Minden nyomorúságomból megmenekültem

Jean-Claude François elmondása alapján

A Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretem miatt számos börtönben sínylődtem hét évet. Bár sokat szenvedtem, boldognak érzem magam. hadd mondjam el, miért.

ALGÍRBAN (Algéria) születtem 1937. január 9-én. Algéria akkoriban Franciaország fennhatósága alatt állt, és apám a francia hadseregben szolgált tisztként. Munkája miatt hónapokat töltött Egyiptomban, Irakban, Libanonban és Szíriában, és ezért szinte alig volt együtt öt gyermekével.

Szerettem iskolába járni, és jól is tanultam. De teljesen tanácstalan voltam olyan kérdéseket illetően, mint például: Miért halunk meg? Miért létezik gonoszság, ha Isten mindenható és jóságos? Nem kaptam kielégítő válaszokat ezekre a kérdéseimre. Arra is nagyon vágytam, hogy megtudjam, hogyan jött létre az élet. Darwin evolúciós elmélete tűnt az egyedüli logikus magyarázatnak, így idővel ateista lettem.

Végre választ kapok a kérdéseimre!

1954-ben Georges, az egyik barátom, aki Jehova Tanúja lett, adott nekem egy Evolúció ellentétben az új világgal (Evolution Versus the New World) * című füzetet. Szinte le sem tudtam tenni. Amellett, hogy ez a füzet feltárta az evolúció elméletének a hiányosságait, arra is rávilágított, hogy a kövületek a Mózes első könyvének beszámolóját bizonyítják, vagyis azt, hogy Isten teremtett minden élőt „a maga neme szerint” (1Mózes 1:12, 25). A gonoszság kérdése azonban még mindig nem hagyott nyugodni.

Georges úttörő, más néven teljes idejű szolga volt, és sok időt töltött azzal, hogy tanítsa az embereket a Bibliára, arra a könyvre, amelyet azelőtt még sosem olvastam. Vajon tud válaszolni a kérdéseimre a barátom? Elmentem a kis lakására, ahol más úttörők is laktak, és szentírási válaszokat kaptam sok kérdésemre. Utána módszeresen elkezdtem tanulmányozni a Bibliát, ami igencsak élvezetesnek bizonyult. Azóta is fáradhatatlanul ások Isten Szavának a mélyére, hogy a felszínre hozzam hiterősítő kincseit (Példabeszédek 2:1–5).

A keresztény összejövetelekre is járni kezdtem, melyeket egy étterem alagsorában tartottak Algír szívében. A Tanúk szívélyesen fogadtak, és idővel rendszeresen ott voltam ezeken az alkalmakon. Egyszer bejelentették, hogy egy bizonyos utcában lesz egy összejövetel, és úgy döntöttem, hogy én is elmegyek. Amikor megérkeztem, megtudtam, hogy a Tanúk a házról házra végzendő prédikálás előtt gyűltek össze (Cselekedetek 20:20). Ennek ellenére ott maradtam, és így történt, hogy elkezdtem végezni a nyilvános szolgálatot.

Amikor harmadszorra mentem tanúskodni, már egyedül beszéltem a házigazdáknak. Az egyik ajtónál idéztem egy bibliaverset, de nem tudtam megmutatni a Bibliából. Erre a házigazda így szólt: „Fiatalember, akkor tanítson másokat, ha már erre képes lesz.” Ezzel becsukta az ajtót. Csalódottan leültem egy padra, és megkerestem azt a verset. Néhány perccel később megtaláltam, és visszamentem a férfihoz megmutatni neki.

 Annak jelképeként, hogy átadtam magam Istennek, 1956. március 4-én megkeresztelkedtem. Hat hónappal később nehéz döntés előtt álltam. Legyek általános úttörő, vagy fogadjak el egy tanári állást vidéken, amivel kevesebb időm jut a szolgálatra? Az úttörőszolgálatot választottam.

Apám tajtékzott a dühtől a döntésem miatt, és kést szegezve a torkomnak megparancsolta, hogy minden este térjek haza. Azt is mondta, hogy többé nem étkezhetek otthon, pedig mindenképp saját magam akartam fedezni minden kiadásomat. Így reggelente korgó gyomorral indultam útnak, úttörőkkel ebédeltem együtt, este pedig, hazatérés előtt, ettem egy szendvicset.

