként — „összedolgoznak”; elszállítják a tengerfenékről a homok egy részét épp a nemzeti parkhoz tartozó partszakasz közelébe, és ott, a parttal párhuzamosan kiterjedt homokturzások és homokpadok halmozódnak fel. Ezután a hullámok és a parti áramlások fokozatosan a partra sodorják a homokot. Ott a nap és a szél „veszi kezelésbe”, megszárítja, és a szél a szárazföld belseje felé fújja, ahol is több párhuzamos homokhát jön létre. Amikor a szél átfújja egyiket a másikra, egyre nagyobbá válnak, végül pedig alakot öltenek a fehér dűnék.

Tavak a „sivatag” mellett

Az előbb említettek ellenére a Szlovin Nemzeti Park közel sem kopár sivatag, hanem a növények és állatok bővizű menedékhelye. A dűnék és a tengerpartok valójában a parknak csupán öt százalékát teszik ki, míg a folyók, tavak és patakok úgy ötvenöt százaléknyi területet borítanak be.

A legnagyobb tó a Łebai-tó, mely hetvenegy négyzetkilométer nagyságú, és a legmélyebb része nagyjából hat méter. Az itteni legnagyobb folyó, a Łeba ebbe a tóba torkollik. A második legkiterjedtebb a Gardnai-tó, melyet a Łupawa folyó táplál. A homokban bővelkedő, biztosnak egyáltalán nem mondható környezet miatt e két tó partja állandóan változik.

 A növények és a vadvilág menedékhelye

Tavak, folyók és patakok teszik teljessé a park három főbb természetes környezetét: a dűnéket, az ingoványokat és a fenyveseket. Ez a háromféle, egymással teljesen ellentétes környezet csaknem 900 edényes növényfajnak nyújt életteret, ideértve az orchideákat is. A legszívósabb és ökológiai szempontból legértékesebb növények egyike az európai homoknád, melyet buckafűnek is neveznek. Általában a homoknád az első növény, mely megkezdi a dűnék birtokbavételét. Pikkelyszerű föld alatti szárai akár tizenhárom méteresek is lehetnek, és jó néhány hajtás indul belőlük a felszínre, melyekből aztán számos fűcsomó alakul ki. Ily módon a homoknád lépésről lépésre lehorgonyozza, leköti a dűnéket, lehetővé téve más növényeknek, hogy meggyökerezzenek és növekedjenek.

A Szlovin Nemzeti Park a madarak egyik vonulási útvonalán van, ennélfogva bővelkedik szárnyas teremtményekben. Az itt fellelhető körülbelül 260 fajjal Lengyelország összes madárfajának úgy 70 százaléka képviselteti magát. Némelyikük otthonául választja a parkot, némelyikük pedig csak megáll az útja során. A vízimadarak között megemlíthetjük a dankasirályt, küszvágó csért, búbos vöcsköt, récét, hattyút és nagy bukót — vannak köztük olyan lúdalakúak, amelyek könnyen felismerhetők csúcsos „frizurájukról”. Megtalálható még az uhu, szirti sas, kis békászó sas, réti sas és holló. Az éles szeműek és nesztelen járásúak megpillanthatják a park egyik-másik emlősét is, például a gímszarvast, őzet, vaddisznót, vadnyulat és nyestkutyát, mely a rókákkal áll rokonságban.

A kirándulók paradicsoma

A turizmus csak kirándulások formájában engedélyezett a parkban. Kialakítottak 140 kilométernyi gyalogösvényt, melyek elvezetnek mindegyik fajta élőhelyre: tűlevelű erdőkbe, szürke dűnékhez, rétekre, ingoványokhoz és lápokhoz, valamint tavakhoz, melyek partján leshelyek és kilátók meredeznek, illetve fehér dűnékhez, parti dűnékhez, és persze bejárható rajtuk több kilométer a fehér homokos tengerparton.

Az ősszel vagy télen érkező látogatóknak különleges látványt nyújtanak a dűnék, mivel az erős szelek homokkupacokat kapnak fel a dombok tetejéről, mint ahogy az óceán hullámaiból fölcsapódik a vízpermet. Azt mondják olyan, mintha a dűnék füstölnének. Hang is társul a látványhoz, minthogy homokszemcsék milliói csapódnak nagy erővel egymáshoz, amitől a dűnék búgnak vagy „énekelnek”.

A parkot a rendkívüli és sokszínű természetes adottságai miatt évente úgy nyolcszázezren látogatják meg. Sokuk bizonyára szeretne elmenekülni a városi élet forgatagából, vágyva rá, hogy feszült idegei a természetes környezettől gyógyírra leljenek az erdő magányában, a tenger hangjainak békés morajlását és egy társtalan sirály kiáltását hallgatva.

[Kiemelt rész/térkép a 19. oldalon]

Szlovin Nemzeti Park

Ez a park Lengyelország középső tengerparti részén, Łeba és Rowy városa között helyezkedik el. Nevét a Słowińcy nevű kasub törzs után kapta. Ezek szláv emberek voltak, akik szinte a második világháború végéig ezen a területen laktak. A parkot 1967-ben avatták fel, és 1977-ben a világ egyik bioszféra-rezervátumává nyilvánították. Területe 18 618 hektárt ölel fel, és ennek több mint felét vizek borítják. A fennmaradó rész erdőkből (25 százalék), tengerpartokból és dűnékből (5 százalék), lápokból és ingoványokból (8 százalék), rétekből és legelőkből (8 százalék) tevődik össze.

[Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

BALTI-TENGER

OROSZORSZÁG

LENGYELORSZÁG

SZLOVIN NEMZETI PARK

NÉMETORSZÁG

CSEH KÖZTÁRSASÁG

SZLOVÁKIA

[Kép a 16. oldalon]

Amikor a viharos téli szelek fölkapják a homokot, azt mondják olyan, mintha a dűnék füstölnének

[Kép a 16–17. oldalon]

Küszvágó csér

[Forrásjelzés]

Photo by Chukchi Imuruk, National Park Service

[Kép a 16–17. oldalon]

A dűnék nyáron

[Kép a 17. oldalon]

A dűnék télen

[Kép a 18. oldalon]

Łebai-tó

[Kép a 18. oldalon]

Őz

[Kép a 18. oldalon]

Európai homoknád

[Kép a 18. oldalon]

Különleges homokalakzatok

[Kép a 18. oldalon]

Nagy bukók