Hajléktalanság — Mik az okai?

„VILÁGSZERTE több mint 100 millió hajléktalan van” — olvasható az Egyesült Nemzetek Szervezetének jelentésében. Ha ez a szám pontos, akkor 60 emberből legalább 1-nek nincs megfelelő otthona! Ám azt, hogy a gond mennyire súlyos, nehezen lehet megállapítani. Miért?

A világ különböző részein mást és mást értenek a hajléktalanság fogalmán. Azoknak, akik tanulmányozzák ezt a gondot, eltérő módszereik és céljaik vannak, melyek befolyásolják, hogy számukra mit jelent ez a szó. Az általuk elismert meghatározás pedig hatással van a statisztikáikra. Éppen ezért nehéz, mondhatni lehetetlen átlátni a helyzetet.

Az Egyesült Nemzetek Központja az Emberi Településekért kiadott egy füzetet, melyben az áll, hogy a hajléktalanság egy olyan állapot, amikor „valakinek nincs megfelelő színvonalú lakhelye. Ez magában foglal minden olyan feltételt, melyet nem lehetne elégségesnek mondani” abban a társadalomban, melyben a hajléktalan él (Strategies to Combat Homelessness). Egyesek talán az utcán élnek, míg mások gazdátlan vagy elhagyott épületekbe költöznek, és vannak olyanok is, akik ingyenes szállókban húzzák meg magukat. Akadnak olyanok is, akik átmenetileg barátokhoz költöznek. Bármely esetről legyen is szó, ugyanez a tanulmány megjegyzi: „Ha valakit a hajléktalanok közé sorolunk, az azt jelzi, hogy »valamit tenni kell« az illetőért, aki a körülmények áldozata lett.”

A becslések szerint Lengyelországban, ahol az ország lakossága körülbelül 40 millió, mintegy 300 000 hajléktalan él. Senki sem tudja, hogy pontosan hányan vannak, hiszen nincsenek nyilvántartásba véve állandó lakcímen, folyton változik a tartózkodási helyük. Egyesek úgy vélik, hogy a valós szám közel van a félmillióhoz!

A hajléktalanság igencsak elterjedt jelenség. Lehet, hogy a te ismerőseid között is érint valakit. A hajléktalanok szomorú helyzete számtalan kérdést  felvet. Mi történt ezekkel az emberekkel, hogy megfelelő otthon nélkül maradtak? Hogyan boldogulnak? Ki segít rajtuk? És mit tartogat a jövő a hajléktalanoknak?

Újra és újra fedél nélkül

Sabrina * egyedülálló szülő egy harlemi szegénynegyedben, New York egyik részében. A tizedik osztály után otthagyta a középiskolát. Jelenleg három kicsi gyermekével él egy városi szállóban, melyet a tartósan fedél nélkül élőknek tartanak fenn. Az egyszobás lakást a tíz hónapos, a hároméves és a tízéves fiával osztja meg. A város azokról gondoskodik ily módon, akiknek nincs más hely, ahol biztonságban élhetnének.

Sabrina 10 évvel ezelőtt elköltözött az édesanyja lakásából. Azóta több helyen lakott: az élettársánál, valamint a rokonainál és a barátainál is, és amikor a dolgok rosszabbra fordultak, felkeresett egy városi hajléktalanszállót. „ldőnként dolgozom, legtöbbször hajat fonok pénzért — mondja Sabrina —, de javarészt állami segélyből élek.”

Talán ellentmondásosnak tűnhet, de Sabrina gondjai akkor kezdődtek, amikor egy hotelben talált egy jó állást mint takarító, olvashatjuk a Parents című folyóiratban. Amíg ott dolgozott, annyit keresett, hogy a segélyre már nem volt jogosult, de a fizetése arra nem volt elég, hogy fedezze a kiadásait: albérlet, élelem, ruha, közlekedés és a gyerekek egyéb szükségletei. Ezért nehezen tudta fizetni a bérleti díjat, és a tulajdonos megpróbálta kilakoltatni. Végül Sabrina otthagyta a munkahelyét, és egy átmeneti szállóba ment, amíg nem kapott szobát ott, ahol most is él.