Túlélem a bombarobbanást és a lövöldözést

Akkoriban Algéria függetlenségi háborút vívott Franciaországgal, és Algírban bombázások, valamint erőszakos megtorló akciók folytak. Az egyik hónapban 100-nál is több robbantás történt. Bombákat rejtettek el buszokon, kocsmákban és stadionokban. Igazi kihívást jelentett a prédikálószolgálat. Az emberek féltek ajtót nyitni, gyakran kijárási tilalom volt, és gyakoriak voltak az igazoltatások és a motozások.

1956. szeptember 30-án, vasárnap néhány úttörővel éppen az összejöveteli helyünket takarítottuk, amikor a fölöttünk levő étteremben bomba robbant, több tucat embert megölve és megcsonkítva. Hála érte, egyikünknek sem esett bántódása odalent. Decemberben egy testvérnővel prédikáltam egy forgalmas utcán, amikor egy mellettünk elszáguldó autó letekert ablakából a tömegbe lőttek. Egy kapualjba rohantunk, a testvérnőt a földre nyomtam, majd én is a földre vetettem magam. Fejünk fölött süvítettek a golyók. Ezután mindannyian sokkal óvatosabbak voltunk a tanúskodáskor.

Nem fogok fegyvert

1957. március 1-jén behívóparancsot kaptam. Mivel a keresztényi lelkiismeretem nem engedte, hogy fegyvert fogjak, erőért imádkoztam, hogy ki tudjak állni a hatóságok elé. Azt is kértem imában, hogy elkerülhessem apámmal az összetűzést. Nagy megkönnyebbülésemre azt mondták, hogy az otthonomtól távol, a franciaországi Lille városában lesz a kihallgatásom.

Hat nappal később már a lille-i citadellában voltam. Ez az erődítmény XIV. Lajos király idejéből, a XVII. századból maradt fenn. Bibliával a kezemben elmagyaráztam a katonatiszteknek a semleges álláspontomat, mire ők börtönbe vetettek. Egyik reggel az őrök kiráncigáltak a cellámból, átkutattak, és egy kis Bibliát találtak nálam. Ezt követően le kellett hasalnom a hóba, a Bibliámat mellém dobták, a fejemet puskatussal leszorították, és mintegy 30 percig ott kellett maradnom. Ezután nagy örömömre az őrök megengedték, hogy megtartsam a Bibliámat, mely mind a mai napig a könyvespolcomon áll. Viszont évekig gyomorgörcsöm volt az azon a napon elszenvedett durva bánásmód miatt.

Pár nappal később a parancsnok felolvasott nekem egy levelet, amely az apámtól jött. Ez állt benne: „Hódoltassák be! Ha kell, törjék meg!” Mivel nem alkudtam meg, a tiszt egy sötét cellába vetett. Ott egy deszkán aludtam, és egy kicsi pléddel takaróztam be. Nem volt vécé, így a cella sarkában kellett elvégeznem a dolgomat. Nem tudtam mosakodni, fogat mosni, és nem tudtam elmosogatni az edényemet. Két héttel később a Fresnes-be, egy párizsi börtönbe küldtek.

Az elkövetkezendő hat évben négyszer ítéltek el, és 14 börtönben voltam fogva tartva. Egy telet a Loire-völgyi Fontevrault-ban, egy XII. századi apátságban töltöttem, mely akkor börtönként működött. Ideérkezésemkor mindenemet elvették tőlem. Mivel kitartóan kértem a Bibliámat, az őrök egy hónapra magánzárkába vetettek. Az egyik ellenségem, a dermesztő hideg ott ismét próbára tett, és vért kezdtem felköhögni.

Ezután egy emberségesebb börtönbe, a Saumur közelében levő Château de Turquant-ba szállítottak át. A rabok itt különféle ház körüli munkákat végeztek a nyugdíjba vonult tisztviselőknek. Többek között Ahmed Ben Bella, az Algériai Köztársaság jövőbeni elnöke is itt raboskodott. Hónapokon át tanúskodtam neki. „Maga Algírban született — mondta nekem egyszer —, és azért van itt, mert nem akart fegyvert fogni algériaiak ellen.” Tisztelt az álláspontomért.

