Meg van írva, hogy látni fogom őt

Rosalía Phillips elmondása alapján

„Nagy sikered lesz! Megvan hozzá minden adottságod!” — a zongoránál ülve ezeket a szavakat mondta nekem az együttesünk vezetője néhány másodperccel azelőtt, hogy felgördült a függöny. Az együttes többi négy tagja üdvözlőzenét szólaltatott meg. Piros, flitteres ruhámban én voltam a zenekar legújabb énekesnője. Feszültség lett úrrá rajtam. Ekkor debütáltam Mexikóváros egyik legjelentősebb színházában, és elkezdődött a karrierem a szórakoztatóiparban. 1976 márciusa volt, és én egy hónap múlva töltöttem be a 18. életévemet.

ÉDESAPÁM három évvel korábban halt meg. A szívemben és gondolataimban még élénken ott élt az emléke. A közönség sem felejtette el őt. Az ország egyik leghíresebb komikusaként szeretetnek és megbecsülésnek örvendett. A mexikói filmművészet aranykorának nevezett időszakban több mint 120 filmben szerepelt. Közép- és Dél-Amerikában, valamint az Egyesült Államok és Európa spanyolul beszélő részein a színházakon gyakran ott díszlett a neve: Germán Valdés, „Tin-Tán”. Még ma, több mint 30 évvel a halála után is időről időre levetítik filmjeit a televízióban.

A házunk kislánykorom óta hírességek találkozóhelye volt. Anyukám és a húgai énekes trióként léptek fel, Las Hermanitas Julián (a Julián lányok) néven. Az öccse, Julio Julián nagyhírű tenorista volt Európában, spanyol felesége, Conchita Domínguez pedig szopránénekes volt. Ezenkívül apa öccsei, Manuel „Loco” (őrült) Valdés és Ramón Valdés, ismertebb nevén Don Ramón, neves televíziós komikusok voltak.

A bátyám, Carlos és én otthonosan mozogtunk a filmstúdiókban, revüszínházakban és hangstúdiókban, mivel apa gyakran magával vitt minket a munkahelyére és a turnéira; így fogta össze a családot. Milyen nagy különbség volt e felszínes környezet és az otthonunk között, ahol valódi harmónia és szeretet uralkodott! Emlékeim szerint apa csupa szív ember volt, csak úgy duzzadt benne az életerő, s az élet iránti szeretet. Rendkívül nagylelkű volt, olykor a végletekig. Azt tanította nekem, hogy a boldogság nem azon múlik, hogy mink van, hanem azon, hogy adunk-e másoknak.

Elszomorító változás

1971 vége felé anyukám rettenetes hírt közölt a bátyámmal és velem: apánál gyógyíthatatlan  betegséget állapítottak meg. Másfél éven át szenvedett a szemem láttára, hiába szedte az erős gyógyszereket.

Még ma is emlékszem a napra, amikor kijött a mentő a házunkhoz, és bevitte őt a kórházba. Tudtam, hogy nem fog visszatérni. El sem tudom mondani, mekkora fájdalmat éltem át. Mivel apa szenvedett, úgy döntöttem, hogy én is szenvedni fogok. Egy égő cigarettát a tenyeremmel oltottam el, és vigasztalhatatlanul sírtam. 1973. június 29-én ért véget apa élete. Ezek a kérdések jártak a fejemben: „Miért kellett elhagynia minket egy ilyen jó embernek, aki annyi örömet adott másoknak? Hol van most? Hallja, amikor beszélek hozzá? Mi az életem értelme most, hogy már nincs velem?”

Cél nélküli karrier

Időt adtam magamnak, hogy érzelmileg helyreálljak, majd beiratkoztam egy iskolába, ahol lakberendezést tanultam. Volt azonban egy lázadó korszakom, és otthagytam az iskolát. Anyuval úgy határoztunk, hogy többet fogunk társaságba járni. Elegáns partikon vettünk részt, a szórakoztatóipar személyiségeivel együtt. A házigazdák zárószavukban gyakran így kérleltek: „Rosalía, énekeld el nekünk valamelyik dalodat.” Szerették a hangomat és az érzéseket, melyeket a dalokba vittem. Azt mondták, hogy örököltem a szüleim adottságait.

