A kikapu törzs szellemi vezetője voltam

IDŐSEBB BOB LEE WHITE ELMONDÁSA ALAPJÁN

Egy kis, faháncs és gyékényborítású indián sátorban láttam meg a napvilágot az oklahomai (USA) McLoud közelében 1935-ben. Kikapu * indián nevem Péjmítonva volt, melynek jelentése: ’tovahömpölygő víz’. Kisfiúként csöppentem bele az indiánok spirituális életébe. Hogyan történt ez?

ÉVEKEN keresztül az anyai nagyapám — az ő apjához hasonlóan — a kikapu törzs szellemi vezetője volt az oklahomai Víz nevű nemzetségben. Amikor fiúörökös nélkül halt meg, a 12 nemzetség vezetői, vagyis vénei úgy döntöttek, hogy az elhunyt szellemi vezetőjük legidősebb lányának legidősebb fia töltse be a szellemi vezető feladatát, ez pedig éppen én voltam.

Hogyan váltam szellemi vezetővé?

Általában csak 30 éves kora után lehet valaki szellemi vezető, azután, hogy egy ideig böjtölt. A megvilágosodás a böjt idején jön el látomások vagy valamilyen más élmény által, és ekkor válik az ember alkalmassá a szellemi vezető szerepére. Kisfiúkorom óta tanítottak a kikapuk hagyományos vallására. Örököltem a vallási öltözeteket és a mísont, vagyis a szent batyut, amelyet időnként varázsszeres batyunak is hívnak. Ez a batyu állatbőrből készül és vallási eszközöket tárolnak benne. Körülbelül 60 centiméter hosszú, és egy ovális alakú rögbilabdához hasonlít. Sok időt töltöttem a vallási célokra fenntartott sátor legszentebb részében, ahol a törzsi vezetők kinyilatkoztatásait hallgattam. Így történt, hogy kisfiúként a kikapu törzs új, szellemi vezetője lettem.

Ezek a dolgok mind élénken bevésődtek fiatal elmémbe. Mivel ezek közül a titkok közül egyetlenegy sem volt írásba foglalva, a sok nemzedéken át továbbadott vallási hagyományok kizárólag rám lettek bízva. Ha akkor engedelmeskedek a nemzetségvezetőknek, ott maradtam volna a törzzsel, és mind a mai napig én látnék el mindennemű vallási teendőt.

Én azonban elmentem egy kansasi iskolába. Ez aggasztotta a törzs véneit, hiszen attól féltek, hogy elveszítenek engem „a fehérek világában”. Az iskola befejezése után Los Angelesbe (Kalifornia) mentem, ahol újra találkoztam gyermekkori szerelmemmel, Diane-nel. Indián neve Tunótakva, vagyis Forduló  Medve volt, és a Medve nemzetséghez tartozott. Édesanyáink és nagyapáink régi barátok voltak. 1956 szeptemberében házasodtunk össze. Diane-nek is vallásos háttere volt. A nagyapja honosította meg a pejote vallást a kikapu törzsben. (Lásd a 22. oldalon lévő részt.)

A pejote vallás

Manapság sok indián törzs gyakorolja a pejote vallást. A komancs törzs kvahadi csoportjának szellemi vezetője és egyben törzsfőnöke, Quanah Parker (kb. 1845—1911) „fontos szerepet játszott a pejote vallás kialakulásában és terjedésében az indiánok lakta területeken” (The Encyclopedia of Native American Religions). A pejote kaktusz hallucinogén tulajdonságáról és az állítólagos orvosi hatóerejéről lelkendezve, sok észak-amerikai indián törzsből megnyert embereket a pejote vallásnak. Így más törzsekhez hasonlóan a kikapuknál a hagyományos törzsi vallás mellett a pejotizmus is létezett.

Hollywood vonzásában

Még Los Angeles környékén éltem, amikor tevékeny részt vállaltam különféle indián társadalmi klubok és társaságok tevékenységében, melyek közül többnek — például a Dob- és Tollklubnak, az Indián Tekeklubnak és a Nemzeti Indián Atlétikaszövetségnek — én voltam az elnöke. Tagja voltam a Los Angeles-i Indiánközpont igazgatótestületének is.

