Megküzdök a nehézségekkel Isten szolgálatában

IVAN MIKITKOV ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Ha itt marad a városunkban, visszaküldjük a börtönbe” — figyelmeztetett a szovjet Állambiztonsági Bizottság (KGB) tisztje. Éppen akkor szabadultam 12 évi büntetés után. Édesapám és édesanyám súlyos betegek voltak, és szükségük volt rám. Mit tegyek most?

MOLDOVÁBAN *, egy T̩aul nevű falucskában születtem 1928-ban. Amikor egyéves voltam, édesapám, akit Alexandernek hívtak, elment Iaşiba (Románia), és ott találkozott a Bibliakutatókkal, ahogyan akkoriban hívták Jehova Tanúit. Amikor visszajött T̩aulba, elmondta a családnak és a szomszédoknak, amit tőlük hallott. Hamarosan egy Bibliakutatókból álló kicsiny csoport alakult T̩aulban.

Négyen voltunk testvérek — mind fiúk —, és én, a legkisebb már kisgyermekkoromtól kezdve olyan szellemi gondolkodású emberekkel voltam körülvéve, akik jó példát állítottak elém. Idővel világossá vált előttem, hogy ha Jehovát szolgáljuk, akkor ellenállással és nehézségekkel kell megküzdenünk. Élénken emlékszem még arra, amikor a rendőrség többször is házkutatást tartott nálunk, elrejtett bibliai irodalmat keresve. Ezek az alkalmak nem rémítettek meg. A bibliatanulmányozásunk során megtanultam, hogy még Isten Fiát, Jézus Krisztust, és az ő tanítványait is üldözték. Az összejöveteleken is sokszor emlékeztettek arra, hogy Jézus követőinek üldözésre kell számítaniuk (János 15:20).

Megerősödve szembenézek az üldözéssel

Amikor még csak hatéves voltam, 1934-ben, felolvastak egy levelet a gyülekezetünkben, T̩aulban. A levél beszámolt a náci Németországban élő keresztény társaink szenvedéséről. Arra buzdítottak, hogy imádkozzunk értük. Bár még kicsi voltam, soha nem felejtem el azt a levelet.

Négy évvel később eljött az első alkalom, amikor az én feddhetetlenségem is próbára lett téve. Az iskolai hittanórákon az ortodox pap többször is arra figyelmeztetett, hogy hordjak keresztet a nyakamban. Amikor ezt visszautasítottam, minden gyerektől azt kérte, hogy emeljék a magasba a keresztjüket, ezzel mutatva ki, hogy ők jó egyháztagok. Majd rám mutatott, és ezt kérdezte az osztálytól: „Akarjátok, hogy ilyen gyerek járjon az osztályotokba? Aki nem, az tegye fel a kezét!”

Mivel a diákok tartottak a paptól, mindannyian feltették a kezüket. „Látod — fordult felém a pap —, senki nem akar veled lenni. Azonnal hagyd el ezt az épületet!” Néhány nap elteltével az iskolaigazgató eljött hozzánk. Beszélt a szüleimmel, majd megkérdezte tőlem, hogy akarok-e továbbra is iskolába járni. Mondtam neki, hogy igen, szeretnék. „Amíg én leszek itt az igazgató — mondta —, járhatsz iskolába, és a pap nem tehet ez ellen semmit.” Az ígéretéhez hűen, amíg ő volt az igazgató, a pap tényleg nem zaklatott többet.

 Az üldözés fokozódik

Besszarábia, az a terület, ahol éltünk, 1940-ben a Szovjetunió része lett. 1941. június 13-án és 14-én mindazokat, akik aktívan részt vettek a politikai és a társadalmi életben, Szibériába száműzték. Ez a deportálás Jehova Tanúit nem érintette. Ennek ellenére, attól kezdve az összejövetelek megtartását és a prédikálást nagyobb elővigyázatosság jellemezte.