Az egyik ilyen partin az Arturo and His Castros 76 nevű együttes zeneszerzője és vezetője hallott énekelni, és megkért, hogy csatlakozzak a zenekarához. Először nem tetszett az ötlet. Bár szerettem a zenét, és 14 éves korom óta gitároztam és dalokat komponáltam, nem akartam hivatásos előadó lenni. De anya nógatására, és azért, hogy segítsem a családunkat anyagilag, végül beadtam a derekam. Ez az előzménye az elbeszélésem elején említett első fellépésemnek.

Pályafutásom kezdetétől fogva állandóan volt munkám. Zenekarunk Mexikóban turnézott, és esténként kétszer lépett föl. Dolgoztunk Guatemalában, Venezuelában, New Yorkban és Las Vegasban. Két évig maradtam az együttessel, amikor is filmezni hívtak. Két mellékszerepet kaptam, és egy főszerepet, mellyel elnyertem két jelentős díjat.

Egy nap felhívott az ország legnagyobb televíziós társasága. Kizárólagos szerződést akartak kötni velem a „sztárcsináló” programjuk keretén belül, és főszerepet ajánlottak egy filmsorozatban, melynek az én nevem lett volna a címe. A csúcsra kerülhettem volna a szórakoztatóiparban, és rendszeres munka nélkül is jelentős összegeket vehettem volna fel. Úgy éreztem, nem szolgáltam rá erre, és attól tartottam, hogy elveszítem a szabadságomat, ezért nem írtam alá a szerződést. Beleegyeztem, hogy szerepelek a sorozatban, de azzal a feltétellel, hogy folytathatom a tanulmányaimat a színművészeti főiskolán. Ám nem voltam boldog. Zavart, hogy vannak színészek, akik évekig küszködnek egy főszerepért, nekem meg az ölembe hullik minden, elsősorban azért, mert Tin-Tán lánya vagyok.

Ezután jött a hangfelvételek időszaka. Először a filmsorozat hanganyagát vettük fel, melynek szövegét én írtam, és a zenéjét is én szereztem. A későbbiekben egy híres londoni stúdióban készítettem hangfelvételeket. Még több hangfelvétel, film és sorozat következett. Újságok kulturális mellékletei az első oldalakon foglalkoztak velem, ezért azt mondhatná valaki, hogy a csúcsra jutottam. Valami azonban hiányzott. Észrevettem, hogy mennyire gőgösek és versengők a művészvilág tagjai, és mennyire elterjedt közöttük az erkölcstelenség és a kétszínűség. Elvesztettem az emberekbe vetett bizalmamat.

Majd 1980 őszén egy családi összejövetelen találkoztam nagybátyámmal, Julióval. Úgy döntött, hogy feladja operaénekesi karrierjét. Füleltem, amint az Isten által ígért Paradicsomról beszélt. Julio bácsi azt mondta, hogy az igazságtalanság és a bánat eltűnik a földről, és szeretet fog uralkodni. Arról is beszélt, hogy az igaz Isten neve Jehova. Legjobban az tetszett, hogy a Paradicsomban feltámadnak elhunyt szeretteink. Felvillanyozott az a kilátás, hogy újra láthatom az édesapámat. Folyton-folyvást éreztem a hiányát, és vágytam a támogatására és a  szeretetére. Milyen csodálatos lenne viszontlátni őt! De mélyen legbelül az motoszkált bennem, hogy ez lehetetlen. Julio bácsi adott nekem egy Bibliát, és anyával együtt meghívott Jehova Tanúi néhány hét múlva megrendezésre kerülő kongresszusára. Azt mondtuk neki, lehet, hogy elmegyünk.