 Segítség a további próbák elviseléséhez

Az egészségem egyre romlott, és megállapították, hogy tuberkulózisban szenvedek. Egy dél-franciaországi szanatóriumba küldtek, ahol hónapokig ágyban feküdtem. Az orvos azt mondta, hogy el kellene távolítani a beteg tüdőlebenyemet. Azzal a feltétellel egyeztem bele a műtétbe, hogy ’tartózkodom a vértől’ (Cselekedetek 15:29). Az orvos erre mérges lett, és nem volt hajlandó megoperálni. Ekkor már hatodik éve raboskodtam.

Tél derekán ki kellett jönnöm a szanatóriumból, és csak annyi ruhám volt, amit magamon viseltem. Ám éppen úgy, ahogyan Jehova Onéziforuszt Pál apostol segítségére küldte, most nekem is küldött egy segítőt: Adolphe Garatoni testvér magához fogadott, és „erősítő segítséggé” lett nekem (Kolosszé 4:11; 2Timóteusz 1:16–18). Az ő és egy dél-franciaországi orvos segítségével az egészségem folyamatosan javult.

Ekkor történt, hogy nagyobb kiadásaim adódtak, és pénzre volt szükségem. Nem tudtam, hogyan fogom ezt megoldani. Majd egy nap egy idegen hölgy jött el hozzám. „Ügyvéd vagyok — mondta. — Algéria elnöke, Ben Bella úr küldött, hogy ezt átadjam magának.” Egy borítékot nyújtott át, melyben több pénz volt, mint amennyire szükségem lett volna a kiadásaim fedezéséhez. Teljes szívemből köszönetet mondtam Jehovának, az ’Ima Meghallgatójának’ (Zsoltárok 65:2).

Csodálatos kiváltságok és egy nagyszerű társ

Amikor kiszabadultam a börtönből, ismét teljes idejű szolga lettem. A Párizshoz közeli Meluni Gyülekezetben találkoztam egy 35 éves özvegyasszonnyal, Andrée Morellel. Az első férje szintén Tanú volt, ám egy autóbalesetben életét vesztette. 1964. szeptember 26-án összeházasodtunk. 1965. augusztus 1-jén kijelöltek minket különleges úttörőnek. Jóllehet Andrée eléggé beteges volt, 28 évig örömmel végezte a teljes idejű szolgálatot.

1967-ben kineveztek körzetfelvigyázónak (ezek az utazószolgák Jehova Tanúi gyülekezeteiben buzdító látogatásokat tesznek). Dél-Franciaországban, Bordeaux-tól Monacóig szolgáltunk így, valamint egy évet Párizsban töltöttünk. Egészségi állapotunk miatt nem volt könnyű az utazómunka, de Jehova segítségével nem kevesebb, mint 20 évig szolgáltuk ki a testvéreket, egészen 1986-ig, amikor is újból különleges úttörők lettünk.

Mostani életem

Maholnap 70 éves leszek, és több ízben is tapasztaltam, hogy Jehova mindig ad erőt a szolgáinak a próbák elviseléséhez. Ennek az erőnek egy része ihletett Szavának a tanulmányozásából származik, melyet minden évben igyekszem az elejétől a végéig elolvasni (Ézsaiás 40:28–31; Róma 15:4; 2Timóteusz 3:16).

Andrée-vel nagyon buzdító azt látnunk, hogy az emberek örömmel fogadják a jó hírt, és átadják életüket Jehovának. Az évek folyamán a bibliatanulmányozóink közül 70-en tették meg ezt a lépést, és ez mérhetetlen, tartós örömmel tölt el bennünket. Életünkön eltűnődve úgy érzem, hogy a zsoltáríró szavai jól kifejezik mindannyiunk érzéseit: „Kiáltott ez a nyomorult, és Jehova meghallotta, kimentette minden nyomorúságából” (Zsoltárok 34:6).

[Lábjegyzet]

[Kép a 21. oldalon]

A Château de Turquant börtönben, Saumur közelében

[Képek a 23. oldalon]

Feleségemmel 1967-ben és ma