Transzfuziológia — Mennyire biztos a jövője?

„A transzfuziológia ezentúl is hasonlítani fog egy kicsit ahhoz, mintha egy trópusi esőerdőn vágnánk át, ahol jól látszanak a kitaposott ösvények, mégis óvatosan kell haladni, mert minden kanyarban új és észrevétlen veszélyek rejtőzködhetnek, és csapdába ejthetik az elővigyázatlanokat” (Ian M. Franklin, a transzfuziológia professzora)

MIUTÁN a világméretű AIDS-járvány miatt a vér az érdeklődés középpontjába került az 1980-as években, mind jobban igyekeztek kiküszöbölni a vérrel kapcsolatos észrevétlen veszélyeket. De még mindig vannak óriási akadályok. Az Egészségügyi Világszervezet 2005 júniusában elismerte: „Annak az esélye, hogy az ember biztonságos transzfúziót kap . . . , országonként igen eltérő.” Mi ennek az oka?

Számos helyen nincs országosan szabályozott program arra, hogy betartsák a biztonsági előírásokat a vér és a vérkészítmények gyűjtése, szűrése és szállítása közben. Az is megesik, hogy a vérkészleteket veszélyes körülmények között, például elégtelenül karbantartott háztartási hűtőszekrényekben és hűtőtáskákban tárolják! Ha nincsenek biztonsági előírások, a betegeknek árthat az a vér, amelyet olyan valakitől vettek le, aki több száz, vagy akár több ezer kilométerre lakik.

Fertőzésmentes vér — Nehezen elérhető cél

Néhány ország azt állítja, hogy a vérkészlete még soha nem volt ennyire biztonságos. Azért még így sem árt az óvatosság. Három amerikai vérellátó szervezet közös orvosi körlevelének az első oldalán ez olvasható: „FIGYELEM! Mivel a teljes vér és a vérkomponensek emberi vérből származnak, fennállhat annak veszélye, hogy kórokozókat, pl. vírusokat adnak át . . . A donorok gondos kiválasztása és a rendelkezésre álló laboratóriumi szűrések nem zárják ki a kockázatot.”

 Nem ok nélkül jelenti ki Peter Carolan, a Vöröskereszt és Vörös Félhold Szervezetek Nemzetközi Szövetségének főtitkára, hogy „soha nem lehet teljesen szavatolni a vérkészletek biztonságát”. Hozzáteszi még, hogy „mindig lesznek olyan új fertőzések, amelyekre az adott pillanatban nem létezik szűrővizsgálat”.

Mi van, ha megjelenik egy új kórokozó, mely az AIDS-hez hasonlóan hosszú ideig nem mutatható ki, és könnyen terjed vér útján? Dr. Harvey G. Klein, az Egyesült Államok Országos Egészségügyi Intézetének munkatársa 2005 áprilisában egy prágai orvoskonferencián kijózanítónak nevezte ezt az eshetőséget. Majd ezt mondta: „Azok, akik összegyűjtik a vérkomponenseket, semmivel sem lennének jobban felkészülve egy transzfúzióval terjedő járvány megakadályozására, mint amennyire az AIDS-járvány elején voltak.”

Tévedések és transzfúziós reakciók

Melyek a betegekre leselkedő, transzfúzióhoz köthető legnagyobb veszélyek a fejlett országokban? A tévedések és az immunreakciók. Egy 2001-es kanadai vizsgálatról a The Globe and Mail című újság azt írta, hogy több ezer esetben hajszálon múlt, hogy nem lett végzetes a vértranszfúzió amiatt, hogy „rossz betegtől vettek vérmintát, rosszul címkézték fel a mintákat, illetve rossz beteg számára kértek vért”. Az efféle tévedések legalább 441 ember életébe kerültek az Egyesült Államokban 1995 és 2001 között.

