A hírek iránti igény kielégítése

„AZ ATHÉNIAK mind, meg az ott tartózkodó idegenek ugyanis semmi mással nem töltötték szabad idejüket, mint azzal, hogy valami újat mondjanak, vagy valami újra figyeljenek” — közölte a történetíró Lukács majdnem 2000 évvel ezelőtt (Cselekedetek 17:21). Egy évszázaddal korábban a római kormány, tudván, hogy az emberek híreket akarnak, Acta Diurna néven mindennap közleményeket helyezett el mozgalmas helyeken.

Kínában a hetedik századra már megjelent a világ első nyomtatott újságja, a Dibao (Pao). Európában, ahol abban az időben még sokan nem tudtak olvasni, utazó történetmondók számoltak be a háborúkról, katasztrófákról, bűntettekről és egyéb eseményekről. Később piacokon és vásárokon árusított, kézzel írott, fametszettel illusztrált újságlevelek közölték az ilyen híreket.

A kereskedőcégek idővel kibővítették az üzleti leveleiket fontos hírekkel. Később ezek külön lapon jelentek meg, és kézről kézre járhattak.

Megszületnek az újságok

A XVII. század kezdetén két német újságot kezdtek el rendszeresen kiadni. A strasbourgi Relation (’hírközlés’) első száma 1605-ben jelent meg, a wolfenbütteli Avisa Relation oder Zeitungot (’értesítés a hírekről’) pedig 1609-ben kezdték el nyomtatni. Az első európai napilap az Einkommende Zeitungen (’beérkező hírek’) volt, amely a németországi Lipcsében jelent meg 1650-ben.

Ez az újság, az első lipcsei napilap, négy zseb  méretű lapból állt. Benne rendszertelen sorrendben közölték a híreket. Az egyes példányoknak tűrhető volt az áruk, de az éves előfizetés egy jól kereső munkásnak egy egész havi fizetésébe került. Ennek ellenére az újságok iránti igény gyorsan nőtt. Egyedül Németországban 1700-ra már 50-60 újságot nyomtattak rendszeresen, melyeknek több százezer olvasójuk volt.

Eleinte a hírforrások levelek, más újságok, valamint postamesterek voltak, akik levélben jutottak hozzá az információikhoz, melyet aztán sokszorosítottak. Vagy egyszerűen a közterületeken hallható pletykáknak lett fültanúja egy újságíró. De ahogy egyre nagyobb lett a versengés, a kiadók javítani kezdtek a hírek minőségén, és a mennyiségüket is növelték. Felvették az első hivatásos szerkesztőiket. És mivel a legtöbb kiadónak nem futotta hírforrások tömkelegére és nagy létszámú újságírói csapatra, a hírszerzés utáni vágy kielégítésére létrejöttek a hírügynökségek. Ezek gyűjtötték össze a híreket, és látták el velük az előfizető kiadókat.

Fontos találmányok a sajtó számára

Az újságírás mint üzletág nem jöhetett volna létre néhány fontos találmány nélkül, különösen Johannes Gutenberg mozgatható betűs nyomtatási módszere nélkül. Az újságnyomtatást további találmányok tették könnyebbé és olcsóbbá. Ilyen volt az 1860-as években megjelent rotációs nyomdagép, amellyel különálló lapok helyett már papírhengerre lehetett nyomtatni. Nem sokkal később jött a linószedés, amely technikával nyomtatásra kész oldalakba rendezték a fémbetűket. A XX. század második felében aztán a számítógépes szedés felváltotta a költséges, kézzel végzett munkát.

Közben maguk a hírek is egyre gyorsabban jutottak el egyik helyről a másikra, amint az 1840-es években kezdett elterjedni a távíró használata, az 1870-es években az írógépé, és körülbelül ekkortájt a telefoné is. Nem is olyan régen pedig, több millió mai ember életidejében mindennapossá vált a számítógép, az e-mail és a fax használata az újságírásban. A riporterek egyre gyorsabban érnek oda az események helyszínére vonattal, autóval vagy repülővel. És a gyors közlekedésnek köszönhetően egyre több újságot szállítanak ki.

Mi kerül bele az újságokba?

Egyre zsugorodó világunkban a legtöbb helyen nem nehéz híreket találni. „Választani a hírek szakadatlan és hatalmas áradatából, az a nehéz” — vélekednek a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztői. A hírügynökségek mindennap úgy 2000 hírt zúdítanak Németország újságíróira. A riporterek, a tudósítók, a hírműsorok és a többi hírforrás további hírekkel árasztják el a szerkesztőket.

A hírek kétharmada közleményekből áll: közelgő eseményekről, mint például koncertekről, sporteseményekről és kongresszusokról szóló sajtóközleményekből és beszámolókból. A szerkesztőknek ismerniük kell a piacot, hogy helyi érdekű információkkal is szolgálni tudjanak. Ilyenek lehetnek például aratáskor a terméseredmények, vagy az évfordulókról és ünnepségekről szóló hírek.