Elhatározom, hogy változtatok az életemen

Egy este az ágyban cigarettázva olvastam a nagybátyámtól kapott Bibliát. A Példabeszédek könyvét böngészve rájöttem, hogy a világosság, az értelem és az élet Istentől származik, míg a sötétség, a zavar és a halál egy másik, ellentétes forrásból. Aznap este elnyomtam az utolsó cigarettámat, és vártam, hogy anya hazajöjjön. Sírva kértem, hogy támogasson néhány nagy döntésemben, melyet meghozni készülök. A következő lépés az volt, hogy elmentem a színházba, ahol Shakespeare Lear királyát próbáltuk, melyben én Cordeliát alakítottam. Visszaadtam a szerepet, és szakítottam a barátommal, a leghíresebb színészek egyikével.

Még nem tudtam azonban, hogyan kell Istent szolgálni, így hát nem volt mire támaszkodnom. Mély depresszióba zuhantam. Imádkoztam Istenhez, hogy igazán tartozhassak valahova, ahol önmagamért fogadnak el, tekintet nélkül örökölt tehetségemre és közismert nevemre. Nem jártam többé a régi társaságba, és felhagytam a megszokott tevékenységeimmel.

Út a valódi sikerhez

Miközben romokban hevert az életem, eszembe jutott a kongresszus, melyre a nagybátyám meghívott. Felhívtam őt, ő pedig elvitt a stadionba. Meghatott, amit ott láttam: rendesen viselkedő embereket, akik nem káromkodnak, nem dohányoznak, és nem próbálnak meg lenyűgözni másokat. A Bibliából elhangzottak emlékeztettek arra, amit a Valóban az Isten Igéje a Biblia? * című kicsi könyvben olvastam, amelyre nem sokkal apa halála után bukkantam a házunkban.

Akkoriban főszerepet ajánlottak egy másik sorozatban. Tetszett a szerep, és úgy tűnt, nincs ellentétben azokkal az Istennek tetsző értékekkel, melyekről a kongresszuson tanultam. Ezt figyelembe véve elfogadtam a szerepet. Ám egyre csak ez a bibliai gondolat járt a fejemben: „Ne kerüljetek felemás igába nem hívőkkel. Mert . . . mi részessége van a világosságnak a sötétséggel?” (2Korintusz 6:14).

Nőttön-nőtt bennem a vágy, hogy Isten tetszésére legyek. Nagybátyámmal és nagynénémmel el akartam menni a Királyság-terembe, hogy részt vegyek az összejövetelen. A gyülekezetük egyórányira volt a lakásomtól, de az elkövetkező három vasárnap oda mentem el. A nagybátyám úgy döntött, hogy elvisz egy olyan gyülekezetbe, amely a lakóhelyemhez közel van. Az összejövetel vége felé értünk oda. Találkoztam ott egy korombeli fiatal nővel, Isabellel. Isabel szerény és kedves volt. Amikor a nagybátyám Rosalía Valdésként mutatott be neki, hidegen hagyta a nevem. Ez nagyon tetszett. Felajánlotta, hogy tanulmányozza velem a Bibliát az otthonomban.

Elkezdtük a tanulmányozást Az igazság, mely örök élethez vezet * című könyv felhasználásával. Isabel készségesen alkalmazkodott az időbeosztásomhoz. Néha késő estig kellett várnia rám, amíg be nem fejeződött a sorozat forgatása. Mennyire hálás voltam, hogy valaki pusztán azért érdeklődik irántam, mert meg akarom ismerni a Biblia igazságait! Őszinte volt, nyílt és tapintatos. Ezek olyan tulajdonságok, melyekről azt gondoltam, hogy csak a filozófia és a művészetek tanulmányozásával tudja valaki kiművelni magában. Hosszú órákon át tanulmányoztunk, olykor egy héten többször is.

 Kezdetben nehezen tudtam lemondani téves elképzeléseimről, de a Biblia igazságai fokozatosan a helyükbe léptek. Emlékszem, mennyire fellelkesített Isten ígérete: „Egy kis idő még, és nincs többé gonosz, nézed a helyét, és nincsen sehol. A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek majd a béke bőségében” (Zsoltárok 37:10, 11). Az a remény is kezdett valóságossá válni számomra, hogy újra láthatom apukámat a Paradicsomban. Gyakran eszembe jutottak Jézus szavai: „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik az emléksírokban vannak, hallani fogják az ő hangját, és kijönnek: akik jó dolgokat tettek, az élet feltámadására” (János 5:28, 29).

