Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Sok kilométert megtettem, de nem bánom

Sok kilométert megtettem, de nem bánom

Sok kilométert megtettem, de nem bánom

CLAIRE VAVY ELMONDÁSA ALAPJÁN

A KELET-AFRIKÁBAN lévő országtól, Mozambiktól körülbelül 400 kilométerre fekvő szigetet, Madagaszkárt hegyek és sűrű esőerdők borítják. Én a sziget keleti oldalán születtem, egy kicsi faluban, II. Betokóban. 1987-ben, 15 évesen az iskola miatt egy tengerparti városkába, Mahanoróba költöztem.

Mahanoróban a bátyámnál, Celestinnél laktam, aki elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Két év múlva Tanú lettem. Eltökélt szándékom volt, hogy a lehető legteljesebb mértékben szolgáljam Jehova Istent.

Erőfeszítések, hogy megvalósítsam a céljaimat

Kezdeti céljaim közé tartozott, hogy segítsek a II. Betokóban élő családomnak. Imában rendszeresen Jehova elé tártam ezt a vágyamat. Ám csak az iskolai szünetek idején tudtam hazatérni. Nehéz, 100 kilométeres utat kellett megtennem. Az első 40 kilométeres szakaszon igénybe lehetett venni gépjárművet, de a többi 60 kilométeren, mely egy keskeny hegyi ösvény volt, csakis gyalogosan lehetett közlekedni.

Sokszor meredek hegyoldalakon kellett felfelé kaptatnom, és a hepehupás ösvények egyes részeken olyan keskenyek voltak, hogy csak a lábfejem fért el. Ha hajnalban indultam útnak, és sötétedésig talpaltam, általában úgy 40 kilométert tudtam megtenni. Több mint 15 kilogrammnyi holmit vittem magammal: egy részét a fejemre tettem, került egy csomag a hátamra, és a fennmaradó részt a kezemben cipeltem. Főképp bibliai kiadványok voltak nálam, melyeket a rokonaimnak és más érdeklődőknek szántam. Azok, akik láttak az út során, „sokcsomagos”-nak neveztek el.

Bár lelkes voltam, a családom kezdetben nem volt hajlandó odafigyelni újonnan megismert hitnézeteimre. Hamarosan azonban megváltoztak, és annyi kérdést tettek fel, hogy olykor hajnali kettőkor kerültünk csak ágyba.

Emlékezetes látogatás

1990. december 24-én hazaérkeztem II. Betokóba, hogy ott töltsem a vakációmat. A családom örömmel fogadott, mert azt hitték, hogy karácsonyozni mentem haza. Le is lombozódtak, amikor elmondtam nekik, hogy nem veszek részt a karácsonyi szertartásaikon. Feszengtek amiatt, hogy a falubelieknek hogyan fogják ezt elmagyarázni, mivel elég zárt közösségben éltek. Úgy éreztem, hogy nekem kell a falu lakosai elé állnom, és tisztáznom az álláspontomat. De miként tehetném ezt meg?

Nem tudtam, mitévő legyek, hisz olyan fiatal voltam. Azon tűnődtem, helyénvaló lenne-e a hitnézeteimet másnap a templomban kifejteni, amikor mindenki összegyűlik ott. Hosszasan, odaadóan imádkoztam Jehovához, az irányítását kérve. Ezután megkérdeztem a bátyámat, Pault, aki hitoktató volt a templomban: „Mit gondolsz, elmagyarázhatom holnap a templomban jelen lévőknek, hogy miért nem ünneplem a karácsonyt?” Miután egyeztetett másokkal, megengedték ezt.

Másnap értem küldtek, amikor véget ért az egyházi szertartás. Újra imádkoztam Jehovához, és magamhoz vettem néhány bibliai kiadványt. A bevezető szavak után köszönetet mondtam mindazoknak, akik mélységes tiszteletet ébresztettek bennem a Biblia iránt. Beszéltem arról, hogy a városba költözésem után is folytattam a Biblia tanulmányozását, és elmondtam, hogy sok olyan bibliai igazságot ismertem meg, melyről korábban nem volt tudomásom.

Kihasználtam az alkalmat, és taglaltam azt a bibliai reménységet, hogy örökké élhetünk egy paradicsomi földön (Zsoltárok 37:29; Jelenések 21:3, 4), és azt is, hogy miért jut néhány hűséges földi ember az égbe (János 14:2, 3; Jelenések 5:9, 10; 14:1, 3), valamint azt a bibliai tanítást, hogy a halottak öntudatlan, alváshoz hasonlítható állapotban vannak, ennélfogva nem szenvednek (Prédikátor 9:5, 10; János 11:11–14, 38–44). Arra is kitértem, hogy a korai keresztények nem ünnepelték a karácsonyt, és hogy az ünnepnek pogány eredete van.

