Életem a cirkusz világában

JOHN SMALLEY ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Nagyérdemű közönség, kedves gyerekek, üdvözlünk mindenkit a világ legnagyobb attrakcióján!” A legtöbb embernek a porondmester üdvözlő szavai egy izgalmas műsor kezdetét jelzik, melyben állatok, bohócok és akrobaták szórakoztatják majd őket. A családomnak azonban azt jelentette, hogy ismét kezdetét veszi a munka a Ringling Brothers and Barnum & Bailey Cirkusz hatalmas sátra alatt.

MONDHATNI „fűrészporral a cipőmben” születtem 1951-ben — értem ezalatt a cirkusz nagy sátraiban a földet borító fűrészport. Amióta csak az öcsém és én megtanultunk járni, valamilyen módon részt vettünk a cirkusz életében.

A szüleim, Harry és Beatriz még a születésem előtt csatlakoztak a Clyde Beatty Cirkuszhoz. Az édesanyám énekesnő volt; spanyol dalokat adott elő teljes mexikói népviseletben. Édesapám zenészként John Philip Sousa karvezetővel és zeneszerzővel játszott együtt az I. világháború alatt. Aztán az 1950-es években a Ringling Brothers Band nevű zenekar felfogadta apát tubásnak, talán a Sousához fűződő múltja miatt.

Az évek folyamán több cirkusznál is dolgoztunk, majd végül az Al G. Kelly & Miller Brothers Cirkusznál kötöttünk ki. Ez a cirkusz is nagyon híres volt az Egyesült Államokban. Három nagy sátor alatt folytak az előadások. Az egyikben az állatsereglet volt: oroszlánok, tigrisek, elefántok, hiénák és más egzotikus állatok.

A második sátorra magunk közt mutatványos sátorként utaltunk. Az itt folyó műsorban általában egy kardnyelő, az úgynevezett félig férfi, félig nő, a törpék, egy óriás és más szokatlan külsejű emberek vettek részt. Mi, gyerekek, sokat tanultunk abból, hogy olyanokkal éltünk együtt, akik másak voltak, mint az átlag. Néhányan csúfolták őket, mi azonban úgy tekintettünk rájuk, mint a családunkra. Az év legnagyobb részét együtt töltöttük: együtt dolgoztunk, együtt ettünk és együtt éltük mindennapjainkat.

A harmadik sátor volt a fősátor, amelyben három porondon folytak egyszerre mutatványok. Általában a középső porondon hajtották végre a legveszélyesebb vagy legbámulatosabb bravúrokat.

A cirkuszosok egy napja

Az öcsém és én egészen fiatal korunktól kezdve akrobaták voltunk. Emellett a Vadnyugat-show-ban is szerepeltünk, melyben indián fiúcskákat játszottunk. Egy indián család, amely a csoktó törzsbe tartozott, és szintén szerepelt  a show-ban, megtanított nekünk néhány indián táncot.

A napunk általában hat körül kezdődött a következő városba való költözés előkészületeivel. Minden mutatványos részt vett a sátrak lebontásában, szállításában és felállításában. Az édesapám például amellett, hogy zenélt, egy kamiont is vezetett, amelyben hét elefántot szállított. Anya, az öcsém és én néha apával utaztunk a kamionban.

Többnyire mindennap új helyre vándoroltunk, és naponta két előadást tartottunk, a vasárnap kivételével. Aznap csak egy matiné volt műsoron, az estét együtt tölthette a család, és pihenhetett. Az édesapám mindig kitalált valami különlegeset a családnak aznapra. Volt, hogy bementünk a városba meginni egy turmixot, vagy elmentünk este egy autósmoziba.

A cirkuszi sátrak felállítása rengeteg munkát igényelt. Még az elefántok is segítettek. Hogyan? Befogtuk őket, hogy velük húzassuk a három sátor hosszú rúdjait. A rúd egyik végét belehelyeztük egy sátorgyűrűbe, a másik végét pedig az elefánt addig húzta, amíg a rúd függőlegesen nem állt. Amikor az összes rúd a helyén volt, és a reflektorok működtetéséhez szükséges áramfejlesztők is be voltak kötve, elkezdtük a felkészülést a délutáni műsorra.

Új mutatványok elsajátítása

A délutáni és az esti műsor között tanult meg a cirkusz sok-sok gyermeke szaltózni, kötélen sétálni, zsonglőrködni és a trapézon hintázni. A mestereink a cirkusz öreg harcosai közül kerültek ki, akik legtöbbje többgenerációs cirkuszos volt. Emlékszem arra az olasz artistára, akinél az első szaltómat ugrottam. Körülbelül négyévesen kezdtem el szaltózni. Eleinte biztonsági övet kötött rám; később már csak a kezével segített be, amint futott mellettem. Végül a kezét is elvette, és magamtól szaltóztam.