A sportoldalakat, vicceket, politikai karikatúrákat és vezércikkeket sok újságolvasó kedveli. A főcikkek, a külföldi hírek, valamint a kiemelkedő személyiségekkel és a valamilyen témában jártas szakemberekkel készített interjúk tanulságosak és szórakoztatóak is lehetnek egyben.

 Válságban vannak az újságok

„Németországban az újságírást fennállásának legnagyobb pénzügyi válsága sújtja” — jelentette a Die Zeit című újság 2002-ben. A Svájci Sajtószövetség pedig azt mondja, hogy tíz évre visszamenőleg 2004-ben fogyott a legkevesebb példányszám az újságokból. Mi történt a kereslettel?

Egyrészt a világgazdaság visszaesett, és vele együtt a reklámok mennyisége is lecsökkent, sok újság bevételének a kétharmada viszont a hirdetésekből folyt be. Az amerikai The Wall Street Journal 2000 és 2004 között a reklámokból származó bevételnek a 43 százalékát elvesztette. Vajon visszatérnek a reklámok, ha fellendül a gazdaság? Sok lakásokról, telkekről, állásokról és gépjárművekről szóló apróhirdetés most már az interneten olvasható. Az újságoknak ma az elektronikus médiával — a rádióval, a televízióval és az internettel — kell vetekedniük.

Ugyanakkor hírekre most is van igény. Axel Zerdick média-gazdaságtani professzor megjegyezte egy frankfurti újságnak: „A helyzet annyira nem válságos, mint ahogy a legtöbb újságíró gondolja.” Egy német napilap helyi hírekkel foglalkozó rovatának főszerkesztője osztja ezt a véleményt. Ezt mondja: „A regionális [újság] még mindig erősödik.”

Ha ténynek vehetjük is, hogy semmi más nem foglalkozik olyan behatóan az eseményekkel, mint az újságok, és a véleménycserére sem ösztönöz akkora mértékben, két kérdés még mindig fennáll: Megbízhatóan számolnak-e be az újságok a hírekről? Miként meríthetjük a legtöbb hasznot belőlük?

[Kiemelt rész/kép a 6. oldalon]

ÚJSÁGÍRÁS — NEM KÖNNYŰ HIVATÁS

Az ember irigykedve gondolhat az újságírókra. „Dicsőséggel tölthet el egy újságírót, amikor látja a nevét a sajtóban” — ismerte el az egyikük Franciaországból, aki már régóta a szakmában van. De az újságírás csalódásokkal is jár: egy sztori, melyet egy rivális újságíró tár fel, egy visszautasított interjú, várakozás órákon át egy eseményre, amelyre végül nem kerül sor.

Egy lengyel újságírónő még egy nehézséget megemlített. „Nem tudjuk, mikor lesz szabad időnk, és mikor kell dolgoznunk — mondta. — A munka olykor a magánéletünk rovására megy, és a munkatempó megzavarhatja a családi életünket.” Talán az okozza a legnagyobb csalódást, amire egy korábbi szovjet újságíró mutat rá: „Annyira keményen dolgoztam rajta, és a végén mégsem jelent meg.”

A legnagyobb holland újság sportrovatának egyik újságírója elárulja: „Sokszor mondják rám, hogy tudatlan vagyok. Néhány olvasó mérges lesz vagy ingerült, és mivel a sportban néha eluralkodnak az indulatok, egyesek már azzal is megfenyegettek, hogy megölnek.” Akkor mi motiválja az újságírókat, hogy megmaradjanak a hivatásukban?

Néhányukat természetesen a fizetésük, de nem mindenkit. Egy francia lap egyik újságírója azt mondta, hogy szeret írni. Egy mexikói újságíró így nyilatkozott: „Legalább az emberek tudomására hozhatsz valamit, amiről érdemes tudni.” Japánban pedig a világ második legnagyobb napilapjának a főszerkesztője elmondta: „Örömmel tölt el, amikor úgy érzem, hogy segíthettem másoknak, és amikor mindenki megkapja, ami jár neki.”

Természetesen az újságok előállításában nem csak újságírók működnek közre. Egy kiadó a méretétől és a szervezeti felépítésétől függően foglalkoztat szerkesztőket, korrektorokat, tényellenőrzőket, irattárosokat és még sok más alkalmazottat, akik nagyon keményen dolgoznak a háttérben azért, hogy kézbe vehesd az újságot.

[Képek a 4. oldalon]

Az első német újságok egyike és egy modern újságárusító stand

[Forrásjelzés]

Korai német újság: Bibliothek für Kunst - und Antiquitäten-Sammler, Vol. 21, Flugblatt und Zeitung, 1922