Velence — „Város a tengerben”

Az Ébredjetek! olaszországi írójától

„Van egy dicsőséges város a tengerben. A víz bekéredzkedik széles utcáira, szűk sikátoraiba; apály s dagály köszönt rá, palotái márványzatára hínár kapaszkodik” (Samuel Rogers angol költő, 1822).

A „DICSŐSÉGES város” nem más, mint Velence. Egy tekintélyes köztársaság egykori fővárosaként évszázadokon át jókora birodalmat kormányzott, mely szárazföldre és tengerre egyaránt kiterjedt. Hogyan és miért épült ez a város a tengerbe? Miért vált dicsőségessé? Hogyan veszítette el nagyhatalmi helyzetét, és mi maradt napjainkra Velence pompájából?

Barátságtalan vidék

A 118 szigetre terjeszkedő Velence egy lagúna közepén fekszik, az Adriai-tenger északnyugati csücskében. A közelben tengerbe ömlő folyók nagy mennyiségű üledéket hordanak a sekély, parti vizekbe. Az árapály és az áramlások homokzátonyok egész sorát építették ki, körülzárva egy körülbelül 50 kilométer hosszú, 15 kilométer széles, békés lagúnát. A tenger felől három keskeny bejárat van, ahol dagálykor benyomulhat az egy méter magas víz, és ahol lebonyolódhat a tengeri közlekedés. Egy forrásmű azt írja, hogy „a lagúna évszázadokon át az Adrián hajóval felfelé  igyekvő, valamint a Közép-, illetve Észak-Európából folyókon vagy karavánutakon lefelé tartó kereskedők gyakori végállomása volt”.

A tudósok szerint a város valamikor az i. sz. V. és VII. század között jött létre, amikor a gyújtogató és fosztogató barbárok észak felől többször is betörtek a szárazföldön lévő városokba. A lakosok közül sokan a kevésbé megközelíthető, de annál biztonságosabb lagúnák szigetein találtak menedéket a betolakodók elől.

A korabeli okmányokból az derül ki, hogy az első építmények sárba süllyesztett cölöpökön álltak, melyeket hosszú, vékony ágakkal vagy náddal kapcsoltak össze. Később a velenceiek kőházakat építettek több ezer facölöpből álló alapzatra. Időközben Rialto lagúnaszigeteit, melyek utóbb városközponttá fejlődtek, gyakran elöntötte a víz, és nem voltak sem elég szilárdak, sem elég nagyok ahhoz, hogy otthont adjanak az egyre-másra érkező letelepedőknek. A szigeteket kezdetleges módszerekkel le kellett csapolni és meg kellett nagyobbítani. Így hát a lakosok csatornákat alakítottak ki a csónakjaiknak, és megerősítették a szigeteket, hogy jobb építési területeket készítsenek elő. A csatornák, melyek fölé hidakat emeltek, lehetővé téve a gyalogos forgalmat az egyik szigetről a másikra, utcákká alakultak.

Egy köztársaság megszületése és felemelkedése

A Nyugatrómai Birodalom bukása után a lagúnák szigetei a Bizánci Birodalom fennhatósága alá kerültek, melynek fővárosa Konstantinápoly (a mai Isztambul) volt. A szigeteken élő közösségek azonban fellázadtak, és a függetlenségüket követelték. Ennek következtében Velence sajátos helyzetbe került, „egy kis, független . . . fejedelemséggé vált, mely földrajzilag elszigetelődött két nagy birodalom”, a Frank és a Bizánci Birodalom között. Ez a páratlan helyzet lehetővé tette, hogy a város tekintélyes „kereskedelmi közvetítő szerepet” vívjon ki magának, és kamatoztassa is azt.

Az elkövetkező századokban Velence több néppel is összemérte katonai erejét a Földközi-tengeren. Háborút viselt egyebek között a szaracénok, a normannok és a bizánciak ellen. Velence végül erősebbnek bizonyult ellenfeleinél, de csak akkor, amikor 1204-ben, a negyedik keresztes hadjárat során részt vett legfélelmetesebb vetélytársának, Konstantinápolynak a lerombolásában. Korábban számos kereskedelmi állomást alapított a Fekete-tenger és az Égei-tenger térségében, valamint Görögországban, Konstantinápolyban, Szíriában, Palesztinában, Cipruson és Krétán. Most kihasználva a Bizánci Birodalom bukását, ezek közül többet a gyarmatává tett.