„A gyerekek nagyon nehezen viselték ezt az egészet — mondja Sabrina. — A legidősebb fiam már kétszer váltott iskolát. Most ötödik osztályos lenne, de évet kellett ismételnie . . . Olyan sokszor kellett költözködnünk!” Sabrina jelenleg várólistán van, állami segéllyel szeretne lakáshoz jutni.

Azok, akiknek egyáltalán nincs hová menniük, úgy gondolhatják, hogy Sabrina szerencsés ember. Ám nem minden hajléktalan költözik szívesen szállóba. Egy lengyel lakossági segélyszervezet szerint egyesek „félnek a szállókban felállított szabályoktól és a megkövetelt fegyelemtől”, ezért visszautasítják a felajánlott segítséget. Például azoktól, akik hajléktalanszállóban élnek, elvárják, hogy dolgozzanak, és mondjanak le az alkoholról és a kábítószerekről. Nem mindenki kész eleget tenni ezeknek a feltételeknek. Így hát, attól függően, hogy az évnek mely időszakában vagyunk, hajléktalanokat láthatunk a vasútállomásokon, lépcsőházakban, pincékben, parkokban padokon, hidak alatt, valamint ipari létesítmények területén. Az egész világon mindenütt ugyanez a helyzet.

 Egy erről a témáról szóló könyv több okot is megemlít, melyek hajléktalansághoz vezetnek Lengyelországban. Ezek közé sorolható a munkahely elvesztése, az adósságok és a családi gondok. Sokszor nincs hol lakniuk az időseknek, a fogyatékossággal élőknek és a HIV-fertőzötteknek. Számos hajléktalannak lelki és fizikai betegsége van, vagy függőségben él, főleg alkoholfüggőségben. A hajléktalan nők többsége elhagyta a férjét, vagy elszökött tőle, de az is lehet, hogy prostitúcióba keveredett, vagy kidobták otthonról. Úgy tűnik, minden eset mögött egy szomorú történet áll.

A körülmények áldozatai

Stanisława Golinowska társadalom- és gazdaságtudományi szakember a következőket mondja: „Itt [Lengyelországban] nincs igazán olyan eset, hogy valaki önként választotta volna a hajléktalanságot . . . Inkább arról van szó, hogy ez az életben elkövetett hibák eredménye, melyek érzelmi összeomláshoz és az életkedv elvesztéséhez vezetnek.” Úgy tűnik, hogy azok válnak hajléktalanná, akik különböző okok miatt úgy érzik, hogy képtelenek megbirkózni a nehézségeikkel. Néhányan például, amikor kiszabadulnak a börtönből, azt kell hogy lássák, hogy vandálok tönkretették az otthonát. Másokat kilakoltatnak. Sokan természeti katasztrófák miatt válnak hajléktalanná. *

Egy tanulmány szerint a Lengyelországban megkérdezett hajléktalanok közel felének korábban volt családja, és a párjával élt, bár gyakran gondjai voltak. Legtöbbjüket kidobták otthonról, vagy a szélsőséges megpróbáltatások között arra kényszerültek, hogy elmenjenek. Csupán a 14 százalékuk döntött önként úgy, hogy elmegy.

Néhányan, miután egy bizonyos időt a szállóban töltöttek, újra képesek önellátóvá válni, és szállást is találnak maguknak. Mások helyzete ennél sokkal összetettebb. Abban, hogy valaki tartósan hajléktalanná válik, többféle szempont is szerepet játszhat: például lelki vagy fizikai betegségben szenved, visszaél a függőséget okozó anyagokkal, úgy érzi, hogy nem érdemes dolgozni, rosszak a munkaszokásai, vagy nincs  megfelelő iskolai végzettsége. Az Egyesült Államokban a hajléktalanoknak körülbelül a 30 százaléka kisebb-nagyobb megszakításokkal újra meg újra bekerül a „hajléktalanrendszerbe” (ahogy egy nonprofit szervezet nevezi), melyben vannak szállók, kórházak és sajnos börtönök is. Azok, akik tartósan ettől a rendszertől függnek, a problémakörre szánt állami pénzeknek mintegy 90 százalékát felemésztik.