Miután a mondandóm végére értem, sokan igazat adtak nekem. Némelyek még kérdéseket is feltettek. Megmutattam nekik a magammal vitt kiadványokat, és kifejtettem, hogy ezek bibliatanulmányozási segédeszközök, melyeket Jehova Tanúi adtak ki. Elmondtam, hogy bárkivel szívesen tanulmányozom a Bibliát. Jó páran elfogadtak bibliai kiadványokat.

Meglepő felfedezés

Odajött hozzám egy ismeretlen asszony, és ezt mondta:

— A húgom, aki egy másik faluban lakik, az ön vallásához tartozik.

Ez a meglepetés erejével hatott rám, és megkérdeztem, hogy hol lakik a húga.

— Andranomafanában — felelte.

Ez a falu mintegy 30 kilométerre esik II. Betokótól.

Közöltem az asszonnyal, hogy a húga valószínűleg egy másik valláshoz tartozik, mivel a környéken élő Tanúk mind ismerik egymást. Az asszony viszont egyre csak azt állította, hogy a húga ugyanazokat a dolgokat tanítja, mint amiket én mondtam a templomban. Elkértem a húga nevét és címét, és azonnal indulni akartam hozzá. Anya azonban azt mondta, hogy várjak egy-két napot, mert megterhelő az út, kiváltképp gyalog. Két nappal később bátyámmal, Charles-szal útra keltünk Andranomafanába.

Mihelyt megérkeztünk, megkérdeztünk néhány falubelit: „Vannak itt Jehova Tanúi?” Válaszuk csalódottá tett: „Csak katolikusok, pünkösdisták és »függetlenek« vannak a faluban.”

Egy asszony ekkor ezt mondta: „Ha Jehova Tanúit keresik, akkor valószínűleg Marceline-nel és a családjával akarnak beszélni.” Pont ezt a nevet adta meg nekem a hölgy a templomban!

Valaki elment Marceline-ért. Nemsokára megérkezett, és némi riadalom tükröződött rajta. Körénk gyűlt az egész falu, mert azt hitték, hogy valamiféle hivatalnokok vagyunk, akik kikérdezni jöttek őt. Később megtudtam, hogy Marceline-t és a családját sokat háborgatták a faluban, mert az embereknek nem tetszett, hogy egy nem hagyományos vallást gyakorolnak.

Marceline félrehívott minket a tömegből, hogy beszélni tudjunk egymással. Amikor megkérdeztem, hogy Jehova Tanúja-e, igennel válaszolt. Odahozta Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet, melyet Jehova Tanúi korábban használtak bibliatanulmányozási segédeszközként, és előkerült Az Őrtorony folyóirat néhány régebbi száma is. Mindegyik régi és gyűrött volt.

— Melyik folyóiratot tanulmányoztátok múlt vasárnap? — kérdeztem.

— Csupán ezek a kiadványaink vannak — felelte. — Újra meg újra átvesszük őket.

Csak ekkor mondtam meg Marceline-nek, hogy én is Tanú vagyok. Repesett örömében! Amikor kértem, hogy hadd találkozzak a férfival, aki vezeti az összejöveteleiket, megtudtam, hogy a férfi máshol, még messzebb lakik.

Másik örömteli felfedezés

Másnap Marceline-nel nekivágtunk, hogy felkeressük a férfit. Amikor odaértünk, meglepve, lelkesen fogadott minket. Kiderült, hogy csakugyan Tanú. Évekkel korábban északkeletről, a több mint 200 kilométerre lévő part menti városból, Toamasinából költözött erre a vidékre a családjával, mert váratlanul elveszítette a munkáját. A megérkezése után prédikálni kezdett, bibliatanulmányozásokat vezetett, és összejöveteleket tartott.

A Tanú és a családja lenyűgözve vették kezükbe Az Őrtorony folyóirat nálam lévő, legfrissebb számait. Megmutattam nekik az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet, mely akkoriban a legfontosabb bibliatanulmányozási segédeszközünk volt. Ők akkor látták először. Következő vasárnap visszatértem Andranomafanába, hogy részt vegyek az összejöveteleiken. Buzdítottam őket, hogy vegyék fel a kapcsolatot a Tanúk fővárosi, antananarivói fiókhivatalával, mivel a hivatal nem tudott erről a kis csoportról.

1991 januárjától kezdve csaknem minden hónapban elmentem Mahanoróból Andranomafanába, és elvittem nekik Az Őrtorony legújabb számait és más kiadványokat. Minden alkalommal úgy 130 kilométert tettem meg, és ebből majdnem 90 kilométert gyalog. Mentem hegynek fel és le, meredek, göröngyös utakon, átvágtam sűrű erdőkön, és amikor esett az eső, gázoltam mély, csúszós sárban.