Aki vért kap valaki mástól, az lényegében ugyanolyan kockázatnak van kitéve, mint az, akin szervátültetést hajtanak végre. Az immunrendszer igyekszik kilökni az idegen szövetet. A transzfúzió bizonyos esetekben el is nyomhatja a természetes immunválaszt. Az immunszuppresszió következtében a beteg könnyebben kap el fertőzéseket az operációt követően, és jobban ki van szolgáltatva olyan vírusoknak, melyek előzőleg nem voltak aktívak. Nem meglepő, hogy Ian M. Franklin professzor, akit a cikk elején idéztünk, arra ösztönzi a klinikusokat, hogy „kétszer vagy akár háromszor is gondolják meg, hogy adnak-e vért a betegnek”.

Szakemberek őszintén

Ennek az ismeretnek a birtokában egyre több egészségügyi dolgozó megfontoltabban alkot véleményt a transzfúziós kezelésről. A Dailey’s Notes on Blood című kézikönyv feltárja, hogy „némelyik orvos szerint az allogén vér [egy másik embertől származó vér] veszélyes gyógyszer, és ha ugyanolyan szempontok szerint ítélnék meg, mint más gyógyszereket, akkor betiltanák”.

Bruce Spiess professzor 2004 vége felé így nyilatkozott a szívműtétes betegeknek adott egyik fő vérkomponensről: „Nincs vagy alig akad olyan [orvosi] cikk, amely alátámasztaná, hogy a transzfúzió jobb eredményekre vezet a beteg szempontjából.” Sőt, azt írja, hogy sok ilyen transzfúzió „több kárt okozhat, mint amennyi haszna van, méghozzá gyakorlatilag minden esetben, kivéve a súlyos sérülést”, mivel fokozza „a tüdőgyulladás, a fertőzések, a szívroham és a stroke kockázatát”.

Sokan meglepődve értesülnek arról, hogy a transzfúzióra vonatkozó előírások korántsem olyan egységesek, mint gondolnánk. Dr. Gabriel Pedraza a közelmúltban arra emlékeztette a kollégáit Chilében, hogy „a transzfúzió gyakorlata nincs kellően körülírva”, s emiatt „nehéz . . . általánosan elfogadott irányelveket követni”. Nem csoda, hogy Brian McClelland, az Edinburgh-i és Skóciai Vérellátó Szolgálat igazgatója arra kéri az orvosokat, hogy „ne feledjék: a transzfúzió voltaképpen szervátültetés, emiatt nem lehet jelentéktelen döntésként kezelni”. Azt tanácsolja, hogy az orvosok gondolkodjanak el a következő kérdésen: „Ha rólam vagy a gyermekemről lenne szó, beleegyeznék a transzfúzióba?”

 Nem egy egészségügyi dolgozó hasonló véleményen van, mint az a hematológus, aki ezt mondta az Ébredjetek!-nek: „Mi, a transzfuziológia szakértői nem szeretünk vért kapni vagy adni.” Ha orvosi körökben így érez némelyik szakember, mit szóljanak a betegek?

Változni fog a gyógyászat?

„Ha ennyire veszélyes a transzfúziós kezelés, és főleg ha más megoldások is léteznek, akkor miért használnak még mindig annyi vért?” — fogalmazódhat meg benned a kérdés. Az egyik ok az, hogy sok orvos egyszerűen nem akar változtatni a kezelési módszereken, vagy nem ismeri azokat az eljárásokat, melyekkel jelenleg mások a transzfúziót helyettesítik. A Transfusion című folyóirat egyik cikke úgy fogalmaz, hogy „az orvosok az alapján döntenek a transzfúzió kérdésében, amit annak idején tanítottak nekik, továbbá a hagyomány és a »szakvéleményük« alapján”.

A sebész rátermettsége is fontos szempont. Dr. Beverley Hunt (London) azt írja, hogy „sebész és sebész között óriási eltérés lehet a vérvesztést illetően, és egyre nagyobb figyelmet szentelnek annak, hogy a sebészek képzést kapjanak a megfelelő műtéti hemosztázis [vérzéscsillapító módszerek] területén”. Vannak, akik úgy vélik, hogy túl sokba kerülnek a transzfúziót helyettesítő eljárások, holott a beszámolók egyre-másra az ellenkezőjét bizonyítják. Mindenesetre számos orvos egyetért dr. Michael Rose orvos igazgatóval, aki leszögezi: „Az a beteg, akit vér nélkül kezelnek, lényegében a lehető legszínvonalasabb sebészi ellátást kapja.” *

