Nem volt mindegy, hogy hallgattak-e a figyelmeztetésre

SZERDA volt, 2005. augusztus 24-e, tipikusan forró, párás New Orleans-i nap. Alan a családjával Beaumont-ba, 300 km-re nyugatra indult egypár napra. Annyi ruhát vittek magukkal, ami ötnapi távollétre elegendő. Alan így idézi fel: „Nem tudtunk róla, hogy a Katrina hurrikán éppen kialakulóban van Floridától keletre. Péntek este viszont már egyértelmű volt, hogy New Orleans-ra egy 4-es vagy 5-ös erősségű hurrikán fog lesújtani.”

Vasárnap, augusztus 28-án már az is nyilvánvaló volt, hogy a Katrina maximális erősségű hurrikán lesz. New Orleans polgármestere elrendelte a város kötelező érvényű kilakoltatását. Az ezrével északra és nyugatra útnak induló autók miatt forgalmi dugók keletkeztek az autópályákon, és csak lépésben lehetett haladni. Az a több ezer ember pedig, akinek nem volt autója, vagy a Superdome-ba, egy hatalmas stadionba menekült, vagy más helyen keresett menedéket. Egyesek úgy döntöttek, hogy nem mennek el, otthon vészelik át a vihart.

„Legközelebb én leszek az első, aki elmegy!”

Joe Jehova Tanúja, és ő is azok között volt, akik otthon maradtak. Meg volt győződve róla, hogy így is megúszhatja a vihart. Azzal nyugtatta magát, hogy az eddigi hurrikánok sem voltak olyan erősek, mint amekkorára az illetékes szervek előre jelezték. „Úgy gondoltam, hogy megúszom — mondja —, de milyen hamar megváltozott a véleményem! Őrült erővel érkezett a szél és az eső, és a következő pillanatban már le is szakította a házamról a tetőt. Utána a víz szintje kezdett el félelmetes sebességgel nőni, három óra alatt 3 métert! Olyan gyorsan emelkedett, hogy fel kellett mennem az emeletre. Nagyon féltem, mert üvöltött a szél, és úgy látszott, menten összedőlnek a falak. Amikor a plafon is leszakadt, akkor már azt próbáltam kitalálni, hogy tudnék elmenekülni innen.

Arra gondoltam, hogy talán a tajtékzó vízbe kellene ugornom, csakhogy kint az utcákon a szél iszonyatosan magas, tarajos hullámokat korbácsolt. Tisztában voltam vele, hogy ha a vízbe ugrok, alighanem belefulladok.”

Végül egy csónak kimentette Joe-t, és letette egy hídon. Mindenütt holttestek és ürülék lebegett a víz felszínén. Joe egy autó csomagtartóján aludt át egy éjszakát, majd helikopterrel és busszal a New Orleans-i önkormányzat egyik középületébe vitték. „Ott rendesek voltak hozzám az emberek — mondja. — Volt egy pillanat, amikor már majdnem összeomlottam. Az lett a mindennél fontosabb rögeszmém, hogy hol tudok majd megint vizet inni.”

Így utólag Joe elismeri, hogy elkerülhette volna ezt a megpróbáltatást. „Tanultam belőle — mondja —, legközelebb, amikor azt mondják: »Kilakoltatás!«, én leszek az első, aki elmegy!”

 Fán kötött ki, pedig figyelmeztették

Biloxi és Gulfport, a Mississippi tengerszoros partján épült két város katasztrofális veszteséget szenvedett el fizikai károkban, és sok lakosa meghalt. A The New York Times 2005. augusztus 31-i számában erről számolt be Vincent Creel, a biloxi önkormányzat szóvivője: „Sokan nem vettek tudomást a kilakoltatási rendeletről, mivel [az 1969-es] Kamilla hurrikánt túlélték, és egyeseknek a házaik is épen maradtak.” A Kamillát erősebbnek tartották a Katrinánál, csakhogy a Katrina „cunamihoz hasonló, feltartóztathatatlan víztömeget hozott magával” — mondja Mr. Creel.