Hollywood ajtajai is megnyíltak előttem. Ismertem például Iron Eyes Codyt, aki ökológiai hírösszefoglalókat tartott a tévében, valamint Jay Silverheelst, aki a Magányos vadász (The Lone Ranger) című tévésorozatban Tontót, egy indiánt alakított. A leghíresebb alkotások, amelyekben szerepet kaptam, a Fess Parker főszereplésével bemutatott Fel nyugatra, szekéren! (Westward Ho, the Wagons!) című film volt, valamint a Kenyeres pajtások (Pardners) című film, melyben Dean Martin és Jerry Lewis játszotta a főszerepet.

Diane-nel egy ideig Disneylandben dolgoztunk. Az én munkám az volt, hogy óránként egy tízperces színjátékban szerepeltem. Diane mosolyogva ezt mondja az övéről: „Nekem csupán abból állt a munkám, hogy beöltöztem indiánnak, és egész nap a tömegben sétálgattam, és »úgy viselkedtem«, mint egy indián.”

Másfajta szellemi életút

1962-ben Diane találkozott egy Jehova Tanújával, és kapott tőle egy kis füzetet. A Tanú rendszeresen visszajött hozzá, de Diane mindig valamilyen kifogást talált, hogy miért nem ér rá. Amikor a Tanú megkérdezte, hogy szeretné-e Diane, ha nem jönne többet, ő azt gondolta: „Igen, ez jó volna!” De mivel kedves akart lenni a Tanúhoz, ezt mondta neki: „Ó nem, én szeretném, ha meglátogatna.” Így folytatódtak a látogatások. Diane mindig beszámolt arról, amit tanult. Amikor egyszer-egyszer elfelejtette elmondani, megkérdeztem tőle: „Itt volt az a Jehova Tanúja asszony? Mit mondott?”

Egyik alkalommal a Tanú elmondta Diane-nek, hogy Jehova Tanúi egy különleges előadást tartanak a Los Angeles-i Fórumban.  Felajánlotta, hogy vigyáz a négy gyermekünkre, amíg az előadáson vagyunk. Diane azt hitte, hogy én sosem mennék el erre, ezért még csak nem is említette nekem ezt az összejövetelt. De miután a Tanú kitartóan mondogatta Diane-nek, hogy beszéljen nekem róla, elmondta. Meglepetésére ezt mondtam neki: „Ez a fehér asszony tényleg elvállalta, hogy vigyáz a gyermekeinkre?”

Így 1969-ben elmentünk az első összejövetelünkre. Nem értettem mindent, ami az emelvényről elhangzott, de a szervezettség igazán nagy hatással volt rám. Hogyan lehetséges, hogy 20 000 ember meg tud ebédelni ilyen rövid idő alatt úgy, hogy az étkeztetés lebonyolításában önkéntesek segédkeznek? Azt is észrevettem, hogy ezek között az emberek között nincs faji előítélet: feketék és fehérek egyaránt testvéreknek hívják egymást.

1969 augusztusában a Tanúk bibliatanulmányozást kezdtek velem Az igazság, mely örök élethez vezet * című könyvvel. Be kell vallanom, hogy nem helyes indítékból kezdtem el tanulmányozni a Bibliát. Számos indián szervezet tagja voltam, és úgy éreztem, politikai karrier vár rám. Arra gondoltam, hogy meg kellene ismernem a Bibliát, hiszen úgy gondoltam, a politikusok jól ismerik ezt a könyvet, és idéznek is belőle. Most már látom, hogy valójában azok közül az emberek közül sokan mennyire keveset tudnak Isten Szaváról.

Gyökeres változás az életemben

Amint elkezdtem tanulmányozni a Bibliát, az események gyorsan peregtek. Kiléptem az összes klubból és társaságból, és tudtam, hogy meg kell szakítanom a kapcsolatomat az Amerikai Őslakosok Egyházával. Jól emlékszem arra, amikor leültem, hogy levelet írjak az egyházból való kilépésemről. A lap tetejére felírtam a dátumot, majd mindössze a megszólítás „Tisztelt” szaváig jutottam. Hosszas töprengés után — azon tűnődve, hogy kinek is címezzem a levelet — végül rájöttem, hogy a tradicionális szellemi vezetőnek, azaz saját magamnak kellene írnom! Gondoltam  hát egyet, és így kezdtem a levelet: „Drága Édesanyám!” Leírtam neki, hogy többé nem gyakorlom azt a vallást, amelybe beleszülettem, és nem leszek a törzs szellemi vezetője.

