Gyermekkoromtól Isten szeretetére tanítottak

ANATOLIJ MEJNYIK ELMONDÁSA ALAPJÁN

Sokan kedvesen nagyapónak szólítanak. Ez érzékeny húrokat pendít meg bennem, mert a nagypapám jut róla eszembe, akit nagyon-nagyon szerettem, és akinek oly sokkal tartozom. Hadd meséljek róla, és arról, hogy nagymamával együtt milyen nagy hatással voltak a családtagjaik és sok más ember életére.

EGY Hlina nevű faluban születtem, a ma Moldovaként * ismert terület északi részén. Az 1920-as években pilgrimek, azaz utazószolgák jöttek át a román határon a mi vidékünkre, a gyönyörű, dimbes-dombos tájra. Édesanyám szülei azonnal elfogadták a jó hírt, melyet a Bibliából hirdettek nekik. 1927-ben Bibliakutatók lettek (így nevezték akkoriban Jehova Tanúit). A II. világháború kitörésekor, 1939-ben már volt gyülekezetük Jehova Tanúinak a mi kis falunkban.

Amikor 1936-ban megszülettem, az összes rokonom Jehova Tanúja volt, kivéve az apukámat, aki akkor még az ortodox templomba járt. A II. világháború alatt elgondolkodott az élet célján, és végül átadta magát a Teremtőnknek, Jehova Istennek, és ezt vízben való megkeresztelkedéssel jelképezte. A nagypapám sokat tett a családunk szellemi növekedéséért. Nagyon szerette a Bibliát, és több száz verset ismert kívülről. Bármikor a Bibliára tudta terelni a beszélgetést.

Nagyapó gyakran mesélt nekem bibliai történeteket, miközben én az ölében ücsörögtem. Elültette bennem az Isten iránti szeretetet. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neki ezért! Nyolcéves koromban mentem először prédikálni nagyapóval. A Bibliából megmutattuk a falubelieknek, hogy ki Jehova, és hogyan közeledhetünk hozzá.

Kommunista elnyomás

A kommunista politika és az ortodox egyház hatására 1947-ben a hatóságok üldözni kezdték Jehova Tanúit Moldovában. Nemegyszer előfordult, hogy rendőrök és a később KGB-nek nevezett hatóság ügynökei állítottak be hozzánk, és azt kérdezgették, hogy kik a vezetői a prédikálómunkánknak, honnan kapjuk az irodalmunkat, és hol szoktunk összejönni imádat céljából.  Kijelentették, hogy le fogják állítani Jehova Tanúi tevékenységét, mert szerintük a Tanúk „akadályozzák a kommunizmus előretörését az országban”.

Ekkorra már apa is — aki művelt ember volt — nagyon megszerette a Biblia igazságát. Nagypapával együtt ügyesen felelgettek a kihallgatóiknak, és nem árulták el keresztény testvéreinket. Mindketten bátor, szeretetteljes emberek voltak, és jót akartak hívőtársaiknak. Hozzájuk hasonlóan anya is mindig higgadt maradt.

Apát 1948-ban letartóztatták és elvitték. Soha nem tájékoztattak minket arról, hogy mivel vádolják. Hétévi fegyházbüntetésre, és további kétévi száműzetésre ítélték. Végül Oroszország messzi, északkeleti vidékére, Magadan környékére küldték, mely jóval több mint 7000 kilométerre volt tőlünk. Kilenc évig nem találkoztunk vele. Nehéz volt apa nélkül élnem, de nagyapó csodálatos támasznak bizonyult.

Száműzetés

1949. június 6-ának éjszakáján két katona és egy tisztviselő tört ránk. Azt mondták, két óránk van rá, hogy elhagyjuk a házat, és beszálljunk az autójukba. Nem fűztek magyarázatot az utasításhoz. Egyszerűen kijelentették, hogy száműzetésbe kell mennünk, és sohasem fogunk visszatérni. Így hát anyával, nagyapóval, nagymamával és más hívőtársaimmal együtt Szibériába kerültem. Csupán tizenhárom éves voltam akkor. Néhány hét múlva a tajga mocsárvidékén kötöttünk ki, ahol áthatolhatatlan erdők vettek minket körül. Annyira más volt ez, mint az a hely, ahol születtem, és amelyet úgy szerettem! Olykor sírdogáltunk, de biztosak voltunk benne, hogy Jehova soha nem hagy el minket.

A kis falu, ahová vittek bennünket, tíz fakunyhóból állt. A Tanúkat különböző falvakba száműzték a tajgán. A hatóságok azzal rémítgették a helyi lakosokat, hogy a Tanúk kannibálok. Így próbáltak előítéletet ébreszteni bennük. Az emberek azonban hamar rájöttek, hogy ez hazugság, és hogy nem kell tartaniuk tőlünk.

