Ami még jobb, mint a hírnév

CHARLES SINUTKO ELMONDÁSA ALAPJÁN

1957-ben egy 13 hetes szerződésre kaptam ajánlatot. Arra kértek, heti ezer dollárért énekeljek a nevadai (USA) Las Vegasban, és ha az előadások sikeresek, elképzelhető, hogy 50 héttel meghosszabbítják a szerződésemet, vagyis további 50 000 dollárral a zsebemben térhetek haza. Abban az időben ez szép összeg volt. Hadd meséljem el az előzményeit ennek az ígéretes ajánlatnak, és azt, hogy miért volt olyan nehéz eldöntenem, elfogadjam-e vagy sem.

AZ ÉDESAPÁM, egy ukrán férfi, 1910-ben született Kelet-Európában. Az édesanyja 1913-ban hozta magával az Egyesült Államokba, amikor kijött a férje után. Apa 1935-ben nősült, és rá egy évre születtem meg én a pennsylvaniai Ambridge-ben. Ezzel körülbelül egy időben apa bátyjai közül ketten Jehova Tanúi lettek.

Amikor a három öcsém és én még kicsik voltunk — és a pennsylvaniai New Castle közelében laktunk —, az édesanyám egy rövid ideig tanulmányozta a Bibliát a Tanúkkal. Akkor sem ő, sem apu nem lett Tanú, de apunak az volt az álláspontja, hogy a bátyjainak jogukban áll abban hinni, amiben akarnak. Bár apa hazafiasságra nevelt minket, mindig kiállt mások jogai mellett, hogy úgy gyakorolhassák a vallásukat, ahogyan szeretnék.

Énekesi pálya

A szüleim azt mondták, hogy született énekes vagyok, ezért mindent megtettek, hogy ez irányba tereljenek. Hat vagy hét éves koromban apa rendszeresen elvitt egy bárba, felállított a pultra, én pedig gitároztam és énekeltem. Az „Édesanya” című dalt játszottam. A szövegében, mely egy szerető anya különféle tulajdonságait ecsetelte, olyan szavak kaptak hangsúlyt, melyek az „édesanya” szó betűivel kezdődnek. A dal a végére érte el csúcspontját: „Egymás mellé rakva azt jelentik: É-D-E-S-A-NY-A, a legdrágább szó a világon.” A bárban időző férfiak, akik gyakran jól felöntöttek a garatra, ilyenkor sírva fakadtak, és pénzt raktak apa kalapjába.

A rádióban először 1945-ben szerepeltem New Castle-ben, a WKST-rádióállomás egyik műsorában. Először csak countryzenét énekeltem, később azonban kibővült a repertoárom az egyik országos rádióadó Hit Parade című, hetente leadott műsorának népszerű dalaival, a hét 10 legsikeresebb számával. A televízió képernyőjén először Paul Whiteman showműsorában jelentem meg 1950-ben. George Gershwin „Kék rapszódiájának” a Whiteman-féle feldolgozása még ma is híres. Röviddel ezután apa eladta a házunkat Pennsylvaniában, és Kaliforniába költöztünk, Los Angeles vonzáskörzetébe, abban a reményben, hogy ott majd tovább építhetem a karrieremet.

Apa kitartásának köszönhetően hamarosan saját heti rádió- és tévéműsort vezettem, az előbbit Pasadenában, az utóbbit, a félórás tévéműsort Hollywoodban. A Capitol Records nevű lemezcég készített velem felvételeket Ted Dale száztagú zenekarának a kíséretében, és a CBS-rádióhálózat műsoraiban is énekeltem. 1955-ben  Észak-Kaliforniába utaztam egy zenei revüre a Tahoe-tóhoz. Ott-tartózkodásom alatt teljesen megváltozott a véleményem arról, hogy mi a fontos az életben.

Új dolgok kerülnek az életem középpontjába

John bácsikámtól * — apa bátyjától, aki időközben szintén átköltözött Pennsylvaniából Kaliforniába — akkortájt kaptam egy példányt „Az Isten legyen igaz” * című könyvből, amit aztán magammal is vittem a Tahoe-tóhoz. Jóval éjfél után volt már, amikor az utolsó fellépésünk véget ért. Lefekvés előtt lazításképpen elkezdtem olvasni a könyvet. Izgatottan fedeztem fel benne a Biblia válaszait azokra a kérdésekre, melyek már régóta foglalkoztattak.