Feleségemmel 1970. január 3-án keresztelkedtünk meg Jehova Tanúiként, és 1973-ban kineveztek vénnek a gyülekezetben. Én, aki korábban a kikapu törzs szellemi vezetője voltam, most a világegyetem Szuverénje, Jehova Isten igaz imádatában felvigyázói tisztséget kaptam a helyi gyülekezetünkben. 1974 júliusában visszaköltöztünk McLoudba, hogy segítsünk az indiánoknak megismerni az emberiség valódi reménységét, amiről Isten Szava, a Biblia ír.

Más indián törzsekhez hasonlóan a kikapu törzs is használt dohányt az imádatában. Érdekes azonban, hogy ők nem szívták a dohányt. A kikapuk a tűzbe szórták a dohányt füstölőszerként, mivel úgy tartották, hogy az imáik a keletkező füst által szállnak az égbe. A kikapu törzs egykori vezetői úgy érezték, hogy gonosz dolog szívni a dohányt, hiszen ahhoz pipára van szükség, és ez gúnyt űz a szertartásból, mivel a pipa Európából származik.

Megkérdezték tőlem, hogy van-e olyan fényképem, amelyen vallási öltözetben vagyok. Valójában sosem engedték, hogy ilyen fénykép készüljön a szellemi vezetőkről, mivel féltek tőle, hogy a varázslók fel tudnák használni azt. Az évek során, amikor levágták a hajamat, mindig eltemették a tincseket, és nem engedték, hogy bárki is hozzájuk nyúljon. Így megakadályozták, hogy varázsláshoz használják azokat. Az indiánok nagyon komolyan veszik a varázslást.

Azután, hogy kiléptem a kikapuk vallásából, a nemzetség vezetői átvették a törzs szellemi irányításának a feladatát. Amikor meghalt az a 12 vezető, akik engem választottak szellemi vezetőnek, újabb nemzetségvezetők támadtak, és idővel változtatásokat tettek a vallásban. Jelenleg egyetlen nemzetségvezető él még, és már ő is előrehaladott korú. Semmi esetre sem szeretném továbbadni másoknak azt, amit kisfiúkoromban tanítottak nekem.

Most legfőképp azzal foglalkozom, hogy minden nemzetből és törzsből származó embereknek Isten Szavát tanítsam. Mint teljes idejű úttörő, az Egyesült Államok területén sok indián rezervátumban volt lehetőségem tanítani az embereknek a Bibliát. Többek között az oklahomai oszadzs, valamint az arizonai mojave, hopi és navaho törzseket látogatom. Szívesen beszélek indián társaimnak arról, hogy a közismert „örök vadászmezők” kifejezés, mellyel a halál utáni élet reményére utalnak, a földre irányítja a figyelmet. Ez valójában azt mutatja, hogy ezek az emberek is inkább a földi, semmint az égi életet áhítják. Már várom a feltámadást, amikor sok, régen elhunyt indián életre kel, és lehetőségem lesz tanítani őket Isten új világáról (János 5:28, 29; 2Péter 3:13).

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész/kép a 22. oldalon]

Mi a pejote vallás?

A pejote vallás most az Amerikai Őslakosok Egyházaként ismeretes. A pejote egy kis, tövis nélküli kaktusz (lásd jobbra), mely főként a mexikói Rio Grande völgyében és Texasban honos. A pejote vallásnak több mint 200 000 tagja van az észak-amerikai indián törzsekben. „Az őstörténeti Mexikóból eredő pejotizmus napjainkban összekeveredik a kereszténységgel, de a pánindián elemek is megmaradtak” (A Native American Encyclopedia​—History, Culture, and Peoples). Két fő ünnep van a pejote vallásban: a Kis Hold és a Nagy Hold ünnepe. Mindkettőben összefonódnak „az indián kultúra és a kereszténység vonásai”. A pejote szertartás egész éjszaka tart, általában szombaton kezdődik, amikor is egy csoport férfi körben ül egy tipiben (indián sátor). Hallucinációik vannak, amint a pejote kaktusz keserű rügyeit rágcsálják, és szent énekeket kántálnak, miközben dobolnak, és lopótököt ráznak ritmikusan.

[Forrásjelzés]

Courtesy TAMU Cactus Photo Gallery

[Kép a 21. oldalon]

Kikapu harcos öltözetben

[Kép a 23. oldalon]

Feleségemmel, Diane-nel ma