A célom lebegett a szemem előtt

MARTHA CHÁVEZ SERNA ELMONDÁSA ALAPJÁN

Tizenhat éves koromban a házimunka végzése közben elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, az ágyban feküdtem. Zavart voltam, kínzó fejfájás gyötört, és percekig nem láttam, nem hallottam semmit. Megijedtem. Mi történt velem?

AGGÓDÓ szüleim orvoshoz vittek, ő pedig vitaminok szedését javasolta. Azt mondta, hogy azért kaptam rohamot, mert nem alszom eleget. Néhány hónappal később újabb roham következett, majd később megint egy. Felkerestünk egy másik orvost, aki azt gondolta, hogy idegi alapúak a rosszullétek, és nyugtatókat adott.

Ám egyre gyakoribbak lettek a rohamok. Elvesztettem az eszméletemet, elestem és megsérültem. Olykor beleharaptam a nyelvembe vagy belülről a számba. Amikor visszanyertem az eszméletemet, borzasztó fejfájásom és hányingerem volt. Sajgott az egész testem, és többnyire képtelen voltam felidézni, mi történt a roham előtt. A felépülésem érdekében sokszor két-három napig nem kelhettem fel az ágyból. Mégis úgy véltem, hogy átmeneti a problémám, és hamarosan minden rendben lesz.

Ami meghatározta a céljaimat

Kicsi voltam még, amikor a családunk elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Két különleges úttörő, vagyis teljes idejű szolga tanított minket, akik havonta sok-sok órát töltenek azzal, hogy megtanítsák másoknak a bibliai igazságot. Láttam, hogy örömet lelnek a szolgálatukban. Beszéltem a tanáromnak és az osztálytársaimnak a Biblia ígéreteiről, és én is éreztem, hogy milyen örömmel jár ez.

Hamarosan sok családtagom Jehova Tanúja lett. Milyen élvezettel prédikáltam a jó hírt! Hétévesen célul tűztem ki, hogy én is különleges úttörő leszek. Tizenhat évesen nagy lépést tettem e cél felé, amikor megkeresztelkedtem. Akkor jött az első roham.

Az úttörőszolgálat

A betegségem ellenére még mindig úgy éreztem, hogy beállhatok Jehova Tanúi teljes idejű szolgáinak a sorába. De mivel hetente legalább két rohamom volt, néhányan a gyülekezetben úgy vélték, hogy nem szabad ilyen súlyos felelősséget magamra vennem. Ez elszomorított és letört. Később azonban Jehova Tanúi mexikói fiókhivatalából egy házaspár jött a gyülekezetünkbe. Hallották, hogy szeretnék úttörő lenni, és sok buzdítást kaptam tőlük. Meggyőztek, hogy a betegségemnek nem kell megakadályoznia engem abban, hogy vállaljam az úttörőszolgálatot.

Ezért 1988 szeptemberében általános úttörő lettem a városomban, a mexikói San Andrés Chiautlában. Havonta sok órát töltöttem a jó hír prédikálásával. Ha egy roham miatt nem tudtam nyilvánosan tanúskodni, bibliai témájú leveleket írtam a környéken élő embereknek, melyekben arra ösztönöztem őket, hogy tanulmányozzák a Bibliát.

 Megállapítják, mi a bajom

Az idő tájt a szüleim — nem kis anyagi áldozatot hozva — elvittek egy ideggyógyászhoz. Ez az orvos megállapította, hogy epilepsziában szenvedek. Az akkoriban kapott kezelésnek köszönhetően úgy négy éven át nem tört ki rajtam a betegség. Időközben részt tudtam venni az úttörőszolgálati iskolán. Az ott kapott buzdításnak köszönhetően nőtt a vágyam, hogy ott szolgáljak, ahol nagyobb szükség van evangéliumhirdetőkre.

