Gázlómadarak — A világ legelbűvölőbb vándorai

AZ ÉBREDJETEK! SPANYOLORSZÁGI ÍRÓJÁTÓL

KÉPZELD EL, hogy két nyári hónapot töltesz el az északi sarki tundrán, ahol a nap gyakorlatilag sosem nyugszik le. A tél közeledtével azonban Dél-Amerika, Ausztrália vagy Dél-Afrika felé kell indulnod. És az év többi részét költözködéssel töltöd, átfésülve valamennyi kontinens tengerpartját, ahol kedvenc csemegéid után kutatsz. A világ számos gázlómadarára ez a tipikus életforma jellemző.

A gázlómadarak * — a nevük is erre utal — szívesen táplálkoznak sekély vizű helyeken, gázlókon. Az északi féltekén a hidegebb hónapokban ezek a parti madarak iszapos folyótorkolatoknál, tengerpartokon, iszapos lapályokon vagy sziklás partvonalakon gyűlnek össze, ahová csak kevés ember téved. A melegebb hónapokban, amikor a turisták a partokra özönlenek, a legtöbb gázlómadár az északi sarkvidékre és szubarktikus területekre vonul, ahol a rövid nyár megadja nekik a fiókáik felneveléséhez szükséges magányt és bőséges táplálékot.

A gázlómadaraknak nem különösebben élénk a színük, feltűnő repülőmutatványuk és szárnyjátékuk azonban számtalan megfigyelőjük csodálatát váltja ki. „A [parti madarak] repülhetnek úgy is, hogy szárnyvégükkel a vizet súrolják, de repülhetnek akár 6 kilométernél magasabban is. A levegő és a szél abszolút urai ők” — jegyzi meg egy vízimadarakról szóló könyv (Shorebirds—Beautiful Beachcombers).

Együtt biztonságosabb

A parti madarak gyakran nagy csapatokban gyűlnek össze olyan helyeken, ahol bő táplálékra lelnek. Úgy tűnik, nagy tömegben érzik biztonságban magukat. A vándorsólyom és a hasonló ragadozó madarak jobban szeretnek magányos madarakra vadászni, egy egész csapat madár már visszatarthatja őket a támadástól. Ráadásul, ha egyszerre több ezer szempár figyel éberen, akkor sokkal valószínűbb, hogy időben észreveszik a rájuk leselkedő ragadozót. Ezt a nagyobb védelmet kihasználva, sok gázlómadár vegyes társulásokat hoz létre több fajjal.

Elragadó látvány, amikor egy csapat parti madár a levegőbe emelkedik. Százával, akár ezrével szorosan egymás mellett kanyarognak, fordulnak, emelkednek, zuhannak, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná őket. „Hogy több ezer madár nagy sebességgel együtt repülve képes pontosan összehangolt, hirtelen manővereket végrehajtani, az maga a csoda” — írja egy kézikönyv (Handbook of the Birds of the World). Amikor ornitológusok a havasi  partfutók csapatairól készült nagyképfrekvenciás filmet tanulmányozták, arra a következtetésre jutottak, hogy ha a madarak közül csak egy is manőverbe kezd, azt nyomban a többi madár is elvégzi.

A világ a „szárnyaik alatt hever”

Vannak gázlómadarak, melyek valóságos világutazók. A sarki partfutó és a fenyérfutó például szinte az összes többi madárnál északabbra költ. Tulajdonképpen a világ bármely tengerpartján előbukkanhatnak a gázlómadarak, és mintegy 32 000 kilométert is megtehetnek évenkénti kalandos útjuk során.

Bár a vonulásuk olykor megköveteli, hogy óceánokat szeljenek át, úszni nem tudnak, és soha nem pihennek meg a vízen. Ezért óriási mennyiségű üzemanyagkészletet kell magukkal vinniük — arányait tekintve többet, mint egy tengerentúlra utazó repülőgépnek, amelynek üzemanyaga induláskor a gép teljes súlyának körülbelül a 40 százaléka. Honnan szerzik be ezt az üzemanyagot a gázlómadarak?

„Ezt [az üzemanyagot] zsír formájában tárolják, és indulás előtt olyan falánkul táplálkoznak az iszapos tengerparton, hogy néhány hét alatt megduplázzák nyári tömegüket — magyarázza David Attenborough A madarak élete című könyvében. — Tartalékaik pedig még annál is bőségesebbek, mint amire az előbbi számból következtethetünk, mivel belső szerveik egy része, többek között az agyuk és a beleik, összezsugorodnak, hogy helyet csináljanak a tartalék üzemanyagnak, és megszabaduljanak minden felesleges tehertől.”

