A reménytelenségtől a boldogságig

VICENTE GONZÁLEZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Amikor a szomszédaim meghallották, hogy négyszer belelőttem magamba, és nem haltam meg, Supermannek kezdtek hívni. Pedig a legkevésbé sem voltam az, de hadd mondjam el, hogy miért akartam véget vetni az életemnek.

ECUADORBAN, Guayaquilben születtem 1951-ben. Szüleim a Las Invasiones (’megszállók’) elnevezésű tengerparti helyen teremtettek otthont kilenc gyermeküknek. A szegény családok engedély nélkül „szállták meg” ezt a területet, és házat építettek maguknak; bambuszból voltak a falak, a tetők pedig hullámlemezből. Mivel iszapos lapályra és mangrovés mocsárra építették őket, a házak facölöpökön álltak. Nem volt áramunk, faszéntüzelésű kályhán főztünk, és ivóvízért két kilométert kellett gyalogolnunk.

Testvéreim már fiatalon dolgozni mentek, hogy segítsenek a család anyagi helyzetén. 16 éves koromban munkát kaptam egy gyárban mint küldönc, és így nem tudtam tovább iskolába járni. Barátaimmal inni kezdtünk, és erkölcstelenül éltünk. Ha bántott a lelkiismeretem, elmentem gyónni. „Fiam, kellőképpen meggyóntad bűneidet” — mondta a pap, és ezzel mindennemű szellemi segítségnyújtás nélkül elküldött. Így hát minden ugyanúgy ment tovább. Végül aztán az örökös bűnbeesés-gyónás folyamat értelmetlennek tűnt, és felhagytam a templomba járással. Körülbelül abban az időben történt, hogy eljutott a tudatomig, mekkora társadalmi igazságtalanság közepette élünk. Az emberek többsége, a szegények nincstelenségben sínylődtek, míg a gazdag kisebbség luxuskörülmények között élt. Nem volt értelme élni, úgy éreztem, hogy nincs az életemnek se célja, se jövője.

Egyszer aztán kiderült, hogy két húgom és két nővérem olvassa Jehova Tanúi kiadványait. Én is elkezdtem olvasni őket, és az egyik könyv, Az igazság, mely örök élethez vezet, különösen megragadta a figyelmemet. Logikusnak tűnt, és sok bibliai témára fényt derített. Emlékszem, hogy ezt gondoltam róla: „Ez az igazság!” Ellenben azt csak a rá következő 15 év folyamán fedeztem fel, hogy élni az igazságot már egészen más dolog.

22 évesen egy bankban kezdtem dolgozni. Egyik nap a munkatársam megmutatta, hogyan „kölcsönzött” magának titokban pénzt a banktól, majd később visszafizette a „kölcsönt”. Én is kezdtem egyre több pénzt „kölcsönözni” magamnak, ami végül már odavezetett, hogy nem tudtam titokban tartani a bűntettemet. Úrrá lett rajtam a kétségbeesés, hiszen éreztem, sosem fogom tudni visszafizetni a pénzt. Arra az elhatározásra jutottam, hogy bevallom a csalást a banknak, és utána a vezeklés szélsőséges bemutatásaképpen véget vetek az életemnek.

Írtam egy levelet a banknak, utána vettem egy kis kaliberű pisztolyt, kerestem egy elhagyatott helyet a tengerparton, és kétszer a fejembe, kétszer a mellkasomba lőttem. Súlyosan megsérültem, de nem haltam meg.  Egy biciklista talált rám, és gyorsan intézkedett, hogy kórházba kerüljek. Felépülésem után elítéltek lopásért, és börtönbe vittek. Amikor kiszabadultam, nagyon szégyelltem magam, és depressziós lettem, hogy most már büntetett előéletű vagyok. Mivel négy golyó sérüléseit túléltem, a szomszédaim Supermannek kezdtek hívni.

Lehetőséget kapok, hogy megváltozzak

Ekkoriban látogatott meg Jehova Tanúi egyik misszionáriusa, Paul Sánchez. Az első dolog, amire felfigyeltem, az a széles mosolya volt. Olyan derűs és optimista egyénisége volt, hogy beleegyeztem a bibliatanulmányozásba. Arra gondoltam, hogy ő talán segíteni tudna nekem boldogságot és értelmet találnom az életben.