Nem sokkal ezután többször is ottmaradtunk munka után a klubban a többi előadóművésszel, és gyakran a kora reggeli órákig beszélgettünk. Megvitattuk, hogy van-e élet a halál után, miért engedi meg Isten a gonoszságot, és hogy az ember el fogja-e pusztítani önmagát és a földet. Néhány hónappal később, 1955. július 9-én a Jehova Istennek tett önátadásom jelképeként megkeresztelkedtem Jehova Tanúi egyik kerületkongresszusán a Los Angeles-i Wrigley Stadionban.

Kevesebb mint hat hónappal később, 1955 karácsonyának reggelén egy Tanú-társam, Henry Russell meghívott, hogy menjek el vele meglátogatni Jack McCoyt, aki szintén a szórakoztatóiparban dolgozott. Henry egyébként az NBC országos rádióadó zenei igazgatója volt. Amikor megérkeztünk, Jack leültette a három gyerekét meg a feleségét, hogy hallgassanak meg minket, pedig a család éppen a karácsonyi ajándékokat bontogatta. Nem sokkal később mindnyájan Tanúk lettek.

Az édesanyámmal ekkortájt kezdtem el tanulmányozni. Anya szívből elfogadta a bibliai igazságokat, idővel Jehova Tanúja lett, és belépett a teljes idejű evangéliumhirdetők, az úttörők soraiba. Később a három öcsém is megkeresztelkedett, és egy ideig úttörőként szolgált. Én 1956 szeptemberében, 20 évesen lettem úttörő.

Munkával kapcsolatos döntések

Ugyanebben az időszakban az ügynököm személyes jó barátja, George Murphy szerette volna támogatni a karrieremet. George sok filmben szerepelt az 1930-as és 40-es években. Kapcsolatainak köszönhetően 1956 decemberében meghívtak New Yorkba a CBS-tévén sugárzott Jackie Gleason-showba. Ez óriásit lendített a karrieremen, hiszen a becslések szerint a műsornak húszmillió fős nézőtábora lehetett. New York-i tartózkodásom alatt lehetőségem volt első ízben meglátogatni Jehova Tanúi főhivatalát Brooklynban.

A Gleason-showban való szereplésem után hétéves szerződést írtam alá a Metro-Goldwyn-Mayer Filmstúdióval. Állandó szerepet ajánlottak fel egy televíziós westernfilmsorozatban. Egy idő múlva azonban megszólalt a lelkiismeretem, mivel szerencsejátékost és pisztolyforgatót kellett alakítanom, és a szerepem romantikus színben tüntette fel az erkölcstelenséget és más, keresztényhez nem illő viselkedésformákat. Ezért felmondtam. A szórakoztatóiparban dolgozók azt hitték, elment az eszem.

Ekkor kaptam azt az ígéretes ajánlatot, amelyről a cikk elején beszéltem, a Las Vegas-i szereplést. Az első fellépésem az utazófelvigyázó látogatásának hetére esett. Ha nem fogadom el azonnal az ajánlatot, elesek a munkától. Nagyon fel voltam kavarva, hiszen apának minden álma az volt, hogy „nagy pénzt” keressek! Úgy éreztem, megérdemli, hogy viszonozzam mindazt, amit a karrierem előmozdításáért tett.

Ezért felkerestem az elnöklőfelvigyázónkat, Carl Parkot, aki maga is zenész volt, és az 1920-as években a New York-i WBBR-rádióállomás  műsoraiban hegedült. Azt taglalgattam neki, hogy ha aláírom a szerződést, egész életemben úttörő lehetek, anyagi gondok nélkül. „Nem mondhatom meg, hogy mit tegyél — szólt —, de segíthetek a döntéshozatalban.” Majd megkérdezte tőlem: „Elmennél, ha Pál apostol látogatná meg a gyülekezetünket a héten?” Ezt is mondta: „Mit gondolsz, Jézus mit szeretne, milyen döntést hozz?”

