Egy sérült veréb új otthonra lel

„NEM CSAK teher lesz ez nekünk?” Ez volt az első reakcióm, amikor a feleségem hazahozott egy kis házi verebet, amely kiesett a fészkéből. Amikor jobban szemügyre vettem a reszkető madarat, meglágyult a szívem. Ám azon tűnődtem, hogy vajon hogy fog életben maradni ez a gyenge kis teremtmény. *

Először nógatnunk kellett a vendégünket, hogy egyen egy kis pépesített ételt. De másnap már rendszeresen kiabált, ha enni akart. Akkora lármát csapott, hogy még a lépcsőházban is hallani lehetett, pedig a lakásunknak dupla ajtaja van!

A veréb tollazata elárulta, hogy madarunk egy tojó. Idővel erőre kapott, és már repülni is tudott. De sehogy sem sikerült visszaküldenünk őt a szabadba! „Talán nincs elég bátorsága elhagyni a lakást” — morfondíroztunk. Vettünk hát egy kalitkát, és befogadtuk a kis verebet. „Spatzi” lett a neve, ami német nyelven a „veréb” becézett alakja.

Egyik nap rizst főztünk, ami szerintünk Spatzi egyik kedvenc étele. A rizs még nagyon forró volt, ezért a feleségem félrerakta, és helyette néhány magot hintett Spatzi elé. Erre mit csinált a mi kis madarunk? Megbillentette a fejét, és a csőrével lelökdöste őket az asztalról! A feleségemmel meglepetten egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Gyorsan elé tettünk egy kis rizst, ami már kihűlt. Spatzi szemmel láthatóan meg volt elégedve vele!

Ennek az elragadó kis madárnak a gondozása Jézus szavait juttatja eszünkbe, melyeket a tanítványainak mondott: „Vajon nem két verebet adnak egy csekély értékű pénzérméért? Mégsem esik a földre egy sem közülük Atyátok tudta nélkül.” Majd így szólt hozzájuk: „Ne féljetek hát, ti sok verébnél többet értek” (Máté 10:29–31).

Mennyire vigasztaló tudni, hogy Jehova látja a szenvedéseinket, és nem felejti a kitartásunkat (Ézsaiás 63:9; Héberek 6:10). Igen, egy kismadár iránt érzett könyörületünk csak jelképe annak a szeretetnek, melyet Jehova Isten érez azok iránt, akik szolgálják őt. (Beküldött cikk.)

[Lábjegyzet]