Paul segítségével megismertem Istennek az emberiséget érintő szándékát, és hogy akik szeretik őt és engedelmesek, egy szép napon földi Paradicsomban fognak élni (Zsoltárok 37:29). Azt is megtudtam, hogy az igazságtalanság és a szegénység nem Isten műve, hanem az emberiség Isten elleni lázadásának a következménye (5Mózes 32:4, 5). Ezek az igazságok fénysugárként hatottak az életemre. Csakhogy az egyéniségemen változtatni sokkal nehezebb volt, mint tanulmányozni a Bibliát.

Irodai állást kaptam; az volt a feladatom, hogy kezeljem egy vállalat vagyonát. Ismét kísértésbe estem, és loptam a pénzből. Amikor már nem tudtam eltitkolni, egy másik városba menekültem. Ott voltam egy évig, és megpróbáltam elhagyni Ecuadort. Nem sikerült, ezért hazamentem.

Paul megint meglátogatott, és újrakezdtük a tanulmányozást. Ezúttal arra az elhatározásra jutottam, hogy alkalmazni fogom a Biblia alapelveit, és Jehovát fogom szolgálni. Ezért bevallottam Paulnak, milyen becstelenséget követtem el. Nagyon őszinte tanácsot adott, bibliaversekre utalt. Többek között az Efézus 4:28-ra, mely így hangzik: „Aki lop, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzon keményen”. Megértettem, hogy önként fel kell adnom magam, és vállalnom kell a következményeket a lopásért.

Sokszor eltöprengtem a helyzetemen, de azért elkezdtem dolgozni mint festőművész. Egyik nap bejött a műtermembe egy férfi, és érdeklődött az egyik festményem iránt. Ámde nyomozó volt, és az ellenem kiadott letartóztatási parancs volt nála. Így hát ismét a bíróság előtt álltam, utána pedig börtönbe mentem. Paul ott is meglátogatott, és én ezt ígértem neki: „Sosem fogod megbánni, mennyi erőfeszítést tettél, hogy megértsem a Bibliát.” A börtönben is folytattuk a tanulmányozást.

Őszinteségem beigazolódik

Kiszabadulásom után az lett az eltökélt szándékom, hogy teljes szívemmel Jehovát fogom szolgálni. A rá következő két évben pedig beigazolódott, hogy őszinték voltak a szándékaim. 1988-ban megkeresztelkedtem mint Jehova egyik Tanúja. Égtem a vágytól, hogy behozzak valamit az elvesztegetett időmből, ezért úttörő lettem, és ezzel elkezdtem a teljes idejű szolgálatot. Külön feladatomnak tekintettem, hogy ifjú bandatagokkal beszélhessek az igazságról.

Az egyik banda gyakran firkált graffitiket a Királyság-termünkre. Ismertem a bandatagokat, és azt is tudtam, hol laknak, tehát meglátogattam őket. Elmagyaráztam nekik, milyen célt szolgál a Királyság-terem, és kedvesen megkértem őket, hogy tartsák tiszteletben a tulajdonunkat. Ezután nem volt több graffiti.

Később, amikor újjáépítettük a termet, és levakartuk róla a régi festéket, Fernando, egy fiatal Tanú talált egy graffitit, azzal a szöveggel, hogy La Rana, magyarul: ’A béka’. Erre felkiáltott: „De hiszen ez én vagyok!” Tudniillik még bandatag korában ő maga festette fel a saját becenevét a falra. Most pedig szépen lekaparta onnan!

Amikor először találkoztam Fernandóval, kábítószerfüggő volt. Édesanyja két rehabilitációs központba is elküldte őt, de mivel hiábavalónak bizonyult, feladta a további segítségnyújtást, elköltözött otthonról, és magára hagyta a fiát. Fernando eladott mindent, amiért pénzt kapott, még az ajtókat, ablakokat is, sőt még a háztetőt is, csakhogy anyagilag fedezni tudja kábítószer-függőségét.  Az utcán találkoztam vele, üdítőitallal kínáltam, és bibliatanulmányozást ajánlottam fel neki. Elfogadta, és nagy-nagy örömömre kedvezően reagált az igazságra. Kilépett a bandából, leszokott a kábítószerről, elkezdett járni a keresztény összejövetelekre, és nem telt bele sok idő, megkeresztelkedett.