A náci Németország 1941 júniusának vége felé teljesen váratlanul megtámadta a Szovjetuniót, amely addig a szövetségese volt. Nem sokkal ezután Románia visszafoglalta Besszarábiát. Így újra Románia fennhatósága alá kerültünk.

A környező falvakban azokat a Tanúkat, akik visszautasították, hogy a román hadseregben szolgáljanak, letartóztatták, és legtöbbjüket 20 év kényszermunkára ítélték. Édesapát azért, mert Tanú volt, behívták a rendőrségre, és kegyetlenül megverték. Engem is erőszakkal elvittek az iskolából az istentiszteletekre.

A második világháború menetében fordulat következett be. 1944 márciusában a szovjetek rövid idő alatt elfoglalták Besszarábia északi részét. Augusztusra az egész ország a kezükre került. Az idő tájt még csak tízes éveimben jártam.

Hamarosan a falunkból minden jó erőben lévő férfit besoroztak a szovjet hadseregbe. De a Tanúk nem alkudtak meg a semlegességüket illetően. Emiatt tízévi börtönbüntetésre ítélték őket. 1945 májusában a németek megadták magukat, és a második világháború Európában véget ért. Ennek ellenére sok moldovai Tanú egészen 1949-ig börtönben maradt.

A háborút követő szörnyűségek

Miután a háború 1945-ben véget ért, Moldovát rettenetes szárazság sújtotta. Mit sem törődve ezzel, a szovjet kormány a gazdálkodók termésének nagy részét továbbra is megkövetelte adóként. Ez borzalmas éhínséghez vezetett. 1947-ben rengeteg holttestet láttam T̩aul utcáin heverni. Az egyik bátyám, Yefim is meghalt. Engem annyira legyengített az éhség, hogy hetekig alig tudtam mozogni. De az éhínség elmúlt, és mi, akik a Tanúk közül életben maradtunk, folytattuk a szolgálatunkat. Én ott helyben terjesztettem az üzenetet, a bátyám pedig, Vasile, aki hét évvel volt nálam idősebb, a környező falvakban prédikált.

Amint a Tanúk tevékenyebbek lettek a szolgálatban, a hatóságok egyre inkább kezdtek szemmel tartani bennünket. A prédikálótevékenységünk, valamint az, hogy nem vettünk részt a politikában, és visszautasítottuk a katonai szolgálatot, mind hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet kormány kezdett házkutatásokat tartani nálunk bibliai irodalmat keresve, és néhányunkat le is tartóztattak. 1949-ben néhány Tanút a közeli gyülekezetekből Szibériába száműztek. Így mi, akik otthon maradtunk, ismét erőfeszítéseket tettünk, hogy még óvatosabban végezzük a szolgálatunkat.

Időközben súlyosan megbetegedtem, és az állapotom fokozatosan romlott. Az orvosok végül megállapították, hogy csonttuberkulózisban szenvedek, és 1950-ben a jobb lábamat begipszelték.

Száműzetés Szibériába

A családomat és engem, még mindig begipszelt lábbal, 1951. április 1-jén letartóztattak, és más Tanúkkal együtt Szibériába száműztek. * Mivel alig volt időnk elkészülni, csak egy kevéske élelmet tudtunk magunkkal vinni, amely szinte rögtön elfogyott.

Végül, körülbelül két hét vonatút után megérkeztünk Tomszk körzetébe, Aszinóba. Ott úgy raktak ki bennünket, mintha csak állatok lennénk. Bár nagyon hideg volt, jólesett újra friss levegőt szívni. Májusban, amikor a folyón a jég megolvadt, hajóval 100 kilométerrel távolabbra, Torbába vittek minket, a szibériai tajgára, az északi sarkvidék és a mérsékelt égöv közötti erdős vidékre, ahol volt egy fakitermelő tábor. Itt megkezdtük a kényszermunkát, amelyről akkor azt mondták, hogy életünk végéig fog tartani.