A megérkezésünk után két hónapig egy régi kunyhóban laktunk. De még a kemény tél beállta előtt építenünk kellett egy jobb szálláshelyet. Nagyapó és nagyanyó segített anyának és nekem egy kezdetleges építmény elkészítésében, mely félig a föld felett, félig pedig alatta volt. Több mint három évig abban laktunk. Engedély nélkül nem hagyhattuk el a falut, de soha nem is kaptunk engedélyt.

Később megengedték, hogy iskolába járjak. Mivel én másban hittem, mint a többiek, a tanárok és a diáktársaim gyakran kérdezgettek. Nagypapa szeme csak úgy ragyogott, amikor otthon elmondtam neki, hogyan magyaráztam el a hitnézeteinket.

Egy kicsit nő a mozgásterünk

Miután Sztálin, a diktátor 1953-ban meghalt, némileg javultak a körülményeink. Megengedték, hogy elhagyjuk a falut. Így találkozhattunk a hívőtársainkkal, és eljárhattunk az összejövetelekre más falvakba, ahová Tanúkat száműztek. Nem akartuk magunkra vonni a figyelmet, ezért kis csoportokban jöttünk össze. Ehhez akár 30 kilométert is kellett gyalogolnunk, nemegyszer térdig érő hóban, mínusz 40 fokos hidegben. Másnap megtettük a hosszú utat vissza. Útközben egy-egy savanyú uborkát és néhány cukorkát ettünk. Mégis olyan boldogok voltunk, mint annak idején Dávid (Zsoltárok 122:1).

Önátadásomat 1955-ben megkeresztelkedésemmel jelképeztem. Nem sokkal azelőtt egy gyülekezeti összejövetelen, az egyik szomszédos faluban megismerkedtem Ligyijával, egy szerény, sötét hajú lánnyal. Őt és a családját is azért száműzték Moldovából, mert Tanúk voltak. Gyönyörűen énekelt, és szinte mind a 337 éneket tudta kívülről, mely az akkor  használt énekeskönyvben volt. Ez nagyon tetszett nekem, mert én is becsben tartottam a zenénket és az énekeinket. 1956-ban úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk.

Írtam apának — addigra megtudtuk, hogy Magadanba száműzték —, és addig nem keltünk egybe, míg áldását nem adta a frigyünkre. Nem sokkal később apát szabadon bocsátották, így oda költözhetett, ahová minket száműztek. Mesélt arról, hogy Isten segítségével hogyan maradt életben a testvérekkel együtt a munkatáborok embertelen körülményei között. Történetei erősítették a hitünket.

Nem sokkal apa érkezése után szörnyű baleset történt. Miközben anya festékekhez és lakkokhoz használatos olajjal dolgozott, valahogyan megbillent a nagy edény, és a forró olaj ráömlött anyára. A kórházban belehalt sérüléseibe. Nagyon le voltunk sújtva. Később, amikor apa gyásza már enyhült, feleségül vette Tatyjanát, az egyik szomszéd faluban lakó testvérnőt.

Fokozzuk a szolgálatunkat

Ligyijával 1958-ban Kizakból egy sokkal nagyobb faluba, Lebjazsjébe költöztünk, mely körülbelül 100 kilométerre volt. Olvastunk arról, hogy a keresztények más országokban házról házra prédikálnak. Kipróbáltuk ezt a módszert új lakóhelyünkön. Az Őrtorony és az Ébredjetek! természetesen be volt tiltva, de azért sikerült becsempészni őket a faluba. Azt a hírt kaptuk, hogy ezentúl csak oroszul fogjuk megkapni a folyóiratokat. Addig moldovai nyelven is el tudták juttatni őket hozzánk. Nekifeküdtünk az orosz nyelv tanulásának, hogy jobban értsük. Még ma is eszembe jutnak a cikkek címei, sőt néhány gondolat is a cikkekből!

Abból éltünk, hogy Ligyija egy gabonatárolóban dolgozott, én pedig fát rakodtam le vagonokról. A munka kimerítő volt, és keveset kerestünk vele. Jóllehet értékelték, hogy a Tanúk lelkiismeretes munkások, mégsem kaptunk segélyeket vagy prémiumot. A tisztviselők nyíltan értésünkre adták, hogy „Jehova Tanúinak nincs helyük a kommunista társadalomban”. Ennek ellenére örültünk, hogy igazak voltak ránk Jézusnak a követőiről mondott szavai: „Ők nem része a világnak, mint ahogy én sem vagyok része a világnak” (János 17:16).