Életem egyetlen balesete az egyik parádé közben történt, amint a fősátor porondja körül meneteltünk. Az öcsémet és engem egy bohóc mögé állítottak, aki két majommal menetelt, mögöttünk pedig elefántok voltak. Amint sétáltam és integettem, valószínűleg megijesztettem az egyik majmot, mert elkapta a kezemet, és csúnyán beleharapott. Szerencsére nem fertőződött el, de a bal kezemen még mindig látszik egy halvány heg. Milyen komoly emlékeztető ez arra, hogy mindig óvatosan kell bánni a vadállatokkal, még ha aranyosnak és szelídnek tűnnek is.

Értékes tanulságok

A cirkusz világa nem fosztott meg minket a családi élettől. A szüleim mindig szakítottak időt arra, hogy nemes alapelveket és erkölcsöket tanítsanak nekünk. Még mindig emlékszem arra, amikor az édesapám az ölébe ültetett, és arról beszélt, hogy nem szabad előítélettel lenni olyan emberekkel szemben, akik egy másik rasszhoz tartoznak, vagy más a hátterük. Ez értékes tanulság volt, mert mi nemcsak  olyanokkal éltünk együtt, akik a megjelenésükben voltak mások, hanem különböző nemzetiségű emberekkel is.

Az édesanyám is jó hatással volt ránk. Időnként a cirkusz zsúfolásig volt nézőkkel, máskor viszont csak kevesen jöttek el. Anya sokszor elmondta: „A tapsért vagyunk itt (és közben ő is tapsolt), nem a pénzért. Akár több százan néznek, akár csak néhányan, mindig a legjobbat nyújtsátok.” Soha nem felejtettem el ezeket a szavakat. Anya így fejezte ki, hogy személyes érdeklődést kell mutatnunk azok iránt, akik eljönnek megnézni minket, akár sokan vannak, akár kevesen.

A szereplésen kívül az öcsémnek és nekem a takarításban is segítenünk kellett; az előadás után össze kellett szednünk a szemetet a sátorban. Ez is jó képzés volt számunkra.

A cirkusz áprilistól szeptemberig úton volt, így nem tudtunk iskolába járni, mint a többi gyerek. A teleket az oklahomai Hugóban töltötte a cirkusz. Ottlétünk alatt, körülbelül öt hónapig, iskolába jártunk. Más cirkuszosok is töltötték Hugóban a telet, így sok gyereknek voltak hasonlóak a körülményeik. A város iskolái alkalmazkodtak rendhagyó helyzetünkhöz, és alakítottak a tanmeneten.

A nap, mely megváltoztatta az életünket

1960. szeptember 16-án apa öt óra körül felkelt, és hozzálátott az utazás előkészületeihez. Ezen a reggelen anya úgy döntött, hogy nem apával és az elefántokkal utazunk a kamionban, hanem a cirkusz által biztosított szokásos közlekedési eszközzel.

Amikor megérkeztünk a helyszínre, az öcsémmel felfedezőútra indultunk az új környéken. Aztán hallottuk, hogy valaki ezt kiabálja: „Szörnyű baleset történt. Smalley és a porondmester meghaltak.” Természetesen először csak arra tudtam gondolni, hogy nem, ez nem lehet igaz. Tévedés az egész. Később tudtam meg, hogy anya már el is sietett a baleset helyszínére. Apa egy hegyi úton vezetett lefelé, nem messze a kaliforniai Placerville-től, amikor a fékek valószínűleg felmondták a szolgálatot. A pótkocsi hátulja és a vezetőfülke orra megemelkedett — nyilván az elefántok súlya miatt —, és összepréselte a kamion nagy üzemanyagtartályát, ami ettől felrobbant. A robbanás azonnal végzett apával és a porondmesterrel, aki vele utazott. Teljesen összetörtem aznap. Nagyon kötődtem az apámhoz. Igaz barátok voltunk.

Miután eltemettük apát a szülővárosában, Rich Hillben (Missouri állam), visszatértünk Hugóba a téli szálláshelyünkre, a többiek pedig útra keltek, hogy befejezzék a szezont. Közben mi, fiúk, iskolába jártunk, ahol a rendes tanterv szerint folyt az oktatás. Ez új volt számunkra. De már alig vártuk a következő szezont, hogy újból útnak indulhassunk a Kelly Miller-show-val. Ám az életünk érdekes fordulatot vett.

A Biblia az életünk részévé válik

Egy nap, amikor hazaértem az iskolából, anya bemutatott egy hölgynek, aki azért volt ott, hogy tanulmányozza velünk a Bibliát. A hölgy Jehova Tanúja volt, Jimmie Brownnak hívták. Nekem semmi kedvem nem volt a Bibliát tanulmányozni. Évek óta másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy feljussak a trapézra, úgyhogy szerettem volna visszatérni a cirkuszhoz, és megvalósítani az álmom. Az öcsémmel még egy rögtönzött trapézt is készítettünk két fa között, hogy gyakorolni tudjunk. Ennek ellenére mindnyájan elkezdtük tanulmányozni a Bibliát és látogatni egy mindössze nyolc Tanúból álló, elszigetelt csoport összejöveteleit Hugóban. Idővel anya úgy döntött, otthagyja a cirkuszt, és a bibliatanulmányozásra összpontosít. Könnyes szemmel elfogadtam a döntését. Olyankor különösen nehéz volt, amikor cirkuszi családunk tagjai eljöttek meglátogatni minket, és nem értették, hogy miért nem tartunk velük.

