’Szökellni fogok, mint a szarvas’

FRANCESCO ABBATEMARCO ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Miért engedi meg ezt Isten? Miért pont velem történik ilyesmi?” Hányszor feltettem már ezeket a kérdéseket! Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy az egész életemet tolókocsiban kell eltöltenem, és hogy képtelen vagyok használni a kezemet és a lábamat.

OLASZORSZÁG Basilicata körzetének egy kis városkájában 1962-ben az életem majdnem véget is ért azon a napon, amelyen elkezdődött. Édesanyámnak nehéz szülése volt. Az orvos gyógyszert fecskendezett belém, aminek súlyos mellékhatása lett. Három nap múlva görcsrohamok rázták meg parányi testemet. Lebénult a kezem és a lábam, és károsodás érte a hangszálaimat.

Felnőtté válásom folyamán elhatalmasodott rajtam a fizikai állapotom miatti reményvesztettség. Ingerlékennyé váltam, és sokszor kifakadtam a környezetemre. Úgy éreztem, az egész világból ki vagyok rekesztve, és semmi értelme az életemnek. 25 éves koromra érzelmi roncs voltam. Mivel képtelen voltam felfogni, miért engedi meg Isten, hogy ennyit szenvedjek, arra a számomra valószínűnek tűnő következtetésre jutottam, hogy nincs Isten.

Felcsillan a remény

1987 vége felé egy reggel kint ültem a ház előtt a tolókocsimban, amikor két jól öltözött fiatalember jött oda hozzám. Azt hittem, hogy a bátyámat keresik, és nagy nehézségek árán, de elmondtam nekik, hogy nincs itthon. „De mi téged keresünk” — mondták. Ez nagyon meglepett, mert engem aligha keresett bárki is.

— Hiszel Istenben? — kérdezték.

— Hogy hihetnék ilyen állapotban? — válaszoltam nyersen.

Beszélgetni kezdtünk, amiből rájöttem, hogy Jehova Tanúi. Az élet — hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján? * című könyvet kínálták, hogy olvassam el, amit kelletlenül, de elfogadtam. Azt mondták, hogy majd megint eljönnek, én meg reméltem, hogy nem fognak.

A két Tanú ígéretéhez híven visszatért, és folytattuk a beszélgetést. Emlékszem, hogy felolvasták nekem az Ézsaiás 35:5, 6-os versét: „Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak. Akkor majd szökell a sánta, mint a szarvas, és a néma nyelve boldogan kiált.” Gyönyörűen hangzottak ezek a szavak, ám olyan távol álltak az én valós életemtől. Nemhogy szökellni nem tudtam, mint a szarvas, de még felállni sem. Mindenesetre beleegyeztem a bibliatanulmányozásba, pedig nem hittem benne, hogy a Biblia segítene a jelenlegi problémáimon. Nem tűnt reális elképzelésnek, hogy valamikor is megszabadulok a betegségemtől.

A Tanúk nemsokára elhívtak az összejövetelükre a Királyság-terembe. Arra nem emlékszem, hogy miről szólt a bibliai előadás, de hogy milyen melegszívű fogadtatásban és szeretetben részesítettek, azt soha nem fogom elfelejteni. Ahelyett, hogy a sajnálkozásukkal árasztottak volna el, inkább úgy viselkedtek, hogy igazán szívesen látott vendégnek érezzem magam. Azon a vasárnapon döntöttem el, hogy ezentúl a Királyság-teremben a helyem, és rendszeresen járni kezdtem az összejövetelekre.

 Hegynek látszó akadály

Isten Szavának a tanulmányozása bámulatosan hatott a szívemre. Olyan volt, mintha egy kiszáradt fában újra életnedv kezdene keringeni. Olyan érzéseket éltem át, amelyekről azt hittem, hogy már meghaltak bennem, már eltemettem őket. Mennyire csodálatos újra érezni, hogy élek! Vágytam rá, hogy elmondjam az embereknek, milyen csodaszép remény éltet (Máté 24:14). De hát hogy fogok tudni prédikálni? Sokat és komolyan imádkoztam e miatt a kívánságom miatt, és kértem Jehovát, hogy mutassa meg nekem, hogyan tudnék prédikálni.

1991 szeptemberében egy úttörőt (teljes idejű evangéliumhirdetőt) neveztek ki a gyülekezetünkhöz. Egyik nap, amikor nála voltam, bizalmamba avattam őt a prédikálási vágyam felől. Mivel nem tudok rendesen beszélni, arra gondoltunk, hogy írógépen kellene leveleket írnom. Megbénult kezem miatt azonban ez akadályokba ütközött. Az úttörő segítségével sokféle módszert kipróbáltam. Például ceruzával a fogam között megpróbáltam eltalálni a billentyűket. Utána egy sapkára erősített pálcikával próbáltam a fejemmel ráütni a billentyűkre. Egyik megoldás se működött.

Egy későbbi alkalommal, amikor erről a gondomról beszélgettünk az úttörővel, viccesen ezt mondta: „Nagyon szép orrod van.” Azonnal elkezdtem az orrommal ütögetni a billentyűket, és ez volt a megoldás. Végre tudtam írni! Képzelhetitek, micsoda munka volt az orrommal kijavítani a betűelütéseimet! Hamar rájöttünk, hogy sokkal könnyebb dolgom lenne, ha számítógépet használnék. De honnan lesz rá pénzem? Megvártam a megfelelő időpontot, és beszéltem a szüleimmel. Nemsokára már számítógéppel írtam a leveleket.