Mivel egyre többen akarták olvasni a folyóiratainkat és egyéb kiadványainkat, a csomagom egyre nehezebb lett. Ám minden egyes út végén mélységes megelégedettség és boldogság töltött el, ami kárpótolt a kimerültségért és a sajgó izmokért. Öröm volt látni, hogy mennyire tűzbe jött a csoport, amikor megkapták az új kiadványokat, és jó, hogy tanúja lehettem annak, hogy miként fogadják a bibliai igazságokat.

Elkezdem a teljes idejű szolgálatot

1992. szeptember 1-jén kineveztek úttörőnek, ahogy a Tanúk a teljes idejű szolgáikra utalnak. Az úttörőszolgálatot Mahanoróban végeztem, de levelezés útján tartottam a kapcsolatot a II. Betokóban élő rokonaimmal. Idővel a levelek által tanulmányozni kezdtem velük a Bibliát, ők pedig megkérdezték, nem térnék-e haza a falunkba, hogy segítsek nekik. Kész voltam erre, de először tudni szerettem volna, hogy komolyan akarják-e tanulmányozni a Bibliát, és előre akarnak-e haladni. Ezért egy ideig még Mahanoróban maradtam, és ott láttam el az úttörőszolgálatot.

1993 vége felé kiváltságomban állt, hogy Antananarivóban részt vegyek egy kéthetes iskolán, melyet az úttörőknek tartottak. Ezután megkérdezték, hogy nem lennék-e különleges úttörő, ami magában foglalja azt, hogy az ország bármelyik részére elküldhetnek. Haboztam elfogadni a megbízatást, mivel segíteni akartam II. betokói rokonaimnak, akiktől még a legközelebbi gyülekezet is messze esett. Mahanoróban folytattam hát a teljes idejű szolgálatot.

Amikor Jehova Tanúi utazófelvigyázója meglátogatta a gyülekezetünket, kikértem a véleményét, hogy hazatérjek-e segíteni a rokonaimnak. Mivel akkorra már alakult egy gyülekezet Andranomafanában, az utazófelvigyázó azt tanácsolta, hogy menjek oda, hogy együtt tevékenykedhessek a gyülekezettel, és prédikálhassak II. Betokóban. Ennek a megbízatásnak 1994. szeptember 1-jétől tettem eleget. Ugyanabban a hónapban bátyám, Paul, aki hitoktató volt, eljött velem egy kerületkongresszusra. Hamarosan 30-an vettünk részt a prédikálómunkában Andranomafanában, és vasárnaponként átlagosan 65-en gyűltünk egybe az összejövetelre.

A gyaloglás nem ért véget

Nem sokkal azután, hogy visszatértem II. Betokóba, négy vér szerinti testvérem vált alkalmassá arra, hogy Jehova Tanújaként részt vegyen a szolgálatban, és hamarosan megkeresztelkedtek. A II. Betokóba való visszaköltözésem után rendszeresen elmentem Anosibe An’alába, hogy folyóiratokat és más kiadványokat vegyek fel, ami minden egyes alkalommal 50 kilométer gyaloglást jelentett. Bár kimerítő volt az út, úgy éreztem, megérte, amikor láttam a szellemi növekedést a vidékünkön.

Ma virágzó gyülekezet működik II. Betokóban. Vasárnaponként átlagosan 45 résztvevő van jelen az összejövetelen. Minden környékbeli hozzátartozóm Tanú lett, és a legtöbbjük általános úttörőként szolgál. Az egyik öcsém különleges úttörőként tevékenykedik. 2001. november 1-jén engem is kineveztek különleges úttörőnek, és elküldtek az Antanambao-Manampotsy nevű faluba. Ekkor már boldog szívvel hagyhattam el II. Betokót.

Amikor 1987-ben elkezdtem tanulmányozni a Biblia igazságát, kevesebb mint 3000 Tanú volt Madagaszkáron. Ma már ez a szám 14 000-nél is többre nőtt. Sokukhoz hasonlóan hálás vagyok a kiváltságért, hogy arra használhattam az energiámat, hogy sok kilométert megtegyek, és segítsek másoknak. Hálás vagyok Jehovának, hogy megáldotta az erőfeszítéseimet.

[Képek a 24–25. oldalon]

A szülőfalumba tartva gyakran előfordult, hogy több mint 15 kilogramm holmit vittem magammal 60 kilométeren át

[Kép a 25. oldalon]

Paul bátyám

[Kép a 26. oldalon]

Charles bátyám

[Kép a 26. oldalon]

A családunk néhány tagjával. Ők ma mindannyian Jehova Tanúi