A Biblia nézőpontja

Baj az, ha valaki nagyravágyó?

„KÜLÖNBEN is, mi rossz van a hírnévben, a jólétben és a hatalomban?” Ez a kérdés egy vallási egyesület egyik beszámolójában olvasható az „Etikai kérdések” című részben. Az írás azokra a szavakra hivatkozik, melyeket Isten mondott Ábrahámnak: „nagy nemzetté teszlek, megáldalak, és naggyá teszem nevedet” (1Mózes 12:2).

Bár a cikk azt írja, hogy „a másoknak kárt okozó törtetés kerülendő”, egy híres első századi rabbi szavait is idézi, aki ezt mondta: „Ha én nem teszek meg mindent magamért, vajon ki fog?” A cikk összefoglalásként kijelenti: „Ha nem törekszünk önmagunk megvalósítására, senki más nem fogja megtenni helyettünk.” Vajon kérdéses azoknak, akik szeretnék Istent szolgálni, hogy nagyravágyók legyenek-e? Miben áll az önmegvalósítás? Baj az, ha valaki nagyravágyó? Mi a Biblia nézőpontja?

Ábrahám nagyravágyó volt?

A Biblia azt mondja Ábrahámról, hogy rendkívüli hite volt (Héberek 11:8, 17). Isten nem nagyravágyásra sarkallta Ábrahámot, amikor megígérte neki, hogy nagy nemzetté teszi, és naggyá teszi a nevét, hanem a szándékát közölte vele, mégpedig hogy Ábrahámon keresztül fogja megáldani az emberiséget. Isten szándéka pedig felette áll a puszta emberi törekvéseknek (Galácia 3:14).

Ábrahám Isten iránti odaadásból otthagyta Urt, ahol kétségtelenül kényelemben és jómódban élt (1Mózes 11:31). Később a béke kedvéért önszántából lemondott a hatalmáról és tekintélyéről, amikor felajánlotta az unokaöccsének, Lótnak, hogy válassza a föld legkiválóbb részét (1Mózes 13:8, 9). A Biblia sehol sem fest olyan képet Ábrahámról, hogy nagyravágyó volt. Ellenkezőleg, a hite, az engedelmessége és az alázata tette Isten kedveltjévé, igaz ’barátjává’ (Ézsaiás 41:8).

Hatalom, dicsőség és rang más megvilágításban

Egy szótár szerint a nagyravágyás olyan emberek magatartása, akik nagyon vágynak a „hatalomra, dicsőségre [vagy a] rangra”. Ha felidézzük a rég múlt időket, Salamon királynak volt hatalma, dicsősége és rangja, s ezekhez óriási vagyon is társult (Prédikátor 2:3–9). De érdekes, hogy amikor Salamon trónra került, nem ezek a dolgok lebegtek a szeme előtt. Isten azt mondta neki, hogy kérjen bármit, amire vágyik. Az alázatos Salamon engedelmes szívet kért Istentől, és tisztánlátást, hogy vezetni tudja Isten választott népét (1Királyok 3:5–9). Miután a későbbiekben az összes vagyonát és hatalmát számba vette, kijelentette,  hogy „minden hiábavalóság volt, és szélkergetés” (Prédikátor 2:11).

Mondott valamit Salamon az önmegvalósításról? Tulajdonképpen igen. Miután elgondolkodott az életben szerzett sok tapasztalatáról, a következőkre jutott: „Féld az igaz Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez az ember egész kötelessége” (Prédikátor 12:13). A személyünkben rejlő lehetőségek megvalósítása nem abban áll, hogy hatalomra, dicsőségre, vagyonra vagy rangra teszünk szert, hanem hogy teljesítjük Isten akaratát.

Az alázat felmagasztalja az embert

Természetesen semmi kivetnivaló sincs abban, ha valaki a szerénység keretein belül szereti önmagát. A Bibliában azt a parancsot kapjuk, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat (Máté 22:39). Minden ember vágyik arra, hogy kényelmes és boldog életet élhessen. De a Szentírás a szorgalmas munkát, az alázatot és a szerénységet is a figyelmünkbe ajánlja (Példabeszédek 15:33; Prédikátor 3:13; Mikeás 6:8). Gyakran megesik, hogy egy becsületes, megbízható és keményen dolgozó emberre felfigyelnek, sikerül jó állást találnia, és elnyeri mások tiszteletét. Ez a módszer egyértelműen jobb, mint mások manipulálásával előnyhöz jutni, vagy versengéssel pozíciót szerezni.

Jézus arra intette a hallgatóit, hogy ha menyegzőre hivatalosak, ne a főhelyet válasszák maguknak. Azt tanácsolta, hogy inkább a legjelentéktelenebb helyet foglalják el, és hagyják, hogy a házigazda döntse el, hogy szeretné-e őket átültetni máshová. Egyértelművé téve az idevágó alapelvet, Jézus kijelentette: „mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lukács 14:7–11).

Az igaz keresztények kerülik a nagyravágyást

A Bibliából megtudjuk, hogy a gőgös, nagyravágyó szellem az emberi tökéletlenséggel hozható kapcsolatba (Jakab 4:5, 6). Egy időben János apostol is nagyravágyó volt. Annyira szeretett volna rangot szerezni magának, hogy ő és a testvére arcátlanul egy nagyon kiemelkedő helyet kértek Jézustól a Királyságban (Márk 10:37). János szemléletmódja később igencsak megváltozott. A harmadik levelében kemény szavakkal illette Diotrefészt, aki, ahogy János írta, „szívesen foglalja el . . . az első helyet” (3János 9, 10). Ma a keresztények komolyan veszik Jézus szavait, és megalázzák magukat, miközben az idős János apostol példáját is követik, aki megtanulta leküzdeni a nagyravágyásra való hajlamát.

Ha reálisak akarunk lenni, azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy a tehetség, a képességek, a jó cselekedetek és a szorgalmas munka önmagukban nem garantálják, hogy egy személy elismerésben fog részesülni. Néha jutalmazzák ezeket az emberek, néha nem (Példabeszédek 22:29; Prédikátor 10:7). Előfordul, hogy kevésbé képesített személyek kapnak hatalmi pozíciót, míg a rátermettebbeket figyelmen kívül hagyják. Tökéletlen világunkban nem feltétlenül azoké a rang és a hatalom, akik a leginkább bánni tudnának vele.

Az igaz keresztényeknek nem kérdéses, hogy van-e etikai akadálya a nagyravágyó szemléletmódnak. A Biblia által kiiskolázott lelkiismeretük segít nekik óvakodni a nagyravágyástól. Egyszerűen megpróbálják mindig a tőlük telhető legjobbat nyújtani, Isten dicsőségére, akire a dolgok kimenetelét bízzák (1Korintusz 10:31). A keresztények úgy törekednek megvalósítani a személyükben rejlő lehetőségeket, hogy félik Istent és megtartják a parancsolatait.

[Kép a 12–13. oldalon]

Vajon Isten nagyravágyásra sarkallta Ábrahámot?