Teljesül a kívánságom

Először a barátaimnak és a rokonaimnak írtam, aztán a városom és a környező városok lakóinak. Hamarosan egész Olaszország területéről leveleztem emberekkel. Egyszerűen nem tudom kifejezni azt az örömet, amelyet minden egyes alkalomkor éreztem, amikor válaszlevelet kaptam. 1991 decemberében a jó hír kereszteletlen hírnöke lehettem, és beiratkoztam a teokratikus szolgálati iskolába is, amit Jehova Tanúi gyülekezeteiben hetente tartanak. Amikor tanulóbeszédet kaptam, lelkiismeretesen felkészültem rá otthon a számítógépemen. Az összejövetelen egy testvér kiment az emelvényre és onnan olvasta fel az anyagot, amit elkészítettem.

Egyre nagyobb hálát éreztem Jehova irántam mutatott szeretetéért, és tudtam, a szellemi előrehaladásom következő lépése az lesz, hogy átadom neki az életemet és megkeresztelkedek. Összeszedtem a bátorságomat, és beszéltem a szüleimnek az elhatározásomról. Nem örültek neki, de a keresztelkedés iránti vágyam nagyobb volt, mint a félelmem. Jehova és Tanú-társaim segítségével 1992 augusztusában megkeresztelkedtem. Annyira boldog voltam, hogy a bátyám és a sógornőm eljött a keresztelkedésemre!

Változik a gondolkodásom

Amikor Isten Szavának alapelvei fokozatosan megvilágosodtak előttem, rájöttem, hogy változtatnom kell személyiségem negatív vonásain. Felismertem, hogy a fizikai állapotom miatt birtoklási vágy és önzés fejlődött ki bennem. Harcolnom kellett, hogy meg tudjak szabadulni ezektől a jellembeli fogyatékosságaimtól. Alázatosabbá kellett válnom, és küzdelmet kellett vívnom az állandó elkeseredettségemmel, hogy másokra szorulok.

 Azon is dolgoztam, hogy legyőzzem az önsajnálatomat, és ne tekintsem magam áldozatnak. Megtanultam az élet napos oldalát látni. Egyszer házról házra prédikáltam, és egy kislány nyitott ajtót. Két Tanú-társam közül az egyik megkérdezte tőle, hogy otthon vannak-e a szülei. A kislány bekiáltott a házba: „Anyu! Két férfi van itt és egy beteg ember.” Amikor az édesanyja meglátott, annyira zavarba jött, hogy egy szót se tudott szólni. Az egyik testvér ezt mondta: „Hát, ami azt illeti, inkább mi ketten vagyunk a beteg emberek, ő meg egy egészséges férfi.” Ezen mindannyian jót mosolyogtunk, megteremtve ezzel egy kellemes beszélgetés alapját.

Még teljesebb szolgálatra vágyom

Keresztelkedésem után kisegítő úttörőként szolgáltam kilenc hónapig, és havonta 60 órát töltöttem el a prédikálómunkában. De még ennél is többet szerettem volna tenni. Nemsokára általános úttörő lettem, és még több időt szenteltem a prédikálásnak. Az úttörőszolgálat első pár hónapja nehéz volt. Sokan azt hitték, hogy pénzt kéregetek az ajtóknál, és ez nagyon zavart engem is, és Tanú-társaimat is.

Ráadásul a gyülekezetben sokan nehezen értették meg a beszédemet, és bizonytalanok voltak, mivel tudnának a legjobban segítségemre lenni. Jehova segítségével és szellemi testvéreim, testvérnőim önzetlen támogatásával azonban idővel javult a helyzet. Az emberek ma már nemcsak úgy gondolnak rám, mint egy tolókocsis emberre, hanem mint Jehova Tanújára, aki igyekszik másokkal megismertetni Isten szándékait.

1994 júliusában részt vehettem az úttörőknek rendezett kéthetes tanfolyamon. Azokat a szentírási alapelveket tanulmányoztuk, amelyek a prédikáló- és tanítványképző munkát irányítják. Gyakorlati képzést is kaptunk a szolgálatban. Nehézségek árán tudtam csak részt venni az iskolán, mivel úgy 60 kilométernyire volt az otthonomtól. Nekem pedig lehetetlenség máshol töltenem az éjszakát. Ezért a Tanúk felváltva jöttek értem reggelente, és hoztak haza esténként. Ebédszünetben valaki mindig felvitt az emeletre, ahol mindannyian együtt ettünk.

Nagy felelősség

2003 márciusában kineveztek gyülekezeti vénnek. Ez a kinevezés megkívánja, hogy keményen fáradozzak másokért. Ma már még jobban megértem, mit értett Jézus ezen: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (Cselekedetek 20:35). Egy csodálatos vének testületével dolgozom együtt, sokat segítenek, hogy véni szerepemet betölthessem. Az egész gyülekezet — főleg a fiatalok — értékelő hozzáállásának örvendhetek, és igényt tartanak a társaságomra. Tudják, hogyan győztem le az akadályokat, hogy Jehovát szolgálhassam, és sokan tőlem kérnek segítséget a saját problémáik leküzdéséhez.

Megtanultam, hogy nem a fizikai egészség a legfontosabb a boldogság elnyeréséhez. Sokkal inkább az számít, hogy Jehova helyeslését élvezze az ember, és az akaratát tegye. Különösen azért a csodálatos reménységért vagyok neki hálás, hogy hamarosan megszabadulhatok a tolókocsimtól. Igen, alig várom azt az időt, amikor ’szökellni fogok, mint a szarvas’, és egy örökkévalóságon át szolgálom majd az igaz Istent (Ézsaiás 35:5, 6).

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 22. oldalon]

Az emberek ma már nemcsak úgy gondolnak rám, mint egy tolókocsis emberre, hanem mint Jehova Tanújára, aki igyekszik másokkal megismertetni Isten szándékait

[Kép a 21. oldalon]

Az orrommal gépelve készülök egy gyülekezeti összejövetelre