Vérontás Krisztus nevében

LEJÁTSZÁS

Vérontás Krisztus nevében

Az Ébredjetek! mexikói írójától

„A miséken a papok ezt kiabálták a szószékről: »Anyaszentegyház gyermekei, harcra fel! A kormány felül akar kerekedni az egyházon!«” (Pedro Rosales Vargas, egy szemtanú).

MIÉRT fogtak fegyvert vallásos emberek a hitük védelmében? Mi történhet, ha az emberek erőszakhoz folyamodnak, hogy megvédjék a vallásukat? A mexikói cristero lázadás, más néven a cristeros — azokról elnevezve, akik részt vettek benne — segít választ kapnunk ezekre a kérdésekre.

Egy enciklopédia ezt írja: „Azokat a mexikói katolikusokat nevezik cristeróknak, akik 1926-ban fellázadtak Plutarco Elías Calles elnök egyházellenes intézkedései miatt, például hogy bezáratta a vallási központokat és épületeket” (Enciclopedia Hispánica). A kormány nevezte el a lázadókat cristeróknak a csatakiáltásuk miatt: „Sokáig éljen Krisztus, a Király!” Ám a konfliktus gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak.

A konfliktus gyökerei

A reformtörvényeket először az 1850-es években fogadták el, és végül 1917-ben iktatták törvénybe. A törvénypontok között szerepelt az „egyháztulajdonok államosítása” (Historia de México). A kormány azért hozta ezeket a törvényeket, hogy korlátozza a katolikus egyház vagyon- és birtokgyarapítását. A törvénybe iktatás után a papság azonnal hevesen tiltakozott. A kormány válaszul számos papot letartóztatott.

A mexikói forradalom (1910—20) egyik célja az volt, hogy földet adjon a szegényeknek. Ezért az új törvények előírták, hogy foglalják le a nagy földbirtokosok földjeit, és földreform címén osszák szét azokat a szegények között. A papság nagy része szerette volna ezt megakadályozni. Elvégre az új törvények befolyásos egyházi személyeket is érintettek, akiknek hatalmas földjeik voltak. Az egyház azt állította, hogy nem ellenzi a földek újrafelosztását, mégis egy olyan tervet támogatott, amely eltért a kormány szándékától.

Voltak, akik úgy gondolták, hogy az egyház pusztán azon van, hogy védelmezze a nagy földbirtokosok, beleértve a gazdag egyházi személyek érdekeit is. Másrészről volt néhány olyan pap is, aki a földosztás híveként vált ismertté. Az egyházon belüli konfliktus csak arra volt jó, hogy még inkább mélyítse az egyház és a kormány közötti szakadékot.

Plutarco Elías Calles, aki 1925 elején lett a Mexikói Köztársaság elnöke, nagyon szigorúan kezdte alkalmazni az új alkotmány egyházzal kapcsolatos cikkelyeit. Például sok külföldi katolikus papot kiutasított Mexikóból. Továbbá Mexikó érsekét letartóztatták, miután kijelentette, hogy a papság harcolni fog az alkotmány egyházellenes cikkelyei ellen. Néhány egyházi tulajdonban lévő épületet is lefoglaltak. Sokak szerint ezekkel az intézkedésekkel akarták megakadályozni, hogy nagy összegek vándoroljanak Mexikóból Rómába.

1926 júliusában a mexikói püspökök maguk rendelték el a templomi szertartások szüneteltetését. A kormány úgy vélte, hogy ez egy politikai csel, mellyel a tömegeket a kormány ellen akarják hangolni. Mindenesetre a szertartások felfüggesztése lángra lobbantotta a végzetes kimenetelű cristero lázadást.

Kitör a háború

A papok felbujtására katolikusok ezrei szálltak harcba a vallásuk védelmében. Lobogó gyanánt a Guadeloupe-i Szűz képét hordozták magukkal. Bár néhány cristero arra számított, hogy a papi kormányszervezet az egyház védelmére kel, a püspökök és a papok többsége nem avatkozott bele a konfliktusba, mert féltek a kormány megtorlásától. Sokuk inkább gazdag családok otthonaiban keresett menedéket, és kimaradt az összetűzésből, miközben az egyszerű emberek véres vallási felkelésben vettek részt.

Néhány pap azonban tevékenyen támogatta vagy az egyik, vagy a másik oldalt. Egy könyv szerint mintegy 100 pap ellenszegült a cristeróknak, míg 40 határozottan támogatta a fegyveres harcot (A The Cristiada című könyv első kötete, The War of the Cristeros). További öt pap pedig tevőlegesen is részt vett a harcban.

