Csak ujjaid érintésére vár, és máris muzsikál!

AZ ÉBREDJETEK! NAGY-BRITANNIAI ÍRÓJÁTÓL

„A HANGSZEREK királya!” — mondják némelyek a zongoráról. Kifejezőerőben gazdag, sokoldalú „király” ő, aki otthonosan érzi magát a klasszikusok világában, a dzsesszben és a népszerű zenékben egyaránt. A pódiumon tiszteletet parancsoló szólista, de jámbor kísérője még a legvisszafogottabb énekhangnak is. Egymagában is zenekar, de szinte minden hangszer jó barátja. Úgy mondják, „a zenében ő testesíti meg a festő palettáját”, ezért is ihletett olyan műveket, amelyek a legszebbek közé tartoznak. Ki találta fel a zongorát, és miért olyan népszerű még ma is? *

A zongora előfutárai

A hárfát és a lírát a legősibb, kézzel pengetett húros hangszerek között tartjuk számon (1Mózes 4:21). Később megjelent a cimbalom, amelynek húrjait kis verőkkel hozták rezgésbe. A középkori Európában többféle billentyűs hangszert is kifejlesztettek, amelyeket a húrok pengetésével vagy ütésével szólaltattak meg. A legnépszerűbb közülük a klavichord és a csembaló volt. A klavichord egy tégla idomú és fedéllel ellátott dobozra hasonlított. Húrjait kis fémlemezek, úgynevezett érintők (tangensek) ütötték alulról. Árnyaltan lehetett rajta játszani, de gyöngécske hangját könnyen elnyomta a többi hangszer vagy az énekes. A nagy csembaló ezzel szemben a mai hangversenyzongorákra emlékeztetett, és hosszú húrok feszültek benne, amelyeket tolldarabkák vagy pengetők (plektrumok) pengettek. Erős, zengő hangot hallatott, de a hangereje mindig egyforma volt.

Az 1700-as évek beköszöntével a muzsikusok az új és érzelemdús, drámai zeneművek miatt már olyan billentyűs hangszert akartak, amelyen árnyaltan lehetett játszani, mint a klavichordon, csakhogy a csembaló hangerejével.

Őfelsége, a zongora!

Bartolomeo Cristofori, az olasz hangszerkészítő, egyesítette a csembaló hagyományos felépítését a klavichord kalapácsszerkezetével, és bőrbevonatú kis fakalapácsokat használt a húrok megütésére. Találmányának a gravicembalo col piano e forte (halkan és hangosan is megszólaló csembaló) nevet adta, ami rövidebben pianoforte vagy mai nevén zongora. Megszületett hát a zengőbb, teltebb hangú billentyűs hangszer, amely halkan is, és hangosan is tudott szólni!

Cristofori sajnos nem érhette meg új hangszerének sikerét. Mivel csekély érdeklődést tapasztalt, visszatért a csembalókészítéshez. Csaknem 30 évvel Cristofori első zongorája után a német orgonaépítő, Gottfried Silbermann újra megvizsgálta a találmányt, és maga is kezdett zongorákat építeni. A németországi és ausztriai mesterek, folytatva a kísérletezést, egy kisebb és  könnyebb modell, az úgynevezett asztalzongora elkészítésén fáradoztak.

Közben Angliában is serénykedett egy zongorakészítő csapat. Ők az 1750-es évek vége felé vándoroltak ki Németországból. Egyikük, Johannes Zumpe kifejlesztett egy olyan asztalzongorát, amely kelendő portéka lett. A francia Sébastien Érard és más európai és amerikai mesterek szintén úttörőmunkát végeztek újításaikkal. Az éles eszű skót műbútorasztalos, John Broadwood felismerte, hogy a zongora kiváló szolgálatot tenne az újgazdag középosztály fiatal hölgyeinek. Zongoragyárából hamarosan szép számmal kerültek ki hangverseny- és asztalzongorák.