A szüleim tudták, hogy mennyire szeretném kiterjeszteni a szolgálatomat. Mivel a betegségemet már többé-kevésbé ellenőrzés alatt lehetett tartani, megengedték, hogy a Michoacán állambeli Zitácuaróba költözzek, mely körülbelül 200 kilométerre van az otthonunktól. Amint ott csatlakoztam más úttörőkhöz, fokozódott az értékelésem a teljes idejű szolgálat iránt.

Miután két évet töltöttem Zitácuaróban, újra jelentkeztek a rohamok. Csalódottan és szomorúan tértem vissza a szüleimhez. Orvosi kezelésre volt szükségem. Elmentem egy ideggyógyászhoz. Megállapította, hogy a gyógyszereim tönkreteszik a májamat. Keresni kezdtem valami más megoldást, mivel nem volt pénzünk rá, hogy újra felkeressük a specialistát. Egyre rosszabb lett az egészségem, és abba kellett hagynom az úttörőszolgálatot. Minden egyes roham rontott az állapotomon. Amikor viszont a zsoltárokat olvastam, és Jehovához fordultam imában, éreztem, hogy megvigasztal, és erőt ad (Zsoltárok 94:17–19).

Megvalósítom a célomat

A legrosszabb időszakban két rohamom volt naponta. Majd jött a fordulópont. Egy orvos újfajta kezelést próbált ki nálam az epilepsziára, én pedig kezdtem jobban érezni magam hosszabb időszakokon át. Ezért 1995. szeptember 1-jén újra elkezdtem az úttörőszolgálatot. Az egészségi állapotom utána sem romlott, és kétévi tünetmentesség után jelentkeztem különleges úttörőnek. Ez azt jelentette, hogy még több időt töltök a szolgálatban, és ott tevékenykedem, ahol szükség van rá. Képzelhetitek, mit éreztem, amikor megkaptam a kinevezésemet! Megvalósítottam a gyermekként kitűzött célomat.

Az új megbízatásom teljesítését 2001. április 1-jén kezdtem el Hidalgo állam hegyláncának egy településén. Jelenleg egy Guanajuato állambeli kisvárosban szolgálok. Gondosan kell szednem a gyógyszereimet, és eleget kell pihennem. Odafigyelek az étrendemre, különösen ami a zsírokat, a koffeint és a konzervált ételeket illeti. Igyekszem kerülni a heves érzéseket, például a dühöt vagy a túlzott aggodalmaskodást. Ám ennek a szigorú körültekintésnek megvannak az áldásai. Különlegesúttörő-szolgálatom egész ideje alatt mindössze egyszer volt rohamom.

Mivel egyedülálló vagyok, és nincsenek családi felelősségeim, továbbra is kész örömest szolgálok különleges úttörőként. Vigaszra lelek abban a gondolatban, hogy ’nem igazságtalan Jehova, hogy elfelejtkezzen a munkánkról és a szeretetről, amelyet neve iránt tanúsítunk’. Mennyire szerető Isten ő! Nem követel olyasmit, amit nem tudunk adni. Ennek a ténynek az elfogadása segít, hogy kiegyensúlyozottan gondolkodjak, mivel tudom, hogy Jehova akkor is örömmel fogadja a teljes lelkű szolgálatomat, hogyha újra abba kellene hagynom az úttörőszolgálatot a betegségem miatt (Héberek 6:10; Kolosszé 3:23).

Kétségtelen, hogy mindennap megerősít, hogy megosztom a hitemet másokkal. Azt is tudatosítja bennem, hogy Isten milyen áldásokat tartogat a jövőre nézve. A Biblia megígéri, hogy az új világban nem lesz betegség, „sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. A korábbi dolgok” elmúlnak (Jelenések 21:3, 4; Ézsaiás 33:24; 2Péter 3:13).

[Képek a 26. oldalon]

Hétéves korom körül (fent); nem sokkal a megkeresztelkedésem után, úgy 16 évesen

[Kép a 27. oldalon]

Egy testvérnővel prédikálok