„A Földközi-tenger királynője”

Velence már a XII. században hatalmas hajógyártó műhelyekkel büszkélkedhetett. Ennélfogva nem jelentett gondot,  hogy néhány óránként elkészüljön egy teljesen felszerelt gálya. A helyi ipar üvegtárgyakat és luxustermékeket — csipkét, brokátot, damasztot és bársonyt — állított elő. A velencei és a külföldi kereskedők fegyvereket, lovakat, borostyánkövet, szőrmét, fát, gyapjút, mézet, viaszt és rabszolgákat hoztak nyugatról. A muszlim Levantéből (a Földközi-tenger keleti részéről) pedig arany, ezüst, selyem, fűszerek, pamut, festékek, elefántcsont, parfüm és sok minden más került Velencébe. A város tisztviselői megadóztattak minden árut, amely megfordult a piacukon, akár behozatalról, akár kivitelről volt szó.

Híres építészek és művészek — többek közt Palladio, Tiziano és Tintoretto — munkásságának köszönhetően Velence a la serenissima (a ’legderűsebb’ vagy ’legfenségesebb’) jegyében szépült meg. A várost akkor már joggal lehetett „a Földközi-tenger királynőjé”-nek nevezni, „amely a civilizált világ leggazdagabb és legvirágzóbb kereskedelmi központja”. És ez évszázadokon át érvényes maradt. Velence hatalma csak a XVI. században rendült meg, amikor a fő kereskedelmi tengely az Atlanti-óceán és az Újvilág felé tolódott.

Velence földközi-tengeri gyarmatai messze feküdtek egymástól, nem volt egységes irányításuk, és nem volt köztük hatásos együttműködés. Ennélfogva elkerülhetetlen volt, hogy Velence elveszítse a gyarmatait. A szomszédos hatalmak egymás után ragadtak el területeket tőle, míg végül Napóleon 1797-ben meghódította a lagúnavárost, majd átengedte Ausztriának. 1866-ban Velence Olaszország része lett.

Álomszerű város

Sokak számára a Velencébe tett látogatás olyan, mintha egy két-háromszáz évvel korábbi időszakba csöppennének. A városnak egyedülálló hangulata van.

Sajátos vonása a csend. A szűk sikátorok gyalogos forgalma többnyire teljesen elkülönül a vízi közlekedéstől, kivéve ott, ahol a járda a csatorna mellett vezet, vagy jellegzetesen boltozatos kőhídként átível a víz felett. Az egyedüli motoros járművek a csónakok, mivel az utakat víz borítja. A város bővelkedik festői látnivalókban. A Szent Márk tér a bazilikájával, a harangtornyával és a lenyűgöző partvonalával — ahol a zöld lagúnában megcsillan a nap — megihleti a művészeket.

A turistákat és a helyieket egyaránt vonzzák a főtér forgalmas szabadtéri kávézói. Ezeken a helyeken az ember elfogyaszthat valamilyen italt vagy egy fagylaltot, mialatt klasszikus zenét játszó kis zenekarok muzsikáját hallgathatja. Miközben üldögél, és figyeli a járókelőket, megcsodálhatja a környékbeli remek építészeti alkotásokat, és sehol egy autó, ami megzavarná a nézelődést. Csakugyan olyan ez, mint egy időutazás a múltba.

Azokra, akik műkincseket vágynak látni, a város különös vonzerővel hat. A város számtalan palotájában, múzeumában és templomában sok-sok híres művész festményei díszlenek. De néhány látogató már azzal is megelégszik, hogy a szűk sikátorokban bolyongva megcsodálja a szokatlan látványt. Az üzletek garmadával kínálnak a turistáknak olyan portékákat, amelyekről a város híres: csipkét és hímzéseket, melyek Buranón, az egyik lagúnaszigeten készülnek, valamint muranói tündöklő kristályt  és üvegárut. Egy rövid vaporettós, vagyis vízibuszos utazással, amely már önmagában is élmény, ezen szigetek bármelyikére el lehet jutni, és megtekinthető, hogyan készülnek ezek a termékek.

Vannak hatalmas paloták, melyek csúcsíves, keskeny ablakaikkal igazolják a hajdani keleti befolyást. A híres Rialto híd, és az alatta kígyózó Canal Grande, mely a város fő közlekedési útvonala, magára vonja a látogatók figyelmét, csakúgy, mint a csillogó fekete gondolák, amint csendesen átsiklanak a híd alatt.