Bár a kemény munka ebben a táborban nem  olyan volt, mintha börtönben lettünk volna, mégis folyamatosan figyeltek bennünket. Éjszakánként a családunk együtt aludt egy vasúti vagonban. Azon a nyáron otthonokat építettünk magunknak — egyszerű kis menedékeket, melyek félig a földbe épültek —, hogy védelmet nyújtsanak a közelgő tél ellen.

A lábamon lévő gipsz miatt nem kellett az erdőben dolgoznom, helyette szögeket készítettem. Ez a munka lehetővé tette, hogy titokban segítsek Az Őrtorony folyóiratok és más bibliai kiadványok másolásában. Bár több ezer kilométer választott el bennünket Nyugat-Európától, ezek a kiadványok valahogy mégis rendszeresen eljutottak hozzánk.

Letartóztatás és bebörtönzés

1953-ban eltávolították a gipszet a lábamról. Időközben, annak ellenére, hogy igyekeztünk óvatosak lenni, a szellemi tevékenységeim, beleértve a bibliai irodalom másolását, a KGB tudomására jutottak. Emiatt más Tanúkkal együtt 12 évre büntetőtáborba küldtek. A tárgyalás alatt azonban remekül tudtunk tanúskodni Istenünkről, Jehováról, és az ő emberiséggel kapcsolatos, szerető szándékáról is.

Bennünket, rabokat végül különböző, Irkutszkhoz közeli táborokba küldtek, több száz kilométerre még keletebbre. Ezekben a táborokban olyanok töltötték büntetésüket, akiket a szovjet állam ellenségeinek tartottak. 1954. április 8-ától 1960 elejéig 12 ilyen táborban raboskodtam. Ezután több mint 3000 kilométernyire nyugatra vittek, a hatalmas területen fekvő mordvinföldi büntetőtáborok egyikébe, mely Moszkvától mintegy 400 kilométerre délkeletre volt. Itt abban a kiváltságban volt részem, hogy a Szovjetunió szinte minden részéről származó hűséges Tanúk társaságát élvezhettem.

A szovjetek látták, hogy ha a Tanúknak és a nem Tanúknak engedik, hogy szabadon együtt legyenek, akkor azok némelyikéből is Tanú lesz. Emiatt megpróbáltak elkülöníteni bennünket a többi rabtól. A mordvinföldi börtönhálózat sok-sok táborból állt, melyek egy legalább 30 kilométer hosszú területen helyezkedtek el. A mi táborunkban több mint 400 Tanú volt. Néhány kilométerrel távolabb legalább száz testvérnőt helyeztek el egy másik táborban.

A táborunkban segítettem megszervezni az összejöveteleket, valamint másolni a becsempészett bibliai irodalmat. Ez a tevékenység persze szemet szúrt a tábori tiszteknek. Rövid idő elteltével, 1961 augusztusában egy évre a cári rendszerből származó, hírhedt vlagyimiri börtönbe küldtek, Moszkvától körülbelül 200 kilométernyire északkeletre. Francis Gary Powers, amerikai pilóta, akinek a felderítő repülőgépét 1960. május 1-jén Oroszország felett lelőtték, szintén itt volt börtönben 1962 februárjáig.

Itt, a vlagyimiri börtönben épp csak annyi élelmet kaptam, amely az életben maradásomhoz elegendő volt. Elég jól tűrtem az éhezést, hiszen már fiatalabb koromban volt ebben részem, de 1961/62 különösen hideg telét nehezen vészeltem át. A fűtőcsövek megrepedtek, és a hőmérséklet a cellámban jóval fagypont alá süllyedt. Az orvos, látva nyomorúságos  helyzetemet, intézkedett, hogy a leghidegebb hetekre vigyenek át egy kevésbé zord cellába.

