Miért csókolják meg a Blarney-követ?

AZ ÉBREDJETEK! ÍRORSZÁGI ÍRÓJÁTÓL

A LEGENDA így szól: a hírvivő reszketett a félelemtől, amint ott állt Anglia királynője, I. Erzsébet előtt. Rossz hírt vitt egy ír klán vezetőjétől, és arra számított, hogy ez haragra lobbantja a királynőt. Erzsébet azonban nevetésben tört ki, és így kiáltott: „Ez tipikus Blarney! Egyetlen szavát sem szabad készpénznek venni.” Abban a pillanatban mindenki fellélegzett a teremben.

A királynő, aki 1558 és 1603 között uralkodott, biztos nem gondolta, hogy a szavai szokatlan hagyományt indítanak majd el Írországban: az úgynevezett Blarney-kő megcsókolását. Évente ezrek keresik fel Blarney kisvárosát, mely néhány kilométerre fekszik Corktól északra, hogy végrehajtsák ezt a furcsa rituálét. A csóktól egy ajándékot remélnek, az ékesszólás képességét.

Mi áll a legenda hátterében, és hogyan kezdődött a kő megcsókolásának szokása? A válaszért csaknem tíz évszázadot kell visszautaznunk az időben.

Kastély nagy múlttal

A Blarney-kastély története az i. sz. X. században kezdődött. Akkor csupán egy kicsi, fából készített erődítmény volt. Később egy masszívabb kőépítmény épült a helyén, a XV. század derekára pedig a MacCarthy család egy kicsi, megerősített várossá terjesztette ki a kastélyt. Akkoriban ez volt a legerősebb kastély Írországnak ebben a részében. Kőből készült fala több helyen elérte az öt és fél méteres vastagságot.

A MacCarthy család feje, Cormac (1411—​1494) maradandó emléket szeretett volna állítani magának. Kiválasztott hát egy hatalmas mészkőtömböt, és latinul belevésetett egy szöveget, melynek a fordítása így hangzik: „Erőskezű Cormac MacCarthy építtetett engem az Úr 1446. évében”. A kőművesek a Blarney-kastély jókora tornyának a felső részében helyezték el a követ, melyre akkortájt egyszerű emléktáblaként tekintettek. Csak több mint egy évszázaddal később kezdték összekapcsolni a meggyőző, ékesszóló beszéddel.

Blarney és a mézesmázos beszéd

Noha az elején említett legenda inkább kitalált történetre hasonlít, semmint hiteles beszámolóra, mégis jól tükrözi a történelmi viszonyokat. Erzsébet királynő azt akarta, hogy az ír klánok fejei esküdjenek fel az angol koronára. A MacCarthy család korábban egy ezerfős hadsereget állított fel, hogy legalább egyszer harcba szálljon a királynőért. A királynő ezért meg volt győződve arról, hogy a MacCarthy család élén álló Cormac McDermod MacCarthyt könnyen rá lehet venni a feltétlen hűségre.

Erzsébet királynő személyesen nem folytathatott tárgyalásokat, emiatt, ahogy az lenni szokott, egy követtel képviseltette magát. Amikor a követ tisztviselőket menesztett  MacCarthyhoz, hogy hűségesküt tetessenek vele, a történet szerint a tisztviselőket „hosszú, ékesszóló, hízelgő beszéddel fogadták, sokat ígértek nekik, de az ígéretek csak szavak maradtak” (The Blarney Stone).

A beszámolóból megtudjuk, hogy végül Erzsébet királynő követe személyesen is elment MacCarthyhoz. Azután visszautazott Angliába, hogy személyesen tegyen jelentést a királynőnek. Tudta, hogy a királynő nem olyan hírt akar hallani, amilyet ő visz: MacCarthy „újra időt kért”, hogy megint kikérje tanácsadói véleményét.