Még mindig küzdelmet folytat a fennmaradásért

Két évszázaddal „a magasztos köztársaság” összeomlása után Velence még mindig küzdelmet folytat a fennmaradásért, de ez a harc most másmilyen jellegű. A lakosok száma az óvárosi központban, mely 1951-ben 175 000 volt, 2003-ra mindössze 64 000-re csökkent, mivel felment az ingatlanok ára, nincs munkalehetőség, és kevés a modern létesítmény. Bonyolult társadalmi és gazdasági problémák várnak megoldásra, például hogy miként lehet felújítani a város pusztuló építményeit, ha egyáltalán megmenthetők.

Az 1920-as években a szárazföldön kialakítottak egy új ipari területet a helyi gazdaság fellendítésére, és egy mély csatornát kotortak a lagúnán át, hogy az olajszállító hajók eljuthassanak a finomítókhoz. Bár lett munkalehetőség, az iparosodás együtt járt a szennyezéssel, valamint a pusztító dagállyal, az acqua altával (magas víz), mely egyre gyakrabban önti el a történelmi központ nagy részét.

Nem hat az újdonság erejével az a gondolat, hogy a lagúna által képviselt környezet, valamint vizének mozgása kényes, természetes mechanizmus, mely elengedhetetlen a város fennmaradásához. A velenceiek már 1324-ben tereltek el folyókat nagyszabású mérnöki munkával, mivel félő volt, hogy a hordalékuk megfojtja a lagúnát. A XVIII. században védőgátakat húztak fel, hogy az Adria vize ne tegyen kárt a lagúnában.

Úgy tűnik, hogy a helyzet most súlyosabb, mint valaha. Remélik, hogy végérvényesen sikerül megoldani a talajsüllyedés problémáját, amely abból adódik, hogy az ipar kimeríti a felszín alatti víztartó réteget, de a tengerszint a világon mindenütt emelkedik. Ezenkívül a lecsapolás miatt kisebb lett a lagúna területe, és megbolygatták a talaj és a víz közötti egyensúlyt is. A magas vízszint már régóta veszélyt jelent, de a helyzet most kritikus. A XX. század elején a Szent Márk tér mintegy ötször-hétszer került víz alá évente. Egy évszázaddal később egyetlen év alatt 80-szor öntötte el a víz.

Velence rendkívüli történelmi és művészeti öröksége és a problémái az egész világot foglalkoztatják. Különleges törvényeket hoztak, hogy megvédjék a várost a magas vízállástól, és megkíméljék a környezetet, méghozzá úgy, hogy eközben ne zavarják meg kikötőjének a működését és a lakosság mindennapi életét. De még nem találtak ideális megoldást.

Munkálatok folynak, hogy megemeljék a csatornák menti töltéseket; olyan burkolatot rakjanak le, amely nem ereszti át a talajból felfelé szivárgó vizet; és megakadályozzák, hogy az acqua alta visszaáramoltassa a szennyvizet. A legtöbb vitát szülő intézkedés, hogy mozgó gátrendszer építését tervezik a lagúna bejárataihoz, és ha a tengerár magas szintje veszélyes lenne, a zsilipkapukat fölemelik.

A cél érdekében áldozatokat kell hozni. A tenger dicsőséges városának a múltja lenyűgöző, ám ahogy arra több író is rámutat, fennáll a veszélye, hogy „a helyi lakosság rovására vagy az ő kiűzésükkel a kívülállók múzeummá” változtatják ezt a helyet. Velencének már régóta küzdenie kell a viszontagságos környezettel, de most „a fizikai védelem önmagában véve hiábavaló, hacsak nem egy olyan városért történik, mely társadalmilag, gazdaságilag megújult, lakott, élő, eleven”.

[Térkép a 16. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Velence

[Kép a 16. oldalon]

A Rialto híd a Canal Grande fölött

[Kép a 16–17. oldalon]

San Giorgio Maggiore

[Kép a 17. oldalon]

Santa Maria della Salute

[Kép a 18. oldalon]

Éttermek a Canal Grande mentén

[Kép a 19. oldalon]

Az elöntött Szent Márk tér

[Forrásjelzés]

Lepetit Christophe/GAMMA

[Képek forrásának jelzése a 16. oldalon]

Térkép: Mountain High Maps® Copyright © 1997 Digital Wisdom, Inc.; háttérfénykép: © Medioimages