A cirkuszon kívül más életet nem is ismertem. Egy ideig úgy éreztem, hátat fordítunk apa emlékének. De ironikus módon a Biblia tanulmányozására is a halála indított, mivel a legnagyobb ösztönzőerőt egyebek közt a feltámadás reménysége adta. Ez a reménység mind a mai napig elevenen él bennem. Az elsők között akarok  lenni, akik üdvözlik apát a megígért földi paradicsomban (Jelenések 20:12–14).

Egy Tanú-házaspár, Reederék segítettek felismernünk, hogy Jehova szervezete egy nagy család. Azóta meggyőződtünk róla, hogy mennyire igaz ez! A kis csoportunk egy nagy gyülekezetté nőtte ki magát, amelyben több család szolgálta együtt Istent. Robert és Carol Engelhardtról sem akarok megfeledkezni, akik szellemi fiukul fogadtak. Tinédzserként szeretetteljes, de határozott tanácsokat és útmutatást kaptam tőlük.

Ezeknek az érett keresztényeknek a szeretete kitöltötte a bennünk tátongó nagy űrt. Ez a fajta szeretet egyébként egész keresztényi életem alatt megnyilvánult különböző módokon. Az évek során Oklahomában és Texasban is éltem, és minden gyülekezetben sok szerető keresztény testvérrel és testvérnővel találkoztam. Néhány idősebb testvértől apai útmutatást és buzdítást kaptam. Igen, ezek a testvérek szellemi apáimmá váltak.

Újra úton

Néhány éve az édesanyám halálalvásba merült. Egészen halála napjáig komoly figyelmet szentelt a Biblia tanulmányozásának, és hűséges keresztényként szolgált. Tudom, hogy öröm fogja áthatni, amikor Isten visszahozza lojálisait a sírból. Miközben erre a napra várok, vigasszal tölt el az a tudat, hogy Jehova szervezete több módon is családról gondoskodott nekem.

Különleges áldásnak éreztem azt, amikor Isten népe között rátaláltam feleségemre, Ednára. Házasságkötésünk után úgy rendezkedtünk be, hogy teljes időben tudjunk részt venni a bibliai oktatómunkában. Segéd-televízióriporterként dolgoztam, hogy biztosítsam a megélhetésünket. Sem tapasztalatom, sem képesítésem nem volt a szakmában, de az a képzés, melyet bibliaoktatóként Jehova Tanúi gyülekezetében kaptam, alkalmassá tett a munkára. Idővel egy rádióállomás hírigazgatója lettem. De soha nem törekedtem arra, hogy nevet szerezzek magamnak a médiában. Ehelyett Edna és én készek voltunk ott szolgálni, ahol éppen nagy volt a szükség a bibliai igazságok oktatására.

1987-ben meghívtak, hogy szolgáljak körzetfelvigyázóként, és látogassam Jehova Tanúi gyülekezeteit. Önkéntes utazófelvigyázóként minden héten másik gyülekezetet látogatok meg, ahol buzdítom szellemi testvéreimet, és képzem őket a bibliai oktatómunkában. Így szellemi értelemben még nagyobb lett a családom. Bár a feleségemnek és nekem nincsenek saját gyermekeink, Jehova szervezetében sok-sok szellemi fiunk és lányunk van.

Milyen érdekesen alakul néha az élet: ilyen sok év után még mindig városról városra utazom. A cirkuszosból körzetfelvigyázó lett! Egyszer-egyszer eszembe jut, hogy vajon sikerült volna-e trapézartistaként befutnom. Valóra vált volna-e gyerekkori álmom, hogy tökéletes tripla szaltókat vessek? Ezek a gondolatok azonban gyorsan szertefoszlanak, amikor Isten ígéretére gondolok, hogy a föld paradicsom lesz (Jelenések 21:4).

Igaz, „fűrészporral a cipőmben” születtem. De észben tartom azt, amire a Biblia emlékeztet: „Mily szépséges azoknak lába, akik jó dolgok jó hírét hirdetik!” (Róma 10:15). Mennyivel nagyobb kiváltság az, hogy segíthetek az embereknek megismerni Istent, mint bármi, amit cirkuszi mutatványosként elérhettem volna. Jehova áldásával kiteljesedett az életem!

[Képek a 19. oldalon]

Cirkuszi „családunk” néhány tagja, és édesapám a tubájával

[Kép a 21. oldalon]

Feleségemmel, Ednával ma