Az üzenetet át kell adni!

A TÁVÍRÓ felfedezése előtt a távolsági kapcsolattartás sokszor lassú és nehézkes volt, mivel az üzenetet szállító közlekedési eszköztől és az útvonal terepétől függött. Képzeld csak el, milyen kihívással néztek szembe az inkák, akiknek hatalmas birodalmuk volt Dél-Amerikában!

Az Inka Birodalom a XV. század végén és a XVI. század elején élte virágkorát. A mai Argentína, Bolívia, Chile, Ecuador és Kolumbia egy részén helyezkedett el, valamint Peruból ölelt fel valamennyit, ahol a birodalom ókori fővárosa, Cuzco volt. Tornyosodó hegyláncok, áthatolhatatlan dzsungelek és roppant nagy távolságok nehezítették az utazást. Ráadásul az inkáknak nem volt más teherhordó állatuk, csak a láma, és sem kerekes járművük nem volt, sem az írást nem ismerték. Akkor hát hogyan kommunikáltak egymással ebben a hatalmas, ezerarcú birodalomban?

Az inkák a saját nyelvüket, a kecsua nyelvet tették meg a birodalom nyelvévé. Sok utat is építettek, mely közül a királyi útvonal, vagyis a főútvonal több mint 5000 kilométerre terjedt ki. Az Andok fennsíkjain vezetett keresztül, míg a vele párhuzamosan haladó, mintegy 4000 kilométer hosszú út a Csendes-óceán partvidékén haladt végig, és mellékutak kötötték össze a két főútvonalat. Az inkák kikövezett, lépcsős utakat is építettek a magas hegyszorosokra, hajóhidakat a mocsarakra, és merész függőhidakat a szakadékok fölé. Az egyik függőhíd 45 méter hosszú volt, emberi test vastagságú kötelek tartották, és 500 éven át állt használatban egészen 1880-ig!

Az inkák kapcsolattartásának a titka a chasquiknak nevezett futárok jól megszervezett szolgálata volt. A futárok a főbb útvonalak mentén egymástól bizonyos távolságra állomásoztak. Mindegyikük 3-4 kilométert futott, és egymást váltva, állítólag több mint 160 kilométert tettek meg összesen a nappali órákban. Számos szóbeli üzenetet vittek, de kormányzati ügyek statisztikai adatait is szállították egy bámulatos eszköz, a quipu segítségével. A quipu különböző színű, csomózott fonalakból, zsinórokból állt, és lényegében egy bonyolult emlékeztető segédeszköz volt. A zsinórokra kötött csomók egységeket jelöltek, például tizet vagy százat. Amikor a spanyolok meghódították az inkákat, a quiput kivonták a forgalomból, és a színek, fonalak jelentése feledésbe merült.

’Szépséges lábak a hegyeken’

Napjainkban minden idők legfontosabb üzenete jut el a kecsua nyelvű emberek millióihoz — Isten Királyságának a jó híre. Ez a világkormányzat békét hoz el mindenkinek, aki aláveti magát az uralmának (Dániel 2:44; Máté 24:14). Az egykor inkák uralta területen az utazás még ma is nehéz, a kecsua nyelv pedig jórészt beszélt nyelv maradt. Jehova Tanúi közül ennek ellenére sokan megtanultak kecsuául, és örömmel terjesztik írásos és hangzó formában a számos modern dialektusra lefordított kiadványokat.

Ezeknek az evangéliumhirdetőknek a munkája a következő ihletett szavakat juttatja eszünkbe: „Mily szépséges a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, aki jó hírt hoz valami jobbról” (Ézsaiás 52:7).