Erőt kapok ahhoz, hogy megküzdjek a nehézségekkel

Több hónapos börtönbüntetés alatt az embert elkeseríthetik a negatív gondolatok, és ez is a céljuk a börtönhatóságoknak. Ám szüntelenül imádkoztam, és Jehova szelleme, valamint az elmémbe idézett bibliaversek megerősítettek.

Különösen a vlagyimiri börtönben töltött idő alatt tudtam átérezni Pál apostol szavait: „Minden módon szorongatnak bennünket, de nem vagyunk annyira beszorítva, hogy ne tudnánk mozogni; tanácstalanok vagyunk, de nem úgy, hogy egyáltalán ne lenne előttünk kivezető út” (2Korintusz 4:8–10). Egy év elteltével visszavittek az egyik mordvinföldi táborba. A 12 évi büntetésem 1966. április 8-án véget ért. Amikor szabadon engedtek, a következő állt a jellemzésemben: „Javíthatatlan”. Számomra ez hivatalos bizonyíték volt arra, hogy hűséges maradtam Jehovához.

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy hogyan jutott el hozzánk a szovjet táborokba és börtönökbe a bibliai irodalom, és hogyan tudtuk lemásolni ezeket, annak ellenére, hogy igyekeztek ebben megakadályozni minket. Egy lettországi politikai elítélt, aki négy évet töltött a potmai női táborban, úgy fogalmazott, hogy ez egy olyan rejtély, amelyre csak kevesen ismerik a választ. „A Tanúk valahogyan mindig elég tetemes mennyiségű irodalomhoz jutottak” — írta 1966-ban, miután szabadon engedték. Végezetül ezt mondta: „Olyan volt, mintha angyalok jártak volna ott éjszaka, és ők dobták volna le a kiadványokat.” Valójában csak Isten segítségével tudtuk elvégezni a szolgálatunkat!

Viszonylagos szabadság

Miután szabadon engedtek, azok, akik akkoriban a prédikálómunkát vezették, arra kértek, hogy költözzek Ukrajna nyugati részére, közel Moldovához, hogy segíteni tudjak a moldovai testvéreinknek. Ám mint korábbi elítéltet, a KGB folyamatosan figyelt, ezért a kezem eléggé meg volt kötve. Két év elteltével, megkockáztatva, hogy esetleg újra bebörtönöznek, a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaságba költöztem, ahol a hatóságok nem igazán ellenőrizték a papírokat. Majd 1969-ben, amikor a szüleim súlyosan megbetegedtek, visszamentem Ukrajnába, hogy gondoskodhassak róluk. Ott, Donyecktől északra, Artyomoszk városkájában egy KGB-tiszt megfenyegetett, hogy újra börtönbe küld, ahogy ezt már a cikk elején említettem.

Később kiderült, hogy a tiszt egyszerűen csak rám akart ijeszteni. Nem volt elegendő bizonyítéka, hogy beváltsa a fenyegetését. Mivel elhatároztam, hogy folytatom a keresztény szolgálatomat, és a KGB úgyis mindenütt a sarkamban volt, ott maradtam, és továbbra is gondoskodtam a szüleimről. Mindketten életük végéig hűségesek maradtak Jehovához. Édesapám 1969 novemberében halt meg, míg édesanyám egészen 1976 februárjáig élt.

Amikor visszaköltöztem Ukrajnába, 40 éves voltam. Amíg a szüleimről gondoskodtam, egy gyülekezetbe jártam egy fiatal testvérnővel, Mariával. Csak nyolcéves volt, amikor a szüleivel együtt — akárcsak az én családomat — Moldovából Szibériába száműzték 1951 áprilisában. Maria azt mondta, hogy tetszik neki, ahogyan énekelek. Ez volt a kezdet, és bár mind a ketten nagyon elfoglaltak voltunk a szolgálatban, tudtunk időt szakítani arra, hogy barátság alakuljon ki közöttünk. 1970-re sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön hozzám feleségül.