Inell szinte egész életét Biloxiban élte le, ő az egyik olyan helyi lakos, aki nem vett tudomást a figyelmeztetésről. Ezt mondja: „Már sok vihart túléltünk az évek során, ezért nem aggasztott túlságosan a Katrina.” Inell összetoborozta családtagjait: 88 éves anyósát, fiát, lányát, vejét, valamint két kutyát és három macskát, majd úgy döntöttek, hogy nem hagyják el jól felépített házukat. Augusztus 29-én délelőtt 10 óra tájban azonban a vihar lecsapott Biloxira. Inell így eleveníti fel a történteket: „Észrevettem, hogy a ház végénél beszivárog a víz az egyik hálószobába, aztán már kezdett mindenhová befolyni. Úgy döntöttünk, hogy a biztonság kedvéért felmegyünk a padlásra. De a víz csak nem hagyott alább, és ki kellett jutnunk a padlásról, mert féltünk, hogy bennrekedünk. De hát hová mehetnénk innen?

A fiamnak szét kellett szakítania a szúnyoghálót, hogy kijuthassunk a házból a vízfelszínre. Utána ott lebegtünk a vízen a tető szélébe kapaszkodva. Hárman a ház jobb oldalára mentünk, a lányom pedig balra. Észrevettem egy nagy fát a közelben. A fiammal és az anyósommal odaúsztunk a fához, és erősen belekapaszkodtunk. Ezután azt hallottam, hogy sikolt a lányom: »Mama! Mama!« A vejem, aki utoljára jött ki a padlásról, odaúszott hozzá, és kimentette őt. Nekik kettőjüknek sikerült beszállniuk a csónakunkba, ami eredetileg a kocsifeljárón hevert, most azonban a víz felszínén himbálózott a házunk mellett. Biztattak, hogy  én is jöjjek a csónakba, de én nem akartam kockáztatni, hiszen ott örvénylett alattam a víz. Biztonságban éreztem magam a fán, nem akartam elmozdulni onnan.

Mivel én voltam a legmagasabban, láttam, hogy mekkora víz hömpölyög az utcákon és a ház körül is. Kezdtem elgondolkodni a helyzetemen, és ostobának éreztem magam, amiért nem engedelmeskedtem, pedig figyelmeztettek.

Végül apadni kezdett a víz, és végre mindannyian ott voltunk együtt a csónakban! Jött egy tűzoltóautó, és elvitt minket a kórházba. Igazán hálásak voltunk, hogy életben maradtunk!”

A Tanúk kilakoltatási tervei

A Katrina végig a Mexikói-öböl partján éreztette hatását, több ezer ház dőlt romba Louisianától keletre Alabamáig. Persze a hurrikánok nem új keletűek az Egyesült Államoknak ezen a vidékén. Jehova Tanúi ezért már évekkel ezelőtt kilakoltatási terveket dolgoztak ki szükség esetére. New Orleans vonzáskörzetében Jehova Tanúi 21 gyülekezetében minden évben a viharos évszak kezdete előtt, rendszerint júniusban átismétlik a szükséghelyzetre kidolgozott kilakoltatási tervet. Így a legtöbb helyi Tanú tudta, milyen lépéseket kell tennie szükséghelyzetben. Hogyan működött a terv a Katrina hurrikán idején?

Amint a város illetékes szervei bejelentették a kilakoltatást, a vének minden gyülekezetben felvették a kapcsolatot a gyülekezetük tagjaival, és figyelmeztették őket, hogy hagyják el a várost. Sokan saját maguk meg tudták oldani, hogy a családjukkal vagy a barátaikkal menjenek el. Az idősek és a betegek szállításáról és ellátásáról külön gondoskodtak. John, a Tanúk katasztrófaelhárító bizottságának egyik tagja ezt mondta: „Teljesen meg vagyok győződve róla, hogy sok életet mentettünk meg ennek a tervnek a végrehajtásával.” A tervnek köszönhetően a legtöbb Tanú el tudott menni a városból még a vihar kitörése előtt. Jehova Tanúi egyesült államokbeli fiókhivatala rendkívüli segélybizottságokat létesített, hogy azonnali fizikai segítséget nyújthassanak az érintett területeknek.

Tanúk után kutatva az Astrodome-ban

A houstoni Astrodome-stadionban mintegy 16 000, főként Louisianából érkező menekült kapott élelmet, vizet és menedéket. A Tanúk houstoni segélybizottsága megtudta, hogy néhány Tanú is van ebben a hatalmas tömegben. De hogy fogják felkutatni őket?

Szeptember 2-án, pénteken kora reggel vének érkeztek az Astrodome-ba, hogy felkutassák szerencsétlenül járt testvéreiket. Megdöbbentette őket a látvány: több ezer férfi és nő, tizenéves, gyerek és csecsemő szerte a hatalmas stadionban. A futballpálya tele több ezer összecsukható ággyal és menekülttel, akik türelmesen várják, hogy megoldódjanak a problémáik. Hosszú sorokban várakoztak orvosi kezelésre is, a betegápolók szaladtak, hogy a betegeket az elsősegélyhelyre vigyék.

