Kétszer ítéltek 25 év rabszolgamunkára

EFREM PLATON ELMONDÁSA ALAPJÁN

1951 vége felé életem során már másodszor ítéltek arra, hogy 25 évet töltsek rabszolgamunka-táborban. Ezúttal az északi sarkkörtől északra lévő, hírhedt, szovjet vorkutai táborba küldtek. Hadd meséljem el, hogyan kerültem oda, és azt is, hogy az életem csak egy hajszálon múlott.

SZEGÉNY családban születtem 1920. július 16-án Besszarábiában, azon a területen, amely ma a Moldovai Köztársasághoz tartozik. Édesapám nem sokkal a születésem előtt meghalt, édesanyámat pedig négyévesen veszítettem el. Hatan árván maradtunk. Hálás szívvel gondolok vissza a bátyáimra, akik szüleink helyett szüleink voltak nekünk, fiatalabbaknak.

Fiatalon nagyon érdekeltek a vallásos dolgok, és a helyi ortodox egyház tevékenységében részt is vettem. Idővel azonban csalódtam az egyházban, különösen a papokban, akik az 1939 szeptemberében kezdődő II. világháború alatt áldásukat adták a nemzetek törekvéseire.

Az 1940-es évek elején harcok törtek ki Románia és a Szovjetunió között, és Besszarábia is belekeveredett a konfliktusba. Az akkori román vezető, Ion Antonescu vezérkari főnök újra elfoglalta Besszarábiát. A hatóságok egy új elrendezésként bevezették a katonai szolgálatra való kiképzést a 20 éves és az annál idősebb férfiaknak. Engem is besoroztak. A képzésünk Boroşeni-ben folyt, nem messze attól a falutól, ahol a feleségemmel, Olgával éltünk.

Megismerem a Biblia igazságát

A képzés alatt egy nap az ebédszünetben felfigyeltem rá, hogy néhány férfi élénken beszélget. Hamarosan megtudtam, hogy Jehova Tanúi. Röviden elbeszélgettem velük, és utána még sokszor összejöttünk. Idővel arra az örömteli felismerésre jutottam, hogy megtaláltam a Biblia igazságát. Ezt Olgának és a szüleinek is elújságoltam.

A beszélgetés, amely felkeltette az érdeklődésemet, a semlegességről szólt. A Tanúk akkor azzal fejezték be a beszélgetést, hogy ki kell alakítaniuk az álláspontjukat a semlegesség kérdésében. Úgy döntöttek, hogy az oktatásban részt vesznek, de nem fognak hűségesküt tenni, ami követelmény volt ahhoz, hogy valaki beállhasson a hadseregbe.

Olgának és a szüleinek elmondtam, hogy én sem akarok esküt tenni, és ők támogattak ebben. A sorozás napján, 1943. január 24-én, eljött a hűségeskü pillanata. Mi nyolcan előreléptünk, a papokkal szembe, akik a sorozást végezték. Ahelyett, hogy az esküt mondtuk volna, kijelentettük, hogy nem vehetünk részt a háborúban, mert semlegesek vagyunk.

Letartóztattak és a boroşeni-i rendőrőrsre vittek minket. Ott olyan kegyetlen verést kaptunk,  hogy a feleségem alig ismert rám utána. Onnan mindannyiunkat átirányítottak Chişinăuba (korábban Kisinyov), az ország fővárosába, hogy hadbíróság elé állítsanak.

Körülbelül 140 kilométert kellett gyalogolnunk, amit a rendkívüli hideg miatt 21 nap alatt tettünk meg. Nyolcunkat összeláncoltak, és felfegyverzett őrök kísértek, akik sem enni, sem inni nem adtak nekünk. Amikor elértünk egy újabb rendőrőrsre, mindig megvertek minket. Összesen 13-szor álltunk így meg az úton! Azért maradtunk életben, mert a helyiek élelmet és innivalót hoztak nekünk az őrsre, ahol az éjszakát töltöttük. Kedves tetteik segítettek felismerni, hogy Istennek gondja van ránk.

Az elcsüggedés ellenére kitartok

Amíg Chişinăuban őrizetben vártuk, hogy hadbíróság elé állítsanak, mind a nyolcunkkal ismét szörnyen elbántak. A tisztek úgy próbálták meggyengíteni a hitünket, hogy azt mondták, hogy az észak-moldovai faluban, Zăicani-ban élő Tanúk megtagadták a hitüket, és így ők hazatérhettek. Később megtudtuk, hogy csak azért küldték őket haza, mert várniuk kellett a bírósági tárgyalásukra. Aztán meg egy rendőr egy újságcikkből idézve azt mesélte, hogy az egyik ukrajnai hadbíróság 80 Tanút halálra ítélt.

Néhányan közülünk elcsüggedtek, hiszen arra gondoltak, hogy már nem látják többet a gyermekeiket. Azt az ígéretet kaptuk, hogy ha megtagadjuk a hitünket, akkor szabadon bocsátanak. Hogy át tudjuk gondolni a dolgot, mindannyiunkat hazaküldtek egy hétre a családunkhoz. Nos, ezután csupán hárman döntöttünk úgy, hogy továbbra is ragaszkodunk a semlegességünkhöz.

1943. február 20-án ugyanarra a rendőrőrsre vittek Boroşeni-be, ahol egyszer már kegyetlenül megvertek. Ott találkoztam a két Tanú-társammal, akik szintén kiálltak a döntésük mellett. Annyira örültünk, hogy újra láthattuk egymást! Később lovas kocsival Bălţi-be vittek minket. Az úton nagyon megbetegedtem, ami még jól is jött, ugyanis emiatt a hátralévő utat Chişinăuig busszal tettük meg.

Amikor megérkeztünk, a tisztek csak annyit mondtak rólunk, hogy mi vagyunk az a három személy, akik ragaszkodtak a semlegességükhöz. Kezdésképpen újra megvertek minket. Egy hónappal később mindannyiunkat arra ítéltek, hogy 25 évig egy romániai rabszolgamunka-táborban dolgozzunk.

Egy bomba kráterében megkeresztelkedem

A romániai Cugirba küldtek minket, ahol fakitermelés volt a feladatunk. Ha teljesítettünk egy bizonyos követelményt, akkor egy kicsivel több ennivalót kaptunk. A tíz Tanúból álló csapatunk nagyon iparkodott, így több élelemhez jutottunk, mint korábban a börtönökben.

1944-ben az amerikai csapatok elkezdték bombázni a táborunkhoz közeli vidéket. Egy bomba hatalmas krátert vájt egy kis patak közelében. A kráter kezdett megtelni vízzel, és hamarosan egy nagy tó lett belőle. 1944 szeptemberében ott keresztelkedtem annak jelképeként, hogy átadtam magam Jehova Istennek, már több mint másfél évvel korábban.

Végre szabad vagyok!

Néhány héttel később az orosz hadsereg több száz Tanút szabadított fel a környéken, így mi is hazamehettünk. Akkor láttam először a fiamat, Vaszilét, aki 1943-ban született, mialatt a munkatáborban voltam.

Mire a II. világháború 1945 májusában Európában véget ért, Besszarábiát a Szovjetunióhoz csatolták, és Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság lett a neve. A hatóságok nem léptek fel rögtön keresztényi tevékenységeink ellen, de felfigyeltek rá, hogy nem megyünk el szavazni, és a szovjet állam ezt súlyos vétségnek tartotta.

1946-ban megszületett a második fiunk, Pavel, 1947-ben pedig a lányunk, Maria. Nagyon élveztük így együtt az életet, ám úgy két évvel később szörnyű dolog történt. A kis Maria hirtelen megbetegedett és meghalt. 1949. július 5-én temettük el. De nem ez volt az egyetlen megpróbáltatásunk.

 Száműzetés Szibériába

Csupán néhány órával Maria temetése után, kora hajnalban, még sötétben, három katona felébresztett minket. Közölték, hogy a „szovjetellenes viselkedésünk” miatt száműznek bennünket. Megengedték, hogy némi élelmet és egypár ruhadarabot összeszedjünk, és 1949. július 6-án elvittek a körülbelül 4000 kilométerrel távolabbi Kurganba, Szibériába, Kazahsztántól északra.

Az út 18 napig tartott. Vasúti vagonokban szállítottak minket, mintha állatok lennénk. Az utazás alatt csak kétszer kaptunk valamicske ennivalót. Amink volt, azt gondosan beosztottuk, így kitartott az úton. A vagonunkban csak Jehova Tanúi voltak. Mindennap bibliai témájú beszélgetéseket folytattunk, így igyekeztünk szellemileg éberek maradni. A legértékesebb tulajdonunk a Szentírás egyik példánya volt.

Végül megérkeztünk Kurganba. Noha munkatáborban éltünk, volt némi mozgásterünk. Egy kovácsműhelyben dolgozhattam, és tudtam beszélni a munkatársaimnak a Biblián alapuló reménységemről. Két évvel később, 1951. szeptember 27-én letartóztattak, és újra bíróság elé hurcoltak. A vád 18 olyan személlyel állt elő, akik azt állították, hogy megjövendöltem az állam bukását. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy korábban a Dániel 2:44-ben található próféciával összhangban elmondtam, hogy az összes emberi kormányzatot Isten Királysága fogja felváltani.

A rendőrség a lakónegyedünket is átkutatta, és talált egy Őrtorony folyóiratot, melyet titokban küldtek Moldovából. Általában csak kézzel írt vagy helyileg előállított folyóirat-másolatokat találtak, ez a példány azonban a Szovjetunión kívül készült. Ezért ismét 25 év kényszermunkára ítéltek. Most a vorkutai szénbányákba küldtek, egy hírhedt rabszolgamunka-táborba, az Urál hegység északi részére, a sarkkörön túlra.