Amikor Fernandóval házanként prédikáltunk, az emberek sokszor felismertek minket, és így kiáltottak: „A béka!” vagy „Superman!”, majd megkérdezték, hogy mit keresünk ott. Elálmélkodtak, hogy a volt bandatag és a valamikori tolvaj látogatja meg őket, Bibliával a kezükben.

Egyik közös prédikálásunk során én egy férfinak tanúskodtam, Fernando pedig a férfi szomszédjával beszélgetett. Beszélgetőtársam Fernandóra mutatva ezt kérdezte tőlem: „Látja ott azt a fickót? Az egyszer pisztolyt fogott rám.” Megnyugtattam őt, hogy Fernando felhagyott a múltjával, és ma már a Biblia alapelveivel összhangban él. Sőt, amikor Fernando befejezte a beszélgetést a szomszéddal, oda is hívtam, és bemutattam őt. A házigazda ezt mondta neki: „Fiatalember! Gratulálok, mekkorát változott!”

Nem is tudom megmondani, milyen sokszor kaptunk Fernandóval ehhez hasonló megjegyzéseket. Ezek a megjegyzések alapot teremtettek a remek tanúskodáshoz, amiből számos bibliatanulmányozás született. Igen, Fernandóval mindketten tiszteletnek örvendünk, amiért Jehova Tanúiként azonosítjuk magunkat.

Mérföldkő

2001-ben, amikor az 50. évembe léptem, meglepetéssel és ugyanakkor nagy elragadtatással értesültem róla, hogy meghívást kaptam a perui szolgálati kiképzőiskolára. Ezen a nyolchetes iskolán részt vevő képesített Tanúk mélyreható szellemi oktatást kapnak segítségképpen a szolgálatukhoz.

Az iskola egy dolgot kivéve minden szempontból felemelő élmény volt. Ez az egy dolog a nyilvánosság előtti beszéd volt, ami miatt valóságos kínokat álltam ki. Sok fiatalabb tanuló remek előadásokat tartott, és látszott rajtuk, hogy egészséges az önbizalmuk. De amikor az én első előadásomra került a sor, elemi erővel tört rám a gyerekkorom óta jelenlevő kisebbségi érzésem. Majd összecsuklott a térdem, reszketett és izzadt a kezem, remegett a hangom. Jehova azonban a szent szellemével és szerető testvérekkel segített rajtam. Az egyik oktató személyes törődését kifejezve, az órák után segített nekem, hogyan készüljek a következő előadásaimra. Mindenekelőtt azt tanította meg, hogy bízzak Jehovában. A tanfolyam végére életemben először történt meg velem, hogy élvezettel beszéltem hallgatóság előtt.

Az önbizalmam hatalmas próbája jött el Jehova Tanúi egyik guayaquili kongresszusán. 25 000 ember előtt kellett elmesélnem, hogyan lett belőlem Tanú. Miközben beszéltem, elérzékenyültem, hogy ilyen sok embert buzdíthatok, és a hangom remegni kezdett. Később az egyik kongresszusi küldött odajött hozzám, és ezt mondta: „González testvér, amikor elmondtad a tapasztalatodat, szem nem maradt szárazon.” És én semmit sem szerettem volna jobban, mint hogy a történetem a buzdítás forrása legyen azoknak, akik esetleg még mindig azzal küzdenek, hogy felhagyjanak a múltjukkal.

Ma már vénként és általános úttörőként szolgálok, és abban az örömben lehetett részem, hogy 16 embernek segíthettem pontos ismeretet szerezni a Biblia igazságairól. Túláradó öröm tölt el, hogy a szüleim, két húgom és két nővérem szintén átadta az életét Jehovának. Édesanyám élete végéig, 2001-ig megőrizte hűségét Istenhez. Nem tudom eléggé megköszönni Jehovának, hogy megismerhettem őt. Annál jobban pedig ki sem tudnám fejezni iránta a hálaérzetemet, mint hogy másokat is arra kérek meg, hogy ők is közeledjenek hozzá (Jakab 4:8).

[Kép a 12. oldalon]

Fernando, A béka, a volt bandatag, akinek segíthettem

[Kép a 12. oldalon]

Paul Sánchez misszionárius tanulmányozta velem a Bibliát

[Kép a 13. oldalon]

Vicente González ma