„Úgy érzem, mintha egy menekülttábor kellős közepén lennék” — kiáltott fel Samuel, az egyik vén, aki részt vett a Tanú-társai felkutatásában. De hogy fogják megtalálni azt a néhány Tanút ebben a hatalmas tömegben? Azzal kezdték, hogy fel s alá járkáltak a sorok között nagy táblákkal, melyeken kérték a Tanúkat, hogy jöjjenek oda és azonosítsák magukat. Háromórai sikertelen próbálkozás után rájöttek, hogy ennél  gyakorlatiasabb módszerre lesz szükségük. Megkérték a Vöröskeresztet, hogy mondják be a hangosbemondóba a következőt: „Kérjük, hogy Jehova minden megkeresztelt Tanúja jöjjön a stadion keleti feljárójához a földszintre.”

Végül kezdtek odaszivárogni a Tanúk, arcukon széles mosollyal. Samuel így számol be róla: „Könnybe lábadt a szemük, de öröm töltötte el őket. Szorosan átöleltek minket, és nem engedték el a kezünket, mert attól féltek, hogy elveszítenek minket a tömegben.” Pénteken és szombaton 24 Tanút találtak meg és szállítottak át a Tanúk segélyközpontjába.

Legtöbbjüknek szinte semmijük sem maradt a rajtuk levő piszkos ruhájukon kívül. Az egyik Tanú egy kisebb dobozt hozott magával, a fontos papírjai voltak benne. Ez volt minden, amit meg tudott menteni a pusztulástól.

Mivel az Astrodome-ban sokan felismerték, hogy a vének Jehova Tanúi képviselői lehetnek, odamentek hozzájuk Bibliát és bibliai irodalmat kérni. Több mint 220 Bibliát kértek. A Tanúk ezenkívül felajánlották az Ébredjetek! 2005. július 22-i számát, amely igazán időszerű és alkalomhoz illő cikksorozatot tartalmazott „Természeti katasztrófák — Súlyosbodik a helyzet?” címmel.

Néhányan hazatérnek

A vihar egyik túlélője egy szakavatott riporter, és egyben az egyik New Orleans-i tévéállomás vezérigazgatója. Foglalkozásánál fogva már sok pusztítást látott a múltban. Hazatért Jefferson megyébe (Louisiana), hogy mentse, ami menthető. „Döbbenet fogott el — mondja —, totális volt a pusztítás. A tévében láttuk az áradatot, amikor beszakadtak a védőgátak, és a víz kizúdult a csatornákból. Ámde a hatalmas erejű széllökések is iszonyatos károkat okoztak. A lakásom úgy,  ahogy volt, mindenestől odavan. Minden csupa penész, rothadás és bűz. Egyszerűen nem hiszem el, hogy milyen bűzös szaga van, borzalmas, annyira borzalmas! De mi legalább életben vagyunk.”

A bevezetőben említett Alan is hazakerült végül New Orleans nyugati peremvárosába, Metairie-be. A vihar itt is mindent letarolt dühében. „Kész trauma volt látni, szinte sokkolt a hatása — mondja. — Mintha atombombát dobtak volna le a városra. Más dolog hallani róla a hírekben, vagy látni a tévében, de egészen más végigmenni a lakóhelyeden, és a saját szemeddel látni a károkat, a pusztítást, ráadásul ilyen hatalmas méretekben. Nehéz felfogni az egészet.

Például a bűzt: olyan szag volt, mint a rothadó hús szaga, a halál szaga. Sok üzlet teljesen megsemmisült, vagy elárasztotta a víz. Minden sarkon rendőrök vagy katonák voltak. Úgy nézett ki, mint egy háborús övezet.”

 Segélyakciók

A város, az állam és a szövetségi testületek segélyszolgálatokat létesítettek. A legfőbb szövetségi segélyügynökség a FEMA (szövetségi katasztrófaelhárító szolgálat) volt. Más szervezetek is akcióba kezdtek, hogy segítsenek a többezernyi áldozatnak. Óriási mennyiségű étel, ruha és víz érkezett a vihar sújtotta területekre. A FEMA nemsokára csekkeket bocsátott ki, és egyéb pénzbeli juttatás szétosztásával segített az embereknek túlélni az első néhány napot vagy hetet. És Jehova Tanúi hogyan boldogultak?