Véget ért a sorozat forgatása, de rögtön kaptam más ajánlatokat. Valószínűleg még híresebbé váltam volna, ám ha elfogadom a szerepeket, azt a látszatot keltettem volna, hogy egyetértek az erkölcstelenséggel, bálványimádással és egyéb helytelenségekkel. Tudtam, hogy Sátán valóságos, és nem akarja, hogy Jehovát szolgáljuk. Visszautasítottam hát az ajánlatokat, és járni kezdtem minden összejövetelre. Anyukám és a bátyám persze nem értették, miért szalasztok el ennyi lehetőséget, és miért mondok le ilyen sok pénzről. Ám látták, hogyan változott meg az életem. Boldogtalan, lehangolt személyből eleven, örömteli ember lettem. Végre volt célja az életemnek!

Vágyat éreztem arra, hogy megosszam a tanultakat másokkal, és hamarosan Isten Királysága csodálatos üzenetének a hirdetője lettem. Prédikálás közben nehéz volt egyik-másik házigazda figyelmét lekötni, mivel sokan közülük felismertek. Többször is előfordult, hogy a társammal akkor csöngettünk be valahova, amikor épp olyan sorozat ment a tévében, melyben én szerepeltem. A házigazdák nem hittek a szemüknek, hogy én állok az ajtajukban.

1982. szeptember 11-én keresztelkedtem meg Jehovának tett önátadásom jelképeként. Az életemnek ekkor igazi célja volt, és új életpálya előtt álltam. Ösztönzőleg hatott rám a buzgalom, melyet Isabel tanúsított a szolgálat iránt. Általános úttörőként tevékenykedett, ahogy Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit hívják. Nemsokára együtt jártam vele azokra a bibliatanulmányozásokra, melyeket másokkal folytatott. Ő lett a legjobb barátnőm.

Lényegében felhagytam a filmezéssel, ezért anyának és nekem kevesebbel kellett beérnünk. Időközben dalokat írtam a negyedik albumomhoz, egyebek között olyanokat is, melyek az új értékrendemről és hitnézeteimről szóltak. Született egy dal arról a megingathatatlan reményemről, hogy újra találkozni fogok az édesapámmal. Azt a címet adtam neki, hogy „Meg van írva, hogy látni fogom őt”. Anyukám nagyon meghatódott, amikor először elénekeltem neki. Érezte, mennyire őszinte a meggyőződésem. Repesett a szívem, amikor azt mondta, hogy szeretné tanulmányozni a Bibliát. Két évvel később Jehova megkeresztelt szolgája lett. Mind a mai napig tevékeny a szolgálatban.

Ahogy telt az idő, egyre könnyebbé vált, hogy visszautasítsam az ajánlatokat. Próba és kísértés idején megerősítette a bizalmamat, és eltökéltté tett Jehova szolgálatában, amikor elképzeltem azt a csodás képet, hogy együtt vagyunk az édesapámmal egy gyönyörű paradicsomban.

Egyszer felkértek egy szerepre a Sesame Street című gyermekműsor spanyol változatában. Azt gondoltam, hogy nemet kell mondanom. Közöltem a rendezővel, hogy a bibliai alapelvek miatt nem támogathatok olyan dolgokat, mint például az ünnepek és a születésnapok. Ő azt felelte, hogy nyugodtan elfogadhatom a munkát, mert tiszteletben tartja a hitnézetemet, és olyan szerződést írunk alá, mely részletezi a kikötéseimet. Ennélfogva elvállaltam a szerepet, és felvettünk 200 részt. Ez volt az utolsó munkám színésznőként.

Már csak egy szerződésnek kellett eleget tennem, melyet a hangstúdióval kötöttem. Felvettünk tíz dalt, melyet én írtam, köztük azt is, amely apukámról és a feltámadásról szólt. Lehetőségem volt rá, hogy a televízióban és fellépések során is előadhassam, és ilyenkor mindig  utaltam a hitnézeteimre. Ám a lemeztársaság nyomást kezdett gyakorolni rám, hogy érzékibb képet közvetítsek magamról, ezért felbontottam velük a szerződést.