A lázadás végzetes következményekkel járt. Az emberek több helyen rendkívüli nyomorba süllyedtek. Továbbá rengetegen számoltak be arról, hogy a cristerók erőszakkal harcra kényszerítették a fiatal férfiakat. Arról is lehetett hallani, hogy mind a cristerók, mind a kormánycsapatok rendszeresen élelmet követeltek a családoktól. És mindkét oldalon voltak olyanok, akik nőket erőszakoltak meg, és sokan elvesztették a szeretteiket.

A kormány hadserege és a cristerók egyaránt gyalázatos tetteket követtek el, például sokakat megöltek, akiknek semmi közük sem volt a konfliktushoz. A számok önmagukért beszélnek: legalább 70 000-en haltak meg a három évig tartó fegyveres harc során.

A háború véget ér

Miután 1929 júniusában hivatalos megegyezés született a katolikus egyház és a kormány között, a hadiállapotot felfüggesztették, augusztusra pedig véget ért a csata. Ám a cristero harcosokat nem vonták be a tárgyalásokba, és a cristerók egyszerűen nem értették, hogyan engedelmeskedhet az egyház egy olyan intézménynek, melyet sokan az égi hatalom ellenségének tartottak. A cristerók csalódottak voltak, mégis alávetették magukat a papság vezetésének, s végül megadták magukat és visszatértek az otthonaikba. A kormány megígérte, hogy sokkal toleránsabb lesz, és újra engedélyezte a misék megtartását. Ám az egyházakat korlátozó törvények nem változtak.

A cristero lázadásról időnként azt mondják, hogy néhány katolikus ember kísérlete volt, hogy helyreállítsa az egyház hatalmát, amellyel a reformtörvények előtt bírt. A háború ellenére ezek a törvények egészen 1992-ig érvényben voltak Mexikóban, amikor is a vallásszervezetekre vonatkozóan elfogadtak egy törvényt. Még ma is elég nagy a bizalmatlanság az egyházakkal szemben. A papok és más egyházi szolgák jelenleg sem vehetnek részt a politikában, és bár a vallásszervezeteknek most lehet tulajdonuk, az 1992 előtt eltulajdonított egyházi vagyon jelenleg is a kormány kezében van. A törvény ellenére mégis sok pap belekeveredik a politikai ügyekbe Mexikóban.

Mi lett az eredmény?

Vajon az, hogy a cristerók fegyvert fogtak, hogy megvédjék a hitüket, tartós jót eredményezett nekik? María Valadez, aki túlélte a harcokat, most ezt mondja: „Szerintem az egész öldöklés hiábavaló volt. Ostobaság volt.” Pedro Rosales Vargas, akit a bevezetőben idéztünk, a háború szomorú következményeiről megjegyezte: „Az emberek megölték az embertársaikat, még a hittestvéreiket is. Így lettem én is árva — megölték édesapámat.”

A cristero lázadás fájdalmas tanulságai nem vették elejét a vallásos érzületek által szított konfliktusok kirobbanásának, például Észak-Írországban, valamint a korábbi Jugoszláviában. Csak a Krisztus által tanított igaz vallás gyakorlása akadályozhatja meg az ilyen tragédiákat. Jézus azt parancsolta a követőinek, hogy tartsák távol magukat a politikától, ’ne legyenek része a világnak’ (János 17:16; 18:36). A következőket mondta Péter apostolnak, aki erőszakkal akarta megakadályozni Jézus letartóztatását: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert mindazok, akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Máté 26:52).

Hogyan reagálnak a keresztények az elnyomásra?

Vajon ez azt jelenti, hogy ha az igaz keresztények úgy látják, hogy az imádatuk szabadsága veszélyben forog, akkor ezt tétlenül kell nézniük? Nem. Amikor az első századi keresztényeket üldözték, ők a rendelkezésre álló törvényes eszközök által sokszor megvédték magukat. Például bíróság elé vitték az ügyüket. Bár időnként bebörtönözték őket, soha nem adták fel a hitüket, és a politikai semlegességüket illetően sem alkudtak meg (Cselekedetek 5:27–42).

A korai keresztények semmilyen körülmények között sem fogtak fegyvert, hogy vallási jogaikat erőszakkal juttassák érvényre. Az igaz keresztények semmilyen valláshoz tartozó embert sem ölnek meg, még kevésbé azokat, akik egy hiten vannak velük. Ehelyett ragaszkodnak az Uruk tanításához: „Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek” (János 13:35).

[Kép a 12. oldalon]

Két cristero harcos közrefog egy papot

[Forrásjelzés]

[Kép a 13. oldalon]

Plutarco E. Calles elnök

[Forrásjelzés]

[Kép a 13. oldalon]

Néhány cristero vezető

[Forrásjelzés]

ÉBREDJETEK!