Szerette, amit tanult

NEMRÉG előkerült egy levél, melyet egy asszony nem sokkal azelőtt írt, hogy 2004 májusában meghalt rákban. Nem fejezte be a levelét, mivel nyilván hirtelen leromlott az állapota. De akik később elolvasták ezt az el nem küldött levelet, könnyekig meghatódtak, és megerősödött az Istenbe vetett hitük.

A levél írója, Susan elmondja magáról, hogy tizenéves volt, amikor először felhívta Jehova egyik Tanúját, aki vén volt az egyesült államokbeli Connecticutban. Arról is beszámol, hogy milyen volt az élete azokban az években. Az édesanyja tavaly, év vége felé kapta kézhez ezt a megindító levelet, és küldött belőle egy másolatot Jehova Tanúi New York-i főhivatalába.

Susan leírta, hogy 1973-ban megtalálta ennek a connecticuti vénnek a telefonszámát a telefonkönyvben. „Abban az évben, 14 éves koromban jöttem rá Az Őrtorony és az Ébredjetek! olvasása során, hogy biztosan ez az igazság — mesélte. — Még soha nem találkoztam egy Jehova Tanújával sem, így hát megkerestem őket a telefonkönyvben, és kiválasztottam azt a számot, amely ugyanazzal a három számjeggyel kezdődött, mint az enyém. Genrich testvér * vette fel, és csodálkozott, hogy még egy Tanúval sem beszéltem.”

Nehéz időszak

A levélből kiderül, hogy Susant tízéves korában elküldték az édesanyja húgához lakni Connecticutba. Eleinte úgy volt, hogy csak egy ideig lesz nála, de aztán Susan azt mondta az anyukájának, aki egyedül élt Floridában, hogy maradni szeretne. Levelében ahhoz hasonlította a helyzetét, mint amikor „valaki érzelmi kapcsolatot alakít ki az elnyomóival — ezt Stockholm-szindrómának * nevezik”. Borzalmasan bántak vele.

„A nagynéném és az élettársa rettenetesen viselkedtek velem — írta. — Ráadásul alig jött hozzánk valaki. Amikor elengedtek az iskolába, nem kaptam sem ebédet, sem rendes ruhát, pedig anya bőven küldött pénzt az ellátásomra. Csak egy váltás fehérneműm volt, de bezzeg a nagynéném két lánya — akik fiatalabbak voltak nálam pár évvel — mindent megkapott.” Susan azért idézte fel mindezt, hogy érthető legyen, miért tudta előre, hogy nagy baj lesz, ha a nagynénje megtudja, hogy szeretné jobban megismerni a Bibliát.

 Hogyan ismerte meg Susan a Bibliát?

„Genrich testvér bemutatott egy érett testvérnőnek, Laurának — írta Susan. — Ő sok időt töltött azzal, hogy a számtalan bibliai kérdésemre válaszoljon. Gyakran egy nyilvános mosodában találkoztunk.” Susantól megtudhatjuk, hogy addig még soha semmilyen kérdésben nem hozott önálló döntést, de a Laurával folytatott beszélgetések után, és miután elolvasott olyan bibliai témájú kiadványokat, mint Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv, képes volt dönteni.

„Péntek este volt, amikor megmondtam a nagynénémnek, hogy egy ideje beszélgetek a Tanúkkal — folytatta. — Egész éjjel nem hagyta, hogy aludjak, a konyha közepén kellett állnom. Utána még biztosabb voltam benne, hogy Tanú akarok lenni.”

Attól kezdve Genrich testvér folyamatosan ellátta Susant irodalommal, hogy jobban megérthesse a Bibliát. „Az 1974-es évkönyv különösen megragadott — írta Susan —, mivel arról is ír, hogy miként állták ki az üldözést a Tanúk a náci Németországban a II. világháború előtt és alatt . . . Akkor kértem meg Genrich testvért, hogy vegye fel kazettára a Királyság-énekeket, mert meg szeretném tanulni őket. Egy év sem telt el, és már mind a 119 éneket el tudtam énekelni sorban az »Énekeljetek szívből zenekísérettel« című, 1966-os énekeskönyvből.

Időközben Genrich testvér bibliai témájú előadásokról, drámákról és kongresszusi programokról készült hangfelvételeket is adott kazettán. Letette őket a 10-es úton egy bizonyos telefonpózna közelében, én meg értük mentem . . . A helyzetem kezdett elkeseríteni, mivel már előrehaladtam annyit, amennyit csak lehetett, miközben még egy összejövetelen sem vettem részt. Azt hiszem, elfogyott az erőm.”