Hogy mi volt a következő cél? Helymegtakarító típust akartak, de nem akármilyet. Olyan fenségesen szóljon, mint egy koncertzongora! Búcsút intettek hát a vízszintes építkezésnek, és függőleges zongoráikkal egyre magasabbra hágtak. Az egyik ilyen Broadwood-hangszer húrozata 2,7 méteres magasságba nyúlt a billentyűsor felett. A súlypontja minden jel szerint odafent volt, úgyhogy aki játszott rajta, az életével játszott! Egy másik álló szekrényű hangszer a zsiráfzongora nevet kapta. Ez is hangversenyzongora volt, de keskenyedő vége az égnek állt. Az első, sikert arató függőleges zongorát egy angol úr, John Isaac Hawkins készítette 1800-ban. Hawkins a húrokat majdnem a padlószintig vezette, és hangszerével végül kiszorította az asztalzongorákat.

A zeneszerzők is felfedezik

Idővel a zeneköltők is kezdték felfedezni a zongorát. Amikor 1777-ben az ifjú Wolfgang Amadeus Mozart ellátogatott Johann Stein bajorországi műhelyébe, és kipróbálta az új hangszert, el volt ragadtatva tőle. Munkához is látott, és négy év alatt nem kevesebb mint 15 zongoraversenyt írt! Néhány évvel később aztán Ludwig van Beethoven volt az, aki igazán sokat tett azért, hogy megmutassa, micsoda lehetőségek rejlenek az új hangszerben. Élővé, szinte éneklővé tette a zongorát. Ez az! Erre a hangszerre áhítozott a zenei világ! Maga a zene is új irányt vett: beköszöntött a szenvedélyek korszaka, a romantika. Frédéric François Chopin, „a zongora költője” a gondolatok és érzések tökéletes közvetítőjére talált hangszerében. Liszt Ferenc izgalmas és eredeti darabokat írt, amelyekben úgy szólt a zongora, akár egy zenekar. Káprázatos játékával a nagyérdeműt is tűzbe hozta.

A fakeretes, vékony húrú zongorák sajnos gyöngék voltak a fergeteges koncertekhez, a hangos és szenvedélyes zenék előadásához. A zongorakészítők ezért vasmerevítőket építettek be a hangszerbe, míg később ki nem fejlesztették az öntöttvas keretet. Most már vastagabb húrokat és nehezebb kalapácsokat is használhattak a hangerő fokozására. Az így keletkezett, meglehetősen éles hangzást filccel bevont kalapácsokkal tompították. A rövidebb húrok felett átlósan feszítették ki a hosszabbakat, ezzel pedig a hang minőségén is javítottak, no meg helyet is nyertek.  Megjelent hát a színen a modern zongora és vele együtt sok-sok nagynevű zongorista. A zsúfolt hangversenytermekben a lelkes közönség csakúgy itta magába a zongoramuzsika újabb és újabb remekeit. Mindeközben az európai és amerikai zongorakészítők tömegével gyártották a hangszereket, hiszen mindenáron lépést akartak tartani az elképesztő kereslettel.

Mindenütt hódít

A XX. század elején minden házban helyet követelt magának az új státusszimbólum, akár tudtak játszani rajta, akár nem. Zongoristák kerestettek a vásárlók és az utazók szórakoztatására, zongoristák kísérték az új némafilmeket, és ki más okíthatta volna a lelkes műkedvelők egyre népesebb táborát, mint a zongoristák! A családi együttlétek középpontjában a zongora állt. A műkedvelők saját darabokkal álltak elő. Sorra születtek az új művek, és stílusirányzatok is kialakultak, például a fülbemászó, szinkópás ritmusú ragtime, a lassú lüktetésű blues és a sodró lendületű boogie-woogie.

Az I. világháború után hanyatlás következett be, ha arra gondolunk, hogy 1910-ben még világszerte 600 000 zongorát gyártottak, ami csúcsteljesítmény volt. A gramofon, a rádió, a lemezjátszó és végül a televízió kiszorította barátunkat; nem ő volt már a kedvenc odahaza. De ne higgyük, hogy örökre feledésbe merült! A II. világháború utáni új technikai vívmányok életre keltették, és 1980-ra már 800 000-nél is több készült belőle. Napjaink könnyebb zongorái műanyagból és különféle ötvözetekből készülnek. Fehér billentyűiket nem elefántcsonttal, hanem szintetikus anyaggal borítják. Japán a világ egyik legnagyobb gyártója, és Kína is tárt karokkal fogadta — ahogy arrafelé mondják — a „hangszerek királynőjét”.

Szeretnél zongorázni?