Világos, mint a nap, gondoltam. Amikor elmondtam apának, hogy úgy döntöttem, nem fogadom el a Las Vegas-i állást, azt felelte, hogy tönkreteszem az életét. Aznap éjjel nem feküdt le. Egy 38-as kaliberű pisztollyal várt rám, hogy megöljön, de közben elaludt, nyilván a sok alkohol miatt, amit megivott. Aztán saját magával akart végezni. Magára zárta a garázst, és beindította a kocsit, hogy a kipufogógáz végezzen vele. Kihívtam a mentőket, akik segítettek apának visszanyernie az eszméletét.

Apától sokan tartottak a gyülekezetben a hisztériás haragkitörései miatt. Nem úgy Roy Dowell, a körzetfelvigyázónk. Amikor Roy elment meglátogatni apát, apa megemlítette, hogy amikor megszülettem, félő volt, hogy nem maradok életben. Apa megígérte Istennek, hogy ha megmaradok, az Ő szolgálatába állít engem. Roy megkérdezte tőle, hogy gondolt-e már arra, hogy Isten most már szeretné, ha apa teljesítené az ígéretét. Apa teljesen elképedt. Majd Roy megkérdezte: „Ha Isten Fiának jó volt a teljes idejű szolgálat, miért gondolod, hogy a te fiadnak nem elég jó?” Apa ekkor szemmel láthatólag beletörődött a döntésembe.

Eközben 1957 januárjában Shirley Large és az úttörőtársa átjöttek Kanadából meglátogatni néhány barátjukat. Shirley és én a házról házra munkában ismerkedtünk meg, amikor vele és a társával tartottam. Nem sokkal később Shirley eljött velem a Hollywood Bowlba, ahol Pearl Baileyvel énekeltem.

Ragaszkodom a döntésemhez

1957 szeptemberében kineveztek különleges úttörőnek Iowa államba. Amikor megmondtam apának, hogy elfogadom a meghívást, zokogott. Nem bírta megérteni, miért tartok most már mást fontosnak az életben. Kocsiba ültem, elmentem Hollywoodba, és az összes szerződésemet felbontottam. A híres karmester és karnagy, Fred Waring is azok között volt, akikkel szerződésben álltam. Azt mondta, ha nem teljesítem a megállapodásban foglaltakat, soha többé nem dolgozhatok énekesként. Elmagyaráztam hát neki, hogy lemondok az énekesi karrieremről, mert szeretném teljesebb mértékben végezni Jehova Istennek a szolgálatomat.

Waring úr tiszteletteljesen végighallgatott, amint a részletekbe is beavattam, majd meglepetésemre szelíden így válaszolt: „Nos, fiam, sajnálom, hogy lemondasz egy ilyen gyönyörű karrierről. Ugyanakkor, bár én egész életemet a zeneiparban töltöttem, tudom, hogy nemcsak zenéből áll az élet. Áldjon meg Isten abban, amit teszel.” Még mindig emlékszem, hogy örömkönnyekkel a szememben vezettem hazafelé, hiszen most már szabad voltam: Jehova szolgálatában tölthetem életemet.

„Hol van a hited?”

Az úttörőtársammal, Joe Triff-fel egy körülbelül 1200 ember lakta településre, Strawberry Pointba (Iowa) mentünk szolgálni. Shirley eljött meglátogatni, és a házasságról beszélgettünk. Sem nekem, sem neki nem volt félretett pénze. Az előzőleg megkeresett pénzemet az édesapám kezelte. Ezt mondtam hát Shirleynek: „Szeretnélek feleségül venni, de miből fogunk élni? Az összes vagyonom az a havi 40 dolláros térítés, amit különleges úttörőként kapok.” Szokásához híven nyugodt, egyenes, tárgyilagos hangon így felelt: „Na de Charles, hol van a hited? Jézus azt mondta, ha először a Királyságot és Isten igazságosságát keressük, Ő megad mindent, amire szükségünk van” (Máté 6:33). Ezzel el volt döntve a kérdés. 1957. november 16-án összeházasodtunk.

Strawberry Pointtól nem messze egy gazdával tanulmányoztam a Bibliát, akinek volt egy 3,6 × 3,6 méteres fakunyhója a birtokához tartozó erdőben. Se villany, se vezetékes víz, se vécé nem volt benne, de azt mondta, ingyen lakhatunk benne, ha kérjük. Elég kezdetleges volt, de arra gondoltunk, mivel egész nap a szolgálatban vagyunk, csak éjszakára kell tető a fejünk fölé.