A legszínvonalasabb orvosi ellátás — hát nem erre vágysz te is? Ha igen, akkor van valami közös benned, és azokban, akik elhozták neked ezt a folyóiratot. A következő cikkből megismerheted a vértranszfúzióval kapcsolatos, figyelemre méltó álláspontjukat.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 6. oldalon]

„Kétszer vagy akár háromszor is gondolják meg, hogy adnak-e vért a betegnek” (Ian M. Franklin professzor)

[Oldalidézet a 6. oldalon]

„Ha rólam vagy a gyermekemről lenne szó, beleegyeznék a transzfúzióba?” (Brian McClelland)

[Kiemelt rész/kép a 7. oldalon]

Akut tüdőkárosodás okozta halál

Akut tüdőkárosodásról először az 1990-es évek elején számoltak be. Ez egy életveszélyes immunreakció, mely vértranszfúzió után léphet fel. Ma már tudjuk, hogy évről évre százak halálát okozza. A szakemberek azonban gyanítják, hogy ennél sokkal több az áldozat, mivel sok egészségügyi dolgozó nem ismeri fel a tüneteket. Noha nem egyértelmű, hogy mi okozza a reakciót, a New Scientist című folyóirat szerint a reakcióért felelős vér „a tapasztalatok alapján elsősorban olyan emberektől származik, akiknek a múltban különféle vércsoportú vérrel volt dolguk, például . . . olyanoktól, akik többször is kaptak transzfúziót”. Egy beszámoló szerint az akut tüdőkárosodás a transzfúzióval összefüggő halálesetek legfőbb okozói között van az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, és „nagyobb gondot jelent a vérbankoknak, mint a jól ismert fertőzések, például a HIV”.

 [Kiemelt rész/ábra a 8–9. oldalon]

A vér összetétele

A donorok általában teljes vért adnak, sokszor viszont csak plazmát vesznek le tőlük. Bár némelyik országban teljes vért transzfundálnak, megszokottabb, hogy a vért négy fő komponensére bontják, mielőtt szűrik és felhasználják a transzfúziós kezelésben. Figyeld meg, melyik a négy fő komponens, mi a feladatuk, és mekkora hányadát teszik ki a teljes vértérfogatnak.

A PLAZMA a teljes vér 52-62 százalékát teszi ki. Halványsárga folyadék, melyben vérsejtek, fehérjék és más anyagok lebegnek és haladnak.

A plazma 91,5 százaléka víz. A fehérjék, melyekből a plazmafrakciókat nyerik, a plazma 7 százalékát teszik ki (többek között albuminok — 4 százalék körül; globulinok — 3 százalék körül; fibrinogén — kevesebb mint 1 százalék). A maradék 1,5 százalék más anyagokból áll, például tápanyagokból, hormonokból, légzési gázokból, elektrolitokból, vitaminokból és nitrogéntartalmú salakanyagokból.

 A FEHÉRVÉRSEJTEK (leukociták) a teljes vérnek kevesebb mint 1 százalékát adják. Megtámadják és elpusztítják azokat az idegen anyagokat, melyek károsak lehetnek.

A VÉRLEMEZKÉK (trombociták) a teljes vérnek kevesebb mint 1 százalékát teszik ki. Vérrögöket képeznek, hogy a vér ne jusson ki a sebekből.

A VÖRÖSVÉRTESTEK (eritrociták) a teljes vér 38-48 százalékát alkotják. Ezek a sejtek tartják életben a szöveteket azáltal, hogy oxigént szállítanak nekik, és elszállítják tőlük a szén-dioxidot.

Ahogyan a vérplazmából különböző frakciók vonhatók ki, ugyanúgy a többi fő komponensből is kisebb részek vagy frakciók különíthetők el. A hemoglobin például a vörösvértest egyik frakciója.