Az egyik lenyűgöző utazó az aranylile, mely Alaszkától a Hawaii-szigetekig vándorol. Eltekintve attól, hogy micsoda kitartásra van szüksége egy 4500 kilométeres, megállás nélküli utazáshoz, az a képessége meg egyenesen „madártájékozódási” csoda, hogy meg tudja találni a Hawaii-szigeteket az óceán közepén. Megfigyelték a repülését, és kiderült, hogy négy napba sem telt, és elérte úti célját. Egy idősebb madár pedig már több mint hússzor megtette ezt az utat oda-vissza!

 Amikor ezek a rettenthetetlen utazók végre megérkeznek északi sarki költőhelyükre, mozgalmas élet vár rájuk. Két héten belül párt kell találniuk maguknak, területet kell választaniuk, és fészket kell rakniuk. Utána körülbelül három hét áll rendelkezésükre, hogy kikeltsék tojásaikat, majd újabb három hét, hogy felneveljék fiókáikat. Július végén már ismét délnek veszik útjukat.

A vonulás veszélyei

A hosszú utazás során sok veszéllyel találják szembe magukat a vízimadarak. Az egyik óriási veszélyt maga az ember jelenti. A XIX. században John James Audubon természetbarát arról számolt be, hogy egy vadászaton egyetlen nap leforgása alatt 48 000 kis aranylilét lőttek le. Az egész világot tekintve populációjuk mára valamelyest már növekedni kezdett, de számuk még mindig kevesebb lehet, mint amennyit azon a napon lelőttek.

Még ennél is nagyobb veszélyt jelent a gázlómadarakra a nedves területek eltűnése. A parti madarak nem egykönnyen alkalmazkodnak az effajta veszteséghez. „A költési helyek, a vonulás útvonala és a megszokott telelési helyek mint genetikai örökség sok ezer év alatt alakult ki bennük, az ember pedig sajnos nagyon is könnyen megváltoztatja vagy elpusztítja ezeket a madarak számára természetes élőhelyeket” — fejti ki egy gázlómadarakról szóló könyv (Shorebirds—An Identification Guide to the Waders of the World). Sok millió gázlómadárnak a túlélése attól függ, hogy vonulási útvonalaikon megmaradnak-e a legfontosabb pihenőhelyeik.

Ennek kirívó példája a New Jersey (USA) állam délnyugati partján található Delaware-öböl. Itt mintegy százezer sarki partfutó gyűlik össze tavasszal, hogy jól belakmározzon az atlanti tőrfarkú rák petéiből. A madaraknak farkasétvágyuk van, hiszen éppen most tették meg „a vonuló madárvilág egyik leghosszabb nonstop repülőútját”. Két hét alatt 8000 kilométert repültek Brazília délkeleti részétől idáig, és ezalatt lefogytak a fele súlyukra.

A környezetvédők fáradozásainak köszönhetően talán sértetlenül megmaradnak az ilyen kedvenc leszállóhelyek. Lehet, hogy a te környezetedben is van ehhez hasonló hely. Ha már láttad, hogyan köröz, és micsoda csavarokat csinál a hullámok felett egy sereg gázlómadár, vagy hallgattad már fülbemászó, hívogató trilláikat, nehezen fogod elfelejteni őket.

Arthur Morris természetbarát azt írja, hogy „minden partimadár-figyelésért lelkesedő személyben van valami közös: mindannyian számtalanszor álltunk már elhagyatott tengerparton vagy mocsaras vidéken, és néztük, amint egy sereg partfutó egyszer sötét, aztán világos színben villan fel az égen, és szinkronrepülésben végzi a csavarokat és kanyarokat. És ilyenkor mindig félelemmel vegyes tisztelet és csodálat tölt el minket.”

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/képek a 18. oldalon]

Tapasztalt világjárók

Sarki partfutók: valószínűleg ők nyernék el a leghosszabb távért járó díjat. Ha Kanada messzi északi részén költenek, akkor rendszerint Nyugat-Európában vagy Dél-Amerika déli csücskén telelnek, több mint 10 000 kilométerrel távolabb

[Forrásjelzés]

KK Hui

Csaknem egymilliónyi havasi partfutó seregét figyelték meg Hollandiában és Mauritániában

Kis godák: szibériai költőhelyükről a távoli Brit-szigetekre, Dél-Afrikába, a Közel-Keletre, Ausztráliába vagy Új-Zélandra vándorolnak

Fenyérfutók: gyakorlatilag a világ összes tengerpartján megtalálhatók. Előfordul, hogy az északi sarktól csak 950 kilométerre költenek

[Képek a 16–17. oldalon]

A gázlómadaraknak rengeteg zsírt kell tartalékolniuk a hatalmas óceánok átrepüléséhez, mivel a vízen nem pihenhetnek

[Kép a 16–17. oldalon]

A fenyérfutók nagy tömegben érzik biztonságban magukat

[Kép a 17. oldalon]

Csigaforgató

[Kép a 17. oldalon]

Élelmet keres az ingoványban egy füstös cankó

[Kép forrásának jelzése a 16. oldalon]

Lenti és fenti panorámaképek: © Richard Crossley/VIREO