Új nehézségek

1959-ben megszületett a lányunk, Valentina. Nem sokkal később újabb üldözési hullám kezdődött. Egy forrásmű megjegyzi: „Nyikita Hruscsov miniszterelnök kezdeményezésére 1959—64-ben új vallásellenes kampány indult” (The Encyclopædia Britannica). A titkosrendőrség emberei elmondták nekünk, hogy a szovjet kormány célja az összes vallás felszámolása, különösen Jehova Tanúié.

Amikor Valentina majdnem egyéves volt, behívtak katonának. Mivel nem vonultam be, semlegességemért öt év börtönbüntetésre ítéltek. Egyszer, amikor Ligyija meglátogatott, egy KGB-tiszt ezt mondta neki: „Értesítést kaptunk a Kremlből, hogy két éven belül egyetlen Jehova Tanúja sem marad a Szovjetunióban.” Majd így figyelmeztette őt: „Tagadja meg a hitét, különben börtönbe kerül.” Azt hitte, hogy az ilyen fenyegetésekkel elhallgattatja a nőket, akiket „erőtlen társaságnak” nevezett.

Rövid időn belül csaknem az összes férfi Tanú börtönbe vagy munkatáborba került. A bátor keresztény nők azonban folytatták a prédikálómunkát, és irodalmat csempésztek a börtönökbe és a táborokba, pedig ez óriási kockázattal járt. Ligyija is átélt ilyen próbákat, s emellett gyakran volt kitéve férfiak nem kívánt közeledésének, akik megpróbálták kihasználni a távollétemet. Azt is mondták neki, hogy  engem soha nem engednek ki. Mégis kiszabadultam!

Kiszabadulok, és Kazahsztánba költözünk

Az ügyemet 1963-ban újratárgyalták, és később — háromévi börtön után — kiszabadultam. De sehol sem kaptunk letelepedési engedélyt, így nem tudtam munkát találni, egy állami törvény ugyanis kimondta, hogy ha valakinek nincs állandó lakhelye, nem kaphat munkát. Buzgó imában Jehovához könyörögtünk segítségért. Azután úgy döntöttünk, hogy Petropavlba költözünk, Kazahsztán északi részére. A helyi hatóságokat azonban már előre értesítették, így azok nem engedték, hogy ott lakjunk vagy dolgozzunk. A városban hozzávetőleg ötven Tanú szenvedett el hasonló megkülönböztetést.

Egy másik Tanú-házaspárral délebbre költöztünk egy kisvárosba, Scsucsinszkba. Ott nem laktak más Tanúk, és a hatóságok semmit sem tudtak a prédikálómunkánkról. Egy hétig Ivan és én munkát kerestünk, a feleségeink pedig a vonatállomáson maradtak, ahol az éjszakákat is töltöttük. Végül az üveggyárban tudtunk elhelyezkedni. Együtt béreltünk egy kis szobát, ahová a két ágyon kívül nem sok minden fért be, de így is elégedettek voltunk.

Ivannal belevetettük magunkat a munkánkba, és az alkalmazóink nagyon meg voltak elégedve velünk. Amikor újra behívtak katonai szolgálatra, addigra a gyárigazgató már tudta, hogy a Bibliából kiiskolázott lelkiismeretem nem engedi meg, hogy katonai kiképzésben vegyek részt. Meglepő módon kapcsolatba lépett a katonai parancsnokkal, és azt mondta neki, hogy Ivan és én nagyon jó munkások vagyunk, és nélkülünk leállna a termelés a gyárban. Így békén hagytak minket.

Gyermeknevelés és mások szolgálata

Második lányunk, Lilja 1966-ban született. Egy évvel később Belie Vodiba költöztünk, Kazahsztán déli részére, az üzbég határ közelébe, ahol működött egy Tanúkból álló kis csoport. Hamarosan gyülekezet alakult, és kineveztek elnöklőfelvigyázónak. 1969-ben megszületett a fiunk, Oleg, két évre rá pedig világra jött legkisebb gyermekünk, Natasa. Ligyijával soha nem feledkeztünk meg arról, hogy a gyermekek Jehovától kapott örökség (Zsoltárok 127:3). Gyakran beszélgettünk arról, hogy miként tudjuk őket Jehova szeretetére nevelni.

A férfi Tanúk többsége még az 1970-es években is munkatáborokban volt. Számos gyülekezetben szükség volt érett felvigyázókra és vezetésre. Ennélfogva utazófelvigyázóként szolgáltam, míg Ligyija nagyobb szerepet vállalt a gyermeknevelésben — olykor anya és apa volt egy személyben. Kazahsztánban és a szomszédos szovjet köztársaságokban, Tádzsikisztánban, Türkmenisztánban és Üzbegisztánban látogattam meg gyülekezeteket. Eközben dolgoztam is, hogy eltartsam a családomat. Ligyija és a gyermekek készségesen együttműködtek velem.

