A legszebb hivatást választottam

Sonia Acuña Quevedo elmondása alapján

A bankban előléptetést ajánlottak fel. Az új munkakör tekintéllyel és jobb fizetéssel járt volna. Csakhogy éppen előtte kaptam meghívást, hogy egy távoli gyülekezetben teljes időben úttörőként szolgáljak. Most, 32 év elteltével visszatekintve látom, hogy jól döntöttem.

ANYA katolikusként nevelkedett, de fenntartással fogadta az egyház tanításait. Például azon tűnődött, hogy kell-e imádni az ember alkotta képeket, szobrokat. Mivel fontos volt számára, hogy megtudja az igazságot vallási kérdésekben, egyházról egyházra járt, de mindhiába.

Egyszer, amikor kint ült tuxtlai (Mexikó) otthonunk udvarán, és élvezte a hűsítő szellőt, egy Jehova Tanúja szólította meg. A testvér a Bibliából adott választ anya kérdéseire, amivel annyira lenyűgözte, hogy beleegyezett egy újabb látogatásba. Amikor a testvér eljött, anya egy adventista lelkipásztor, egy katolikus pap és egy nazarénus prédikátor társaságában fogadta őt. Anya a sabbattal kapcsolatban vetett fel egy kérdést, melyre egyedül a Tanú tudott meggyőző bibliai választ adni. Ráadásul csak nála volt Biblia. 1956-ban, mindössze hat hónapnyi bibliatanulmányozás után anya megkeresztelkedett, és Jehova Tanúja lett. Akkor nyolcéves voltam.

Apa őszintén aggódik

Apa nem ellenezte, hogy anya tanulmányozza a Bibliát. De amikor már velünk, a négy gyerekkel (két fiú, két lány) is tanult, és kezdett eljárni a összejövetelekre, apa megsemmisítette a kiadványokat. Az volt a meggyőződése, hogy félrevezetnek minket. A katolikus Bibliájával próbálta bizonygatni, hogy a Tanúk csaltak, és beletették Isten nevét, a Jehovát