Hamarosan megszületett a lányunk, Lidia. Amikor tízéves lett, 1983-ban, egy személy, aki korábban Jehova Tanúja volt, beárult a KGB-nél. Akkor már közel tíz éve szolgáltam utazófelvigyázóként Ukrajna keleti részén. Azoknak, akik ellenezték a keresztényi tevékenységünket, sikerült hamis tanúkat előállítaniuk a bíróságon, így öt évre elítéltek.

A börtönben elkülönítettek a többi Tanútól. A többéves elszigeteltség ellenére, semmi és senki sem tudott kárt tenni a Jehovával ápolt kapcsolatomban, ő mindig fenntartott engem. Sőt, arra is lehetőségem volt, hogy más raboknak tanúskodjak. Négy év letöltése után végre szabadon engedtek, és újra együtt lehettem a feleségemmel, valamint a lányommal, akik hűségesen szolgálták Jehovát.

 Visszatérés Moldovába

Még egy évet töltöttünk Ukrajnában, majd végleg visszatértünk Moldovába, ahol érett, tapasztalt testvérek segítségére volt szükség. Ekkorra a szovjet vezetés szabadabb mozgást biztosított. 1988-ban megérkeztünk Bălţiba, ahol Maria 37 évvel korábban élt, még a száműzetése előtt. 1988-ban Moldovának ebben a második legnagyobb városában körülbelül 375 Tanú volt, most viszont jóval több mint 1500! Bár Moldovában éltünk, én még mindig Ukrajnában szolgáltam utazófelvigyázóként.

A szervezetünket 1991 márciusában hivatalosan elismerték a Szovjetunióban. Ekkorra sok ezer ember kiábrándult a kommunizmus bukása miatt. Sokan kétségbeestek, és nem volt igazi remény, hogy szebb jövő vár rájuk. Így, amikor Moldova független köztársaság lett, micsoda gyümölcsöző területet jelentettek a felebarátaink, sőt, még néhány korábbi üldözőnk is! Az 1951-es száműzetésünk után viszonylag csak kevés Tanú maradt Moldovában, de most ebben a kis országban, ahol 4 200 000 ember él, jóval több mint 18 000 Tanú van. A múltban átélt szenvedéseinket valójában már elhalványította az a sok csodálatos tapasztalat, amelyekben azóta részünk volt.

A 90-es évek derekán rossz egészségi állapotom miatt abba kellett hagynom az utazófelvigyázói munkát. Vannak időszakok, amikor az egészségem miatt teljesen elkeseredem. De tapasztaltam, hogy Jehova tudja, hogyan buzdíthat bennünket, és mindig éppen a megfelelő időben kapjuk tőle ezt a buzdítást. Ha elölről kezdhetném az életem, vajon más utat választanék? Nem. Inkább azt mondom, hogy bárcsak még bátrabban végeztem volna a szolgálatomat, és bárcsak még tevékenyebb lehettem volna!

Úgy érzem, Jehova megáldott engem, és minden szolgáját megáldja a körülményeiktől függetlenül. Ragyogó reménységünk és élő hitünk van, valamint ígéretet kaptunk arra, hogy Jehova új világában hamarosan mindenkinek tökéletes lesz az egészsége.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 20–21. oldalon]

Az otthonunk a száműzetés alatt Torbában (Szibéria), 1953-ban. A bal oldalon van édesapám és édesanyám, a jobb oldalon pedig a bátyám, Vasile és a fia

[Kép a 21. oldalon]

A büntetőtáborban 1955-ben

[Kép a 23. oldalon]

Szibériai testvérnők Mariával (bal oldalt lent), aki 20 éves volt ekkor

[Kép a 23. oldalon]

Lányunkkal, Lidiával

[Kép a 23. oldalon]

Az esküvőnk 1970-ben

[Kép a 23. oldalon]

Mariával ma