Előfordult, hogy hetekig is távol voltam, de azért igyekeztem kifejezni apai szeretetemet a gyermekeim iránt, és elősegíteni a szellemi fejlődésüket. Ligyijával buzgón imádkoztunk Jehovához, hogy támogassa gyermekeinket, és megbeszéltük velük, hogyan győzhetik le az emberektől való félelmet, és miként alakíthatnak ki szoros kapcsolatot Istennel. Kedves feleségem önzetlen támogatása nélkül nem tudtam volna eleget tenni az utazófelvigyázói munkával járó feladataimnak. Ligyija és a többi testvérnő egyáltalán nem voltak „erőtlen társaság”, ahogyan az a tiszt állította annak idején. Nem, ők erősek voltak, szellemi értelemben igazi óriások! (Filippi 4:13).

1988-ban, amikor már mindegyik gyermekünk felcseperedett, kineveztek állandó utazófelvigyázónak. A körzetem magában foglalta Közép-Ázsia legtöbb országát. Miután az egykori Szovjetunióban 1991-ben hivatalosan elismerték Jehova Tanúi prédikálómunkáját, más rátermett, szellemileg érett férfiak kezdtek szolgálni a volt Szovjetunió ázsiai köztársaságaiban. Ezekben az országokban most tizennégy utazófelvigyázó szolgál, és tavaly több mint 50 000-en vettek részt Krisztus halálának emlékünnepén!

 Váratlan meghívás

1998 elején váratlan telefonhívás érkezett Jehova Tanúi oroszországi fiókhivatalából. Ezt kérdezték tőlem: „Anatolij, fontolgattátok már Ligyijával a teljes idejű szolgálatot?” Hogy a gyermekeink éljenek ilyen kiváltsággal, arra természetesen gondoltunk. A fiunk, Oleg egyébként akkor már közel öt éve az oroszországi fiókhivatalban szolgált.

Amikor beszéltem Ligyijának a meghívásról, ezt kérdezte: „Mi lesz a házunkkal, a kertünkkel és a holmijainkkal?” Imát mondtunk, megbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a feladatot. Végül meghívást kaptunk Jehova Tanúi kazahsztáni, esziki központjába, mely Almati, a nagyváros közelében van. Itt a bibliai irodalom fordítása folyik a térségben beszélt helyi nyelvekre.

A családunk ma

Nagyon hálásak vagyunk Istennek, amiért segített nekünk abban, hogy megtanítsuk gyermekeinknek a Biblia igazságát. Legidősebb lányunk, Valentina férjhez ment, és 1993-ban férjével a németországi Ingelheimbe költözött. Három gyermekük van, mindannyian Jehova megkeresztelt Tanúi.

Liljának, a második lányunknak is van családja. A férje vén a Belie Vodi Gyülekezetben, és két gyermeküket ők is Isten szeretetére nevelik. Oleg feleségül vett egy moszkvai testvérnőt, Natasát, és ők az oroszországi fiókhivatalban szolgálnak, Szentpétervár közelében. Legfiatalabb lányunk, Natasa 1995-ben ment férjhez. Ők Németországban, egy orosz gyülekezetben szolgálnak.

Alkalomadtán összejön az egész család. Gyermekeink elmesélik az ő gyermekeiknek, hogy a mama és a papa hogyan hallgattak Jehovára, és hogyan nevelték őket az igaz Isten, Jehova szeretetére és szolgálatára. Meg vagyok győződve róla, hogy ezek a beszélgetések hozzájárulnak unokáink szellemi fejlődéséhez. A legfiatalabb unokánk úgy néz ki, mint én az ő korában. Néha az ölembe csücsül, és megkér, hogy mondjak el neki egy bibliai történetet. Könnyek szöknek a szemembe, amikor megjelenik előttem az a kedves emlék, ahogyan én ültem ott gyakran nagyapó ölében, és ő segített nekem megszeretni és szolgálni nagy Teremtőnket.

[Lábjegyzet]

[Kép a 11. oldalon]

A szüleimmel a házunk előtt Moldovában nem sokkal azelőtt, hogy apa börtönbe került

[Kép a 12. oldalon]

Ligyijával 1959-ben, még száműzetésben

[Kép a 13. oldalon]

Ligyija a lányunkkal, Valentinával abban az időben, amikor én börtönben voltam

[Kép a 15. oldalon]

Ligyijával ma

[Kép a 15. oldalon]

Gyermekeinkkel és unokáinkkal, akik mind Jehovát szolgálják