Egy közeli forrásból hoztam a vizet. A kunyhót fatüzeléses kályhával fűtöttük, és petróleumlámpánál olvastunk; Shirley petróleumkályhán főzött.  Egy régi mosóteknő volt a „fürdőkád”. Éjszakánként a farkasok üvöltését hallgattuk, és boldogok voltunk, hogy egymáshoz tartozunk, és együtt szolgálhatjuk Jehovát ott, ahol nagyobb a szükség keresztény szolgákra. Bill Malenfant és a felesége, Sandra, akik jelenleg a brooklyni főhivatalban szolgálnak, akkoriban különleges úttörőkként szolgáltak az iowai Decorah-ban, tőlünk mintegy 100 kilométerre. Egyszer-egyszer eljöttek hozzánk, és velünk töltötték a napot a szántóföldi szolgálatban. Idővel egy kis gyülekezet alakult Strawberry Pointban, úgy 25 taggal.

Elkezdjük az utazómunkát

1960 májusában meghívtak minket a körzet-, vagyis utazómunkába. Az első körzetünk Észak-Karolinában volt. Raleigh, Greensboro és Durham városát foglalta magában, valamint számos kisebb falut is. Az életkörülményeink jobbak lettek, mivel sok családnál be volt kötve az áram, és még vécé is volt a lakásban. Ám nem volt bizalomgerjesztő, amikor azok, akiknek az udvaron volt a vécéjük, figyelmeztettek minket a rezesfejű kígyók és a csörgőkígyók jelenlétére!

1963 elején egy floridai körzetbe kerültünk, ahol olyan súlyos szívburokgyulladást kaptam, hogy majdnem belehaltam. Azt hiszem, meg is haltam volna, ha Bob és Ginny Mackey *, akik Tampában laktak, nem vesznek a pártfogásukba. Mackeyék elvittek az orvosukhoz, és még az orvosi számlákat is kifizették.

Hasznát veszem a korábbi képzésemnek

1963 nyarán meghívást kaptam New Yorkba, hogy segítsek Jehova Tanúi egyik nagy kerületkongresszusának az előkészítő munkálataiban. Ott elkísértem Milton Henschelt, Jehova Tanúi szóvivőjét egy interjúra, melyet Larry King készített vele a rádióműsorában. King úr még ma is közismert személyiség a televíziós riportműsoraival. Nagy tisztelettel bánt velünk, és a műsor után körülbelül egy órán keresztül kérdezgetett minket a munkánkról.

Ugyanezen a nyáron a misszionáriusként szolgáló Harold King, aki akkor szabadult a börtönből a kommunista uralom alatt álló Kínában, a Tanúk főhivatalában vendégeskedett. Egyik este egy körülbelül 700 fős közönség előtt mesélt néhány tapasztalatot, és elmondta, hogyan erősödött meg a hite, mialatt több mint négy évig magánzárkában raboskodott. A börtönben a Bibliáról és a keresztény szolgálatról írt énekeket.

Ezen az emlékezetes estén Audrey Knorr-ral, Karl Kleinnal és egy régóta Tanúként szolgáló, képzett tenorral, Fred Franzcel elénekeltük a „Házról házra” című éneket, amely később bekerült a Jehova Tanúi által használt énekeskönyvbe. Nathan Knorr, a Tanúk munkájának akkori vezetője megkért, hogy a rá következő héten a Yankee Stadionban megtartandó „Örökkévaló jó hír” kerületkongresszuson is énekeljem el, amit meg is tettem.

Tapasztalatok az utazómunkából

Mialatt az Illinois állambeli Chicagóban szolgáltunk, két felejthetetlen élményben volt részünk. Először is Shirley egy körzetkongresszuson meglátta Vera Stewartot, aki még az 1940-es évek közepén tanúskodott neki és az édesanyjának Kanadában. Shirley, aki akkoriban 11 éves volt, izgatottan hallgatta, hogy milyen ígéreteket tett Isten a Bibliában. Megkérdezte Verától: „Szerinted én ott lehetek az új világban?” Vera így felelt: „Nem látom okát, hogy miért ne lehetnél ott, Shirley.” Mindketten szóról szóra emlékeznek erre a párbeszédre. Shirley a Verával való első találkozása óta tudta, hogy Jehova szolgálatában akarja tölteni az életét.

