A bíbor rövid története

AZ ÉBREDJETEK! MEXIKÓI ÍRÓJÁTÓL

„Te pedig, ó, embernek fia, kezdj gyászdalba Tírusz felett . . . Egyiptomi tarka gyolcsból készült kifeszített vásznad, hogy az legyen vitorlád. Elisah szigeteiről való kék fonálból és bíborpirosra festett gyapjúból volt fedélzeti takaród. Kalmárjaid voltak pazar ruhákkal” (Ezékiel 27:2, 7, 24).

TÍRUSZ volt az ősi Fönícia, a ma Libanonként ismert terület legfontosabb kikötője. Ebben a makacs városban virágzott a bíborkelmével való kereskedés. A Római Birodalomban Tírusz miatt nevezték ezt az élénk színt tíruszi bíbornak.

Mivel a bíbor drága volt, idővel ez a szín lett a királyi rang, a méltóság és a gazdagság jele. * Sőt mi több, az ókori Rómában császári rendeletbe foglalták, hogy az a „közönséges” személy, aki a bíbor legkiválóbb fajtájával festett hosszú köpenyt merészel magára ölteni, felségsértést követ el.

Ezt a fajta festéket kis adagokban, tengeri csigákból nyerték — és nyerik még ma is —, minden csigából egyetlen cseppet. A tírusziak a Murex tüskéscsigákból vonták ki a festékanyagot, elsősorban a brandaris (tüskés bíborcsiga) és a trunculus (sávos bíborcsiga) fajokból, melyek  a Földközi-tenger partvidékén több helyen is fellelhetők. A csigákból különböző árnyalatú festékanyaghoz jutottak, attól függően, hogy pontosan hol halászták őket.

A bíbor története Mexikóban

Amikor évszázadokkal ezelőtt Dél-Amerika spanyol hódítói először láttak bíborra festett kelmét, lenyűgözte őket a szín tartóssága. Megfigyelték, hogy amikor az anyagot kimossák, a színe mintha még élénkebbé válna. A régészeti leletekből kitűnik, hogy az őshonos lakosság többfajta, bíborral festett ruhadarabot viselt.

Mexikó őslakossága, azon belül is kiváltképp a mistékek, a tírusziak által halászott egyik csiga rokonának, a Purpura patula pansa nevű csigának a váladékát használták a kelméik színezéséhez. Mindkét csigafaj olyan anyagot állít elő, amely krémszínű, de ha levegő és fény éri, bíborszínűvé válik. A festék pác, vagyis színrögzítő szer nélkül is befogja az anyagot, ami különlegessé teszi a többi festék közt.

A mistékek a Csendes-óceánból halászták a Purpura csigákat. Míg a tírusziak és a rómaiak megölték az állatot — egy üres csigaházak alkotta domb máig is megvan —, addig a mistékek csak „megfejték” őket. Ha fújták a csigát, az megvált értékes folyadékától, amelyet egyenesen a kelmére csöpögtettek. Az állatot aztán visszadobták a tengerbe. Az őslakosok a szaporodási időszakban nem „fejték” a csigákat. Ezzel a módszerrel a mai napig sikerül megőrizni a csigaállományt.

A biológiai sokféleség megismerésére és hasznosítására létrehozott országos bizottság szerint az 1980-as évek elejéig a misték kelmefestők október és március között 200 kilométert utaztak Huatulco öbleihez, hogy bíbort szerezzenek. Ám az egyensúly, melyet ezzel az óvatos módszerrel sikerült megőrizni, 1981 és 1985 között felborult, amikor egy külföldi cég rávetette magát erre a forrásra. A Purpura csigák száma emiatt megcsappant. Ennek hatására egy hivatalos egyezmény született, amely megtiltja a csigák pusztítását, és csak az őslakos közösségeknek engedélyezi, hogy hasznosítsák a csigát a hagyományos módszerükkel.

A Purpura még mindig veszélyben van az élőhelyéül szolgáló öblökben a növekvő turizmus miatt. De sokan reménykednek benne, hogy ez a bámulatos állat fenn fog maradni, és tovább ontja magából a gyönyörű bíbort.

[Lábjegyzet]

[Kép a 16. oldalon]

A „Purpura” csiga

[Kép a 16. oldalon]

A csigát „megfejik”, aztán visszadobják a tengerbe

[Forrásjelzés]

© FULVIO ECCARDI

[Kép a 16–17. oldalon]

Bíborfonal szövéshez

[Képek a 17. oldalon]

„Posahuanco” (szoknya) szövése