A királynő az első reakciója, a blarney szó újszerű használata után — ahogy azt a cikk elején említettük —, ezt indítványozta: „Miért nem mondjuk el e szót [mármint a blarneyt] Shakespeare * mesternek? Beleszőhetné valamelyik művébe!” Ha igaz a legenda, így vezette be Erzsébet királynő ezt a kifejezést a hízelgően tömjénező, ravaszkodó beszédre, illetve az arcátlan hazugságra.

Bármi is a hagyomány eredete, 1789-ben már bevett szokás volt, hogy bátor emberek megcsókolják a Blarney-követ. A kő a fal egy olyan részén helyezkedett el, hogy veszélyes vállalkozásnak számított megkísérelni ezt. Így amikor renoválták a kastélyt, a követ áthelyezték a jelenlegi, megközelíthetőbb helyére. Idővel a kastély tulajdonosai kicserélték MacCarthy kövét egy olyanra, amelyen a saját felírásuk szerepel.

Látogatás a kastélyban

Nemrégiben felkerestük a kastélyt. Az a nagy torony uralja a környéket, amelyben a ma oly népszerű Blarney-kő található. Bementünk a toronyba, és felmásztunk a csigalépcső elkoptatott kőlépcsőin, majd áthaladtunk a nem túl magas, keskeny ajtón. A kő a szemközti fal részét képzi.

Közelebb mentünk, hogy jobban lássuk, amint egy nő megcsókolja a követ. A hátára kellett feküdnie; a feje és a válla egy körülbelül három méter hosszú és egy méter széles nyílás fölé került. „Biztonságos — mondta egy kísérő. — Ne féljen, nem eshet le, mert jó erősek a lyukat átszelő biztonsági korlátok. Amúgy is erősen tartom!”

A nő hátranyúlt a feje fölött, és megfogta a falhoz rögzített két vaskorlátot. A feje eltűnt, miközben még hátrébb hajolt és fejjel lefelé leereszkedett a lyukba. Közelebb húzta magát a falhoz, hogy meg tudja csókolni a követ. Amikor lepillantottunk mellette, láttuk, hogy csaknem huszonöt méteres mélység tátong alatta.

Amilyen gyorsan csak tudta, megcsókolta a követ, majd a vaskorlátokba kapaszkodva elkezdte felfelé húzni magát. A kísérő segítségével sikerült felülnie, majd felállnia. A következő vállalkozó szellemű egyénen volt a sor, hogy végrehajtsa a nyaktörő mutatványt.

Szemügyre vettük a követ, és megállapítottuk, hogy mennyire el van színeződve. „Azért ilyen, mert annyian megcsókolták az évek során — mondja a kísérő. — De nincs ok az aggodalomra, mert tisztán tartjuk, naponta négyszer-ötször lemossuk.”

Már mások is várták, hogy sorra kerülhessenek. Mi magunk nem akartunk próbát tenni, mert úgy éreztük, hogy ezt a szokást túlságosan áthatja a babona, a hazugság, sőt, talán a spiritizmus is. Érdekes módon egy másik legenda szerint ez az egész hagyomány akkor kezdődött, amikor egy öregasszony a varázserejét felhasználva az ékesszólás képességével ruházott fel egy királyt, aki megmentette őt a vízbefúlástól. Így inkább ahhoz a nőhöz fordulunk, aki az előbb megcsókolta a követ, és megkérdezzük, hogy tényleg hisz-e abban, hogy most már hízelgően tömjénező, ékesszóló a beszéde.

„Dehogyis!” — feleli. Csak a móka kedvéért csinálta, és nem is igen gondolt bele, hogy mi ennek a szokásnak a jelentősége. Sok más látogatóhoz hasonlóan, aki felkeresi a történelmi nevezetességet, ő is csak annyit szeretne, hogy elmondhassa a barátainak, hogy megcsókolta a Blarney-követ.

[Lábjegyzet]

[Kép a 18. oldalon]

A Blarney-kastély tornya