 Utána egy Tanú megkérdezte tőlem, hogy találtam-e 20 kilogramm krumplit a tornácunkon 1958 telén. Valóban találtam! Egyik este, amikor sikerült hazakeverednünk egy hóviharban, a zsák ott várt ránk. Bár nem tudtuk, hogyan került oda, természetesen Jehova gondoskodásának tulajdonítottuk. A nagy hó miatt öt napig nem tudtunk kimozdulni a házból, de örültünk a krumplipalacsintánknak, héjában és olajban sült krumplinknak, krumplipürénknek és krumplilevesünknek! Semmi más ételünk nem volt. A Tanú nem ismert minket, és azt sem tudta, hogy hol lakunk, de hallotta, hogy úttörők vannak a közelben, akiknek elkelne egy kis segítség. Azt mondta, valami arra indította, hogy kezdjen el kérdezősködni ennek a fiatal párnak a hollétéről. A földművesek mindent tudnak a szomszédjaikról, így segítségükkel a Tanú hamar rátalált a kunyhónkra, és a havon keresztül odacipelte a krumplit.

Hálás vagyok a döntéseimért

1993-ra, 33 évi utazómunka után annyira leromlott az egészségem, hogy le kellett mondanom erről a szolgálati kiváltságról. Shirleyvel felkerültünk a gyengélkedő különleges úttörők listájára, és mind a mai napig ebben a szolgálatban tevékenykedünk. Míg sajnálom, hogy már nincs erőm az utazómunkához, örülök, hogy a teljes idejű szolgálatban használtam fel az energiámat.

A három öcsém más döntéseket hozott. Idővel mindhárman az anyagi javakat választották, és jelenleg egyikük sem szolgálja Jehovát. Apa 1958-ban megkeresztelkedett. Ő és anya temérdek embernek segítettek megismerni Jehovát, átadni az életüket Neki, és eljutni a megkeresztelkedésig. Mindketten 1999-ben haltak meg. Így hát azzal, hogy úgy döntöttem, lemondok a világi hírnévről és gazdagságról, minden bizonnyal hozzájárultam ahhoz, hogy apa életet nyerjen, és nemcsak ő, hanem mindazok, akikkel ő és anya megosztották a bibliai igazságot. Gyakran töprengek azon, hogy ha más döntéseket hoztam volna, vajon még ma is szolgálnám-e Jehovát.

Körülbelül öt évvel azután, hogy abbahagytam a körzetmunkát, az egészségi állapotom javult, így ki tudtam terjeszteni a szolgálatomat. Most elnöklőfelvigyázóként szolgálok egy Desert Hot Springs-i gyülekezetben, Kaliforniában. Kiváltságomban áll helyettes körzetfelvigyázóként is tevékenykedni, valamint különleges bizottságokban szolgálni, és alkalmanként az úttörőszolgálati iskolán is tanítok.

Shirley a mai napig a legjobb barátom. Senki másnak a társaságára nem vágyom jobban. Beszélgetéseink során gyakran mélyedünk el ösztönző szellemi témákban, mindketten izgalmasnak találjuk a bibliai igazságokat, melyeket felhozunk. Még mindig hálásan gondolok vissza nyugodt szavaira, amelyeket 47 évvel ezelőtt mondott nekem: „Na de Charles, hol van a hited?” Ha a fiatal keresztény házaspárok feltennék egymásnak ezt a kérdést, vajon hányuk tapasztalná azt az örömet és azokat az áldásokat, melyek nekünk is megadattak a teljes idejű szolgálatban!

[Lábjegyzetek]

[Kép a 20. oldalon]

John bácsikám 1935-ben, keresztelkedésének évében

[Kép a 22. oldalon]

A fakunyhónk

[Kép a 23. oldalon]

Ez a fénykép 1975-ben készült a szüleimről, akik a halálukig hűségesek maradtak

[Kép a 23. oldalon]

Shirleyvel ma