[Ábra]

PLAZMA

VÍZ 91,5%

FEHÉRJÉK 7%

ALBUMINOK

GLOBULINOK

FIBRINOGÉN

EGYÉB ANYAGOK 1,5%

TÁPANYAGOK

HORMONOK

LÉGZÉSI GÁZOK

ELEKTROLITOK

VITAMINOK

NITROGÉNTARTALMÚ SALAKANYAGOK

[Forrásjelzés]

9. oldal: Vérkomponensek a körökben: This project has been funded in whole or in part with federal funds from the National Cancer Institute, National Institutes of Health, under contract N01-CO-12400. The content of this publication does not necessarily reflect the views or policies of the Department of Health and Human Services, nor does mention of trade names, commercial products, or organizations imply endorsement by the U.S. Government

[Kiemelt rész/kép a 8–9. oldalon]

 Transzfúziót helyettesítő eljárások

Az elmúlt hat év alatt Jehova Tanúi kórházi összekötő bizottságai a világ különböző részein több tízezret terjesztettek el egészségügyi dolgozóknak a Transzfúziót helyettesítő eljárások — egyszerűek, biztonságosak, hatékonyak * című videofilmjükből, 25 nyelven. A filmben világszerte elismert orvosok beszélnek a jelenleg alkalmazott, vértranszfúzió nélküli, hatékony eljárásokról. Sokan felfigyelnek a film üzenetére. Példaként említhetjük Nagy-Britannia Országos Vérellátó Szolgálatát (NBS), ahol 2001 vége felé látták a filmet, majd küldtek belőle egy-egy példányt egy levél kíséretében az ország valamennyi vérbankigazgatójának és konzulens hematológusának. Azért buzdították őket a film megtekintésére, mert „egyre többen jutnak arra a felismerésre, hogy a jó orvosi ellátás egyik célja a vértranszfúzió elkerülése, amikor csak lehetséges”. A levélben megjegyezték, hogy a film „általános üzenete dicséretet érdemel, és az NBS határozottan egyetért vele”.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/kép a 9. oldalon]

Frakcionálás — A vér kisebb alkotórészeinek felhasználása az orvoslásban

A tudomány és a technika segítségével már megoldható, hogy a frakcionálásnak nevezett folyamat során azonosítsák a vér alkotórészeit, és kivonják őket a vérből. Ezt azzal szemléltethetnénk, hogy a tengervizet, melynek 96,5 százaléka víz, frakcionálással fel lehet bontani, hogy kinyerjék belőle a vízen kívüli anyagokat, köztük a magnéziumot, a brómot és természetesen a sót. Ehhez hasonlóan a vérplazma, mely a teljes vértérfogatnak több mint a felét teszi ki, 90-nél is több százalékban víz, és ki lehet vonni belőle különböző frakciókat, így fehérjéket is, mint például albumint, fibrinogént és különféle globulinokat.

Előfordulhat, hogy a kezelés vagy a gyógymód részeként az orvos valamelyik plazmafrakció koncentrátumának beadását javasolja. Vegyük például a fehérjékben gazdag krioprecipitátumot, melyet a plazma lefagyasztásával és felolvasztásával állítanak elő. A plazmának ez az oldhatatlan része nagy mennyiségben tartalmaz véralvadási faktorokat, és általában azért adják be a betegeknek, hogy megállítsák a vérzést. Más kezelési módoknál egy olyan termék jöhet szóba, amely valamilyen vérfrakciót tartalmaz, vagy elenyésző mennyiségben, vagy fő összetevőként. * Némelyik plazmafehérjét mindennapos injekciókban használják, amelyeket azután adnak be az immunitás erősítésére, hogy valaki kórokozóknak volt kitéve. Szinte minden, orvosi célra használt vérfrakció olyan fehérjékből áll, melyek a vérplazmában lelhetők fel.

A Science News szerint „a tudósok a véráramban tipikusan megtalálható, feltehetően több ezer fehérjéből eddig csupán néhány százat azonosítottak”. A vérrel kapcsolatos ismeretek bővülése várhatóan újabb termékek felbukkanását eredményezi majd, melyek ezekből a fehérjékből készülnek.

[Lábjegyzet]

[Kép a 6–7. oldalon]

Sok egészségügyi dolgozó nagyon óvatos a vérrel