Vannak hangszerek, amelyek csak sok-sok gyakorlás után adnak ki épkézláb hangokat, de nem így a zongora! Elég csupán néhány billentyűt leütnöd a helyes sorrendben, és máris muzsikálsz! Némelyeknek megadatott, hogy hallás után is tudjanak játszani, de legtöbben az egyszerű „csináld magad” könyvekhez fordulnak. Azt mondják, hamar meg lehet tanulni belőlük, hogyan kell a jobb kézzel a dallamot játszani, a ballal meg kísérni. Képzeld el, milyen sikerélményt adna, ha le tudnál játszani kottából egy közkedvelt melódiát! Mihez volna kedved? Egy vérpezsdítő indulóhoz, egy lágyan suhanó keringőhöz, netán egy népszerű dalhoz? Játszhatnál latin-amerikai ritmusokat vagy akár dzsesszt is! Mi volna, ha négykezeseznél egy barátoddal? Hidd el, nagyon élveznéd! Vagy gondolj bele, milyen örömet szereznél azzal, ha a barátaid énekelnének, vagy különféle hangszereken játszanának, te pedig kísérnéd őket. Nos tehát? Csak érintésedre vár ez a zeneszerszám!

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/kép a 21. oldalon]

A gépzongora

A tapasztalatlanabb játékosok nagy örömmel fogadták a gépzongorát. Ez a mechanikus hangszer a zenélődoboz és a zongora összeházasításából született. Billentyűit egy lyuggatott papírtekercs mozgatta. Az 1890-es években készült első típusok úgy működtek, hogy miközben a játékos levegőt fújtatott a pedálokkal, addig a zongora elé helyezett szerkezet „faujjakkal” ütötte le a billentyűket. A szerkezetet később a zongora testébe építették. A még modernebb „reprodukáló zongora” híres zongoristák játékát is vissza tudta adni. Felvett zongoratekercseiket a mai CD-khez és kazettákhoz hasonlóan kereskedelmi célból sokszorosították. 1925-ben az Egyesült Államokban már több gépzongorát gyártottak, mint hagyományosat. Az 1930-as évekre azonban a rádió és a gramofon megjelenése miatt a gépzongora gyakorlatilag eltűnt.

[Forrásjelzés]

Culver Pictures

[Kiemelt rész/ábra a 22–23. oldalon]

Hogyan működik a hangversenyzongora?

A több mint 200 párhuzamosan futó, nagy erővel feszülő acélhúron 88 hangot lehet megszólaltatni. A gyorsan rezgő rövid, vékony húrok magasan, míg a hosszú, vastag húrok mélyen szólnak. Ez utóbbiakat gyakran rézdróttal fonják körül. A legmélyebb basszushangok kivételével minden hang két vagy három azonos hangolású húron szólal meg.

Ha a zongorajátékos leüt egy billentyűt (1), az emelőkarok mozgásba hoznak egy párnázott kalapácsot, az pedig megüti a billentyűhöz tartozó hang egy vagy több húrját, és vissza is ugrik. Ha a játékos a billentyűn tartja az ujját, a húr tovább rezeg, és a hang lassanként elhalkul. Ha azonban leveszi az ujját a billentyűről (2), a tompító nekinyomódik a húrnak, és elnémítja azt. A jobb oldali pedál lenyomásakor az összes tompító szabadon hagyja a húrokat, így az ezután megszólaló hangok együtt zenghetnek.

A húrok fatámaszokon, úgynevezett stégeken vagy hanglábakon áthaladva feszülnek (3), amelyek a szintén fából készült rezonátorfenékhez vannak erősítve (4). Ez átveszi a hangrezgéseket, így a húrok jóval erősebben tudnak rezegni és szólni. Mindez a zongora faszekrényében történik, amely egy hangszekrényhez hasonlóan a hangerőt hivatott növelni.

A húrokat acélszögek rögzítik az öntöttvas kerethez (5). A hangversenyzongora keretének elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy elbírja a nem kevesebb mint 30 tonnás húrfeszültséget!

 [Ábra]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Tompító

Húr

Kalapács

Leütött billentyű

Billentyű nyugalmi helyzetben

[Kép]

Cristofori legkorábbról fennmaradt zongorája 1720-ból

[Forrásjelzés]

The Metropolitan Museum of Art, The Crosby Brown Collection of Musical Instruments, 1889. (89.4.1219) Photograph ©1983 The Metropolitan Museum of Art