Áldások Isten szolgálatában

1983 decemberében Isabellel ellátogattunk Jehova Tanúi brooklyni (New York) létesítményébe. Ott találkoztam Russel Phillipsszel, aki később a férjem lett. Csaknem két éven át leveleztünk. Jól emlékszem a napra, amikor belefogtam az általánosúttörő-szolgálatba: Russell egyenesen New Yorkból küldött nekem rózsákat!

Egy éven át végeztem az úttörőszolgálatot Isabellel. Akkor meghívták, hogy legyen Jehova Tanúi mexikói fiókhivatalának a tagja. Az, ahogyan az új megbízatásáról beszélt, vágyat ébresztett bennem, hogy kiterjesszem a szolgálatomat, és hogyha Jehova is úgy akarja, én is a Bételben szolgáljak.

Russell további áldásnak bizonyult az életemben. Jehova és a szervezete iránti szeretetének köszönhetően megtanultam becsben tartani a teljes idejű szolgálatot. Ő már három éve szolgált a brooklyni Bételben, és szeretett ott lenni. Házasságkötésünk után mindketten általános úttörők lettünk Coloradóban (USA). Később felkértek minket, hogy legyünk nemzetközi építőmunkások, akiknek az a feladatuk, hogy más országokban segítsenek új fiókhivatalok megépítésében. Mennyire meglepődtünk, amikor megtudtuk, hogy Mexikóba küldenek minket! 1990 áprilisában olyan kiváltságot kaptunk, amely közel állt a szívünkhöz: a mexikói Bétel-család tagjaivá válhattunk. Russell példája nagyon buzdítólag hatott rám. Csodáltam önfeláldozó szellemét, mely arra indította, hogy elhagyja az országát és a családját, és Mexikóba jöjjön, hogy itt mozdítsa elő a Királyság-érdekeket.

Nagyon örültünk annak, hogy a mexikói fiókhivatalban szolgálhatunk. De hirtelen minden megváltozott, amikor várandós lettem. Ez a meglepetés erejével hatott ránk. Mindig csodáltuk azonban azokat a szülőket, akik az igazságban nevelik a gyermekeiket, és hálásan fogadtuk ezt az új megbízatást. 1993 októberében megszületett Evan, két és fél év múlva pedig Gianna. Jóllehet a gyermeknevelés állandó erőfeszítést kíván, mégis mindig úgy érezzük, hogy megtérülnek az erőfeszítéseink, amikor tizenegy és nyolcéves gyermekeink a szolgálat során kinyilvánítják a hitüket.

Russell jelenleg egy Királyság-termek építésével foglalkozó bizottságban tevékenykedik, én pedig nemrégiben újra vállalni tudtam a teljes idejű szolgálatot mint úttörő. Az elmúlt húsz év alatt 12 családtagomnak és 8 másik személynek tudtam segíteni, hogy megismerjék a bibliai igazságot, és elkezdjék Jehova szolgálatát.

Amikor a gyermekeim megkérdezik, hogy nehéz volt-e otthagynom a szórakoztatóipart, Pál apostol szavait idézem: „bizony veszteségnek . . . tekintek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan értéke miatt. Őmiatta mindent kárba veszni hagytam, és egy halom szemétnek tekintek, hogy megnyerjem Krisztust” (Filippi 3:8). Mennyire hálás vagyok, hogy Jehova kimentett egy haszontalan és céltalan életből, és megengedte, hogy nagyszerű népének a részét alkossam! Nem győzök hálát adni neki azért a sok-sok áldásért, amelyet Fián, Jézus Krisztuson keresztül áraszt ki. Gyakran éneklem el örömtől áthatott szívvel a dalt, melyet az édesapámról írtam. Biztos vagyok benne, hogy újra látni fogom őt.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 10. oldalon]

A szüleimmel és a bátyámmal, amikor egyéves voltam

[Kép a 12–13. oldalon]

Az Arturo and His Castros 76-ban énekelek

[Forrásjelzés]

Angel Otero

[Kép a 14. oldalon]

A családommal ma

[Kép forrásának jelzése a 10. oldalon]

Activa, 1979