Susan leírta, hogy ezután nagyon nehéz évek következtek. Azzal a két Tanúval is megszakította a kapcsolatát, akit ismert. Idővel „átokká” vált az, hogy megtanulta az összes éneket kívülről. Miért? „Mert például eszembe jutottak azok a szavak az egyik énekből, hogy »Jah harcos népe nem nézi kényelmét«. * Tudtam, hogy ezt egy német koncentrációs táborban írta egy Tanú a II. világháború alatt, és ez még inkább letört. Gyávának éreztem magam, és azt gondoltam, hogy Jehova lemondott rólam.”

Végre szabadság!

„A 18. születésnapom volt a fordulópont. Évekig egyetlen Tanú sem járt nálunk, mert úgy voltunk számon tartva, mint akiket nem kell többet felkeresni. De azon a napon egy másik gyülekezethez tartozó testvérnő becsöngetett hozzánk, és tudtam vele beszélgetni, mivel rajtam kívül senki sem volt otthon. Nem emlékszem, hogy azelőtt bármikor is egyedül lettem volna otthon szombaton. Úgy éreztem, ez bizonyíték arra, hogy Jehova mégsem mondott le rólam. Telefonáltam Genrich testvérnek, akit annak idején is felhívtam, megmondtam neki, hogy most már elköltözhetek, és megkérdeztem, hogy van-e valami ötlete. Végül megoldották, hogy legyen hová mennem.”

Susan 1977 áprilisában elköltözött. A levele így folytatódik: „A következő évben végre már minden összejövetelen és kongresszuson ott tudtam lenni, és elkezdtem a szolgálatot. Újra felvettem a kapcsolatot az édesanyámmal. Nem is tudta, mennyire cudarul bántak velem az elmúlt évek alatt, és nagyon felháborodott. Gyorsan cselekedett, és gondoskodott róla, hogy mindenem meglegyen. Néhány évvel korábban Alaszkába költözött. Mivel nagyon érdekelte a Biblia igazsága, 1978-ban én is odaköltöztem, hogy vele lehessek. Később Tanú lett, és mind a mai napig hűségesen szolgálja Jehovát.

Miután elkezdtem járni az összejövetelekre, Genrich testvér szervezett egy csoportos látogatást  Jehova Tanúi brooklyni (New York) főhivatalába, és engem is meghívott. Ez volt életem egyik legmaradandóbb élménye, mivel azóta is értékeléssel gondolok Jehova szervezetére. Hát ennyi. Azért írtam mindent ilyen tömören, mert mindenképpen be akartam fejezni ezt a levelet, amíg még lehet.”

A fenti gondolatok csupán részletek a hat és fél sűrűn teleírt oldalból. Susan a levele vége felé ezt írta: „A múlt hónapban volt egy nagyon erős rohamom a kórházban. Azt hittem, nem élem túl . . . Imádkoztam Jehovához, hogy ha csak két hétre jobban lennék még, elrendeznék ezt-azt . . . Nem hiszem, hogy sokkal tovább élnék, de el kell mondanom, hogy az igazságban töltött évek annyira csodálatosak voltak. Ennél jobbra nem is vágyhat az ember.”

A levél végén nem volt sem elköszönés, sem aláírás, és senki sem adta postára. Akik megtalálták, azoknak fogalmuk sem volt, hogy kinek kellene eljuttatniuk. De ahogy korábban már említettük, végül Susan édesanyja kapta meg.

Amit még tudhatunk Susanról

Miután Susan 1979. április 14-én megkeresztelkedett, az édesanyja visszatért Floridába. Susan Alaszkában maradt, ugyanis nagyon megszerette a North Pole-i Gyülekezet tagjait. Rövid időn belül elkezdte a teljes idejű szolgálatot mint úttörő. Végül Floridába költözött, és 1991-ben hozzáment egy keresztény vénhez, aki ugyancsak úttörő volt. A férje nem sokkal őutána szintén meghalt.

Susant és a férjét sokan nagyon kedvelték. Házaspárként együtt végezték a teljes idejű szolgálatot, amíg csak Susan betegsége miatt már lehetetlen volt folytatniuk. Susan összesen több mint 20 évet töltött ebben a szolgálatban. A temetési beszédét, melyet Floridában tartottak, telefonos összeköttetéssel a North Pole-i Gyülekezetben is meghallgatták.

Susan levele talán még inkább tudatosítja bennünk, hogy milyen értékes szellemi áldásokat élveznek azok, akik Jehovát szolgálják, és akik magukénak mondhatják a feltámadás szép reménységét (Cselekedetek 24:15). Ez az élettörténet újra megerősíti, hogy Isten közel van mindazokhoz, akik közelednek hozzá (Jakab 4:7, 8).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 23. oldalon]

„Az igazságban töltött évek annyira csodálatosak voltak. Ennél jobbra nem is vágyhat az ember”

[Kép a 21. oldalon]

Susan tízéves korában

[Kép a 23. oldalon]

Susan és a férje, James Seymour