Valóban segítség a hajléktalanoknak?

Néhány szálló olyan szolgáltatásokat nyújt, melyeknek az a céljuk, hogy segítsenek a hajléktalanoknak kitörni ebből az életformából. Egyeseknek talán segítenek, hogy állami támogatáshoz, vagy egyéb forrásból pénzhez, esetleg jogi segítséghez jussanak. Segíthetnek helyreállítani a családi kapcsolatokat is, és lehetőségeket adhatnak arra, hogy az érintettek szert tegyenek némi szaktudásra. Londonban vannak olyan központok, ahol a fiatalok tanácsot kapnak az étkezésre, a főzésre, az egészségesebb életformára és a munkahely keresésére vonatkozóan. A tanácsadásnak az a célja, hogy növelje az emberek önbecsülését, ösztönözze őket, és segítsen nekik nagyobb függetlenséget elérni, melynek köszönhetően képesek saját maguk keresni és fenntartani egy lakást. Az ilyen elrendezések igazán dicséretesek.

Ám a szállók nem mindig azt a segítséget ajánlják fel a hajléktalanoknak, melyre a legnagyobb szükségük van. Jacek, egy varsói hajléktalan férfi elmondja, hogy a szállóban lakókat nem készítik fel arra, hogy meg tudjanak birkózni a kinti élettel. Véleménye szerint, mivel a lakók szinte csak egymással találkoznak és beszélgetnek, „torz gondolkodásmód” alakulhat ki bennük. Hozzáteszi: „A szálló elzár bennünket a külvilágtól, így felnőtt létünkre gyermekekké válunk.” Jacek úgy véli, hogy sok lakó „hibásan gondolkodik”.

Egy lengyel tanulmány szerint a magányosság az egyik legfájdalmasabb érzés, mellyel a hajléktalanoknak meg kell  küzdeniük. Az anyagi nehézségek miatt, és mert nem elismert tagjai a társadalomnak, hajlamosak értéktelennek tekinteni magukat. Sokan az alkoholhoz nyúlnak. Jacek megjegyzi: „Mivel nem látunk reményt a változásra, sokan már nem tudunk hinni benne, hogy mi magunk is tehetünk valamit azért, hogy javítsunk a helyzetünkön.” A hajléktalanok szégyellik magukat a külsejük, a szegénységük, a tehetetlenségük miatt, és persze azért is, mert nincs fedél a fejük felett.

„Akár azokról beszélünk, akik Bombay [Mumbai] és Kalkutta utcáin összetákolt viskókban laknak, vagy azokról a zord külsejű emberekről, akik London utcáin alszanak, esetleg a brazíliai utcagyerekekről, a hajléktalanság állapotába belegondolni is szörnyű, megrendítő, hát még ha át is kell élnie az embernek — mondja Francis Jegede, aki a lakosságot érintő kérdésekkel foglalkozik. — Bármilyen oka vagy okai legyenek is a jelenségnek, az emberben folyton ott motoszkál a kérdés: Miért van az, hogy a világ minden gazdagságával, bölcsességével és technikai ismeretével sem képes megszüntetni a hajléktalanságot?”

Nyilvánvaló, hogy minden hajléktalannak segítségre van szüksége — nemcsak fizikai támogatásra, hanem olyanra is, amely hat a szívére, és jót tesz a lelkének. Az ilyen segítség képessé teszi az embereket arra, hogy szembenézzenek sok nehézséggel, melyek miatt hajléktalanná váltak, és le is küzdjék azokat. De hogyan juthatnak hozzá a hajléktalanok ehhez a segítséghez? Bízhatunk abban, hogy a hajléktalanság megszűnik valaha?

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész/kép a 6. oldalon]

A nyomor velejárója

Több százezren élnek az indiai városok utcáin. Régebbi becslések szerint csak Mumbaiban úgy 250 000 ember él út menti, összetákolt viskókban. Van, amikor csupán egy oszlopok közé kifeszített ponyva és a szomszédos viskók jelentik a védelmet. Miért élnek itt, ahelyett hogy egy viszonylag megfizethető lakást keresnének a külváros közelében? Mert szinte a város központjában dolgoznak: apróságokat árulnak, riksán viszik az embereket, vagy fémet gyűjtenek. „Nincs más választásuk — jegyzi meg egy füzet. — A szegénység miatt egyszerűen rá vannak kényszerülve, hogy egyáltalán ne költsenek albérletre, hiszen élelmet kell venniük” (Strategies to Combat Homelessness).

Körülbelül 2300 férfi, nő és gyermek él a Park vasútállomáson Johannesburgban (Dél-afrikai Köztársaság). Fedetlen peronokon, rongyos takarókon vagy kartondobozokból készített odúkban alszanak. Legtöbben nem dolgoznak, és már nem is reménykednek benne, hogy találnak valamiféle munkát. Ezrek élnek így szerte a városban, áram, víz és illemhely nélkül. Ilyen körülmények között gyorsan terjednek a betegségek.

E két csoport és sok hozzájuk hasonló ember esetében a hajléktalanságnak egyszerű oka van: a nyomor.

[Kiemelt rész/képek a 7. oldalon]

A modern társadalom hibái

Az ENSZ Emberi Települések Központja által kiadott füzet (Strategies to Combat Homelessness) azonosítja a jelenlegi társadalmi, politikai és gazdasági rendszer hiányosságait, melyek miatt nem tudnak mindenkinek otthont biztosítani. Íme néhány példa:

● „A hajléktalansággal kapcsolatos legnagyobb gond még mindig az, hogy a kormányok képtelenek jelentős anyagi eszközöket fordítani arra, hogy teljes mértékben biztosítsák a megfelelő otthonhoz való jogot.”

● „A nem megfelelő rendeletek és a nem célravezető tervgazdálkodás . . . óriási gondokat idézhet elő a lakásellátásban a szegények többségénél.”

● „A hajléktalanság a lakástámogatások méltánytalan szétosztását jelzi a társadalomban.”

● „A hajléktalanság válsága azoknak a politikai stratégiáknak a következménye, melyek figyelmen kívül hagyták vagy alábecsülték a társadalom legsebezhetőbb tagjait érintő több tényező káros hatásait. Említhetjük itt a gazdasági változásokat, a megfizethető lakások hiányát, a megnövekedett kábítószer-fogyasztást és a fizikai, valamint lelki betegségeket.”

● „Fontos lenne átformálni azoknak a szakembereknek a képzését, akik a sebezhető emberekkel foglalkoznak. A hajléktalanokat, különösen az utcagyerekeket úgy kellene tekinteni, mint akik fel nem fedezett, rejtett értékek, nem pedig a társadalom kerékkötői.”

[Kép]

Egy anya két kislányával koldul Mexikóban

[Forrásjelzés]

© Mark Henley/Panos Pictures

[Kép a 6. oldalon]

Egy korábbi vasútállomást hajléktalanszállóvá alakítottak át Pretoriában, a Dél-afrikai Köztársaságban

[Forrásjelzés]

© Dieter Telemans/Panos Pictures

[Képek forrásának jelzése a 4. oldalon]

Balra: © Gerd Ludwig/Visum/Panos Pictures; kis kép: © Mikkel Ostergaard/Panos Pictures; jobbra: © Mark Henley/Panos Pictures