Kárfelmérés és helyreállítás

Ahogy kitört a vihar, a Tanúk kárfelmérő csoportokat szerveztek, hogy az érintett területeken megállapítsák, hány Tanúnak a lakása, és hány Királyság-terem károsodott vagy semmisült meg. Hogy tudnak megbirkózni ezzel a roppant nagy feladattal? Brooklynban Jehova Tanúi Vezető Testülete engedélyt adott rá, hogy az Egyesült Államok fiókbizottsága felügyeletével segélybizottságokat hozzanak létre. Másrészt az Egyesült Államok sok részén megkérték a területi építőbizottságokat *, hogy kezdjenek hozzá az újjáépítési munkákhoz. Mit tudtak megvalósítani?

A Long Beach-i (Mississippi) segélycsoport arról számolt be, hogy 2006. február 17-ig a testvérek 632 kárt szenvedett lakásából 531-et teljesen rendbe hoztak, 101 lakás még javításra szorul. A nem Tanú szomszédoknak is segítettek. Tizenhét Királyság-teremnek a tetőszerkezetét jelentős kár érte, február közepéig 16 termen már új tetőt húztak fel. És mit mondhatunk a Baton Rouge-i (Louisiana) bizottságról?

Ez a csoport gondoskodik Louisiana területéről, mely a Katrina hurrikán támadásának a középpontjában állt. A Tanúk felújításra váró 2700 lakásából februárig 1119 lakáson fejezték be a munkát, tehát még mindig óriási feladat vár erre a segélybizottságra. Itt is segítettek a szomszédoknak és a családoknak, melyeknek erre égetően szükségük volt. Ötven Királyság-terem súlyosan megrongálódott, februárra 25-öt felújítottak. Texasban a szeptemberi Rita hurrikán pusztítása miatt a houstoni segélycsoportra 871 lakás felújítási munkái vártak, és ebből február 20-áig 830 lakást már fel is újítottak.

A Katrina tanulságai

Sok ezren, akik a Katrina útjába akadtak, azt a kijózanító tanulságot szűrhették le, hogy létfontosságú hallgatni a figyelmeztetésre. Bizonyára sokan visszhangozzák az előzőekben említett Joe érzéseit, aki ezt jelentette ki: „legközelebb, amikor azt mondják: »Kilakoltatás!«, én leszek az első, aki elmegy!”

Jehova Tanúi továbbra is segédkezet nyújtanak a Mexikói-öböl áldozatainak (Galácia 6:10). Szolgálatuk mégsem csupán humanitárius segítségre szorítkozik. Jehova Tanúi elsődleges munkája — melyet szerte a világon 235 országban végeznek — inkább annak a figyelmeztetésnek a hangoztatása, mely messzemenően jelentőségteljesebb, mint egy közeledő viharé. A Biblia megjövendöli, hogy Isten hamarosan véget vet ennek az istentelen világrendszernek, és megtisztítja a földet, helyreállítva abba az állapotba, amilyennek eredetileg szánta. Ha szeretnéd tudni, hogy mit tanít a Biblia erről az ítéletidőről, kérünk, keresd meg Jehova Tanúit a közelben, vagy írj nekik a folyóiratunk 5. oldalán felsorolt címek közül a megfelelőre (Márk 13:10; 2Timóteusz 3:1–5; Jelenések 14:6, 7; 16:14–16).

[Lábjegyzet]

[Kép a 14–15. oldalon]

Űrfelvétel a Katrina hurrikán magjáról

[Forrásjelzés]

NOAA

[Kép a 15. oldalon]

New Orleanst elöntötte az ár

[Forrásjelzés]

AP Photo/David J. Phillip

[Képek a 15. oldalon]

A Katrina épületeket rombolt, és sok ember életét oltotta ki

[Forrásjelzés]

AP Photo/Ben Sklar

[Kép a 16–17. oldalon]

A houstoni (Texas) Astrodome mintegy 16 000 evakuáltnak nyújtott menedéket

[Képek a 17. oldalon]

Keresztény vének megkeresték a Tanúkat az evakuáltak között

[Kép a 18. oldalon]

A Tanúk hálásak rendbe hozott lakásaikért

[Kép a 18. oldalon]

Szétroncsolt tetőt javítanak önkéntesek

[Kép a 18. oldalon]

Ételről gondoskodnak az önkéntesek

[Kép a 19. oldalon]

Alan