Majdnem meghaltam

Vorkuta egy hatalmas táborrendszer volt, ahol mintegy 60 kényszermunkatábor alakult. Csak a mi táborunkban több mint 6000 munkás dolgozott. Sokak életét követelte, hogy fagyban, embertelen körülmények között éltünk, és föld alatti szénbányákban dolgoztunk. Majdnem mindennap újabb halottakat kellett eltemetni. Az egészségem nagyon leromlott, egyszerűen képtelen voltam kemény fizikai munkát végezni. Ezért „könnyebb” munkát kaptam: szenet kellett lapátolnom a várakozó vagonokba.

A rossz körülmények miatt a bányászok sztrájkot szerveztek, ami óriási lázadásba csapott át. A bányászok saját közigazgatást állítottak fel, sőt még egy körülbelül 150 főből álló haderőt is szerveztek, hogy védekezni tudjanak, ha csapatok érkeznének. Azt akarták, hogy én és a közel 30 többi Tanú álljunk be a „hadseregükbe”. Ezt visszautasítottuk.

A lázadás két hétig tartott, ugyanis amikor megjöttek a fegyveres erők, az összes lázadót lelőtték. Később megtudtuk, hogy a lázadók azt tervezték, hogy a műhelyben majd felakasztanak minket! Szerencsére nem jött be a számításuk. Ha végiggondolod, hogy milyen módszeresen próbálták a szovjetek megtörni a hitünket, akkor biztosan megérted, hogy miért tulajdonítottuk a megmenekülésünket nagy Istenünknek, Jehovának!

 Kihasználjuk a nagyobb szabadságot

Sztálin 1953. márciusi halála enyhülést hozott. 1955-ben szabadon bocsátottak Vorkutából, és megengedték, hogy visszatérjek a családomhoz, mely még mindig Kurganban lakott, abban az erdei táborban. Ott folytattuk a tanúskodást, és beszéltünk a helyieknek a csodálatos reménységünkről.

1961-re megérett bennünk az elhatározás, hogy új prédikálóterületre költözünk. Írtunk egy levelet az ország vezetőjének, Nyikita Hruscsovnak, melyben kértük, hogy hadd költözhessünk el, mivel nincs semmilyen iskola a gyermekeinknek, ami igaz is volt. Engedélyt kaptunk, hogy egy kisvárosba költözhessünk, Makusinóba, ahol szintén volt egy munkatábor. Óriási öröm volt, hogy négy nagy családnak segíthettünk Jehova önátadott szolgáivá válni.

Végül, 1965-ben szabadon engedtek a táborból. Noha nem mehettünk vissza Moldovába, a Szovjetunión belül bárhová elköltözhettünk. A következő évben elmentünk Kosztanajba (korábban Kusztanaj), Kazahsztánba, ahol már volt két gyülekezet. Mivel ez a terület elég jól bemunkálttá vált, három évvel később Csircsikbe, Üzbegisztánba költöztünk. Abban az időben két fiunk, Vaszile és Pavel már házasok voltak. Így csak a két otthon lévő gyermekünk szellemi fejlődésére összpontosítottunk. Dumitru 10, Liuba pedig 7 éves volt.

Az Üzbegisztánban töltött 10 év alatt többeknek segítettünk megismerni Jehovát. 1979-ben több mint 1500 kilométert utaztunk nyugatra, Krasznodar városába, mely Oroszország déli részén, a Fekete-tenger közelében fekszik. Ott Olgával két évet szolgáltunk a teljes idejű szolgálatban mint úttörők, segítve másoknak, hogy Tanúkká váljanak.

Visszatérünk Moldovába

Végül, 1989 nyarán — 40 évvel azután, hogy száműztek — hazatértünk Moldovába. Egyből úttörők lettünk, és egészen 1993-ig végeztük ezt a szolgálatot. Több mint 30 személynek segítettünk ott is, hogy Jehova tevékeny Tanúivá váljanak. A szívem túlcsordul az örömtől, ha belegondolok, milyen gazdagon megáldotta Jehova a családunkat! Drága feleségem sajnos 2004 májusában meghalt.

Az a tudat vigasztal, hogy mind a 4 gyermekünk, a 14 unokánk és 18 dédunokánk aktív Jehova szolgálatában. Igaz, nem volt könnyű életünk, de csodálatos érzés arra gondolni, hogy Jehova segített nekünk, hogy a próbák közepette is hűségesek tudjunk maradni hozzá!

Amint öregszem, a gyengülő egészség és az előrehaladott kor miatt már nem tudok annyit tenni a szolgálatban, de minden tőlem telhetőt megteszek. Megtanultam, hogy bármilyen nehézségekkel nézünk is szembe az életben, Jehova mindig velünk van, hogy megadja a szükséges erőt és bátorítást. *

[Lábjegyzet]

[Kép a 14–15. oldalon]

Jehova Tanúi a vorkutai rabszolgamunka-táborban

[Kép a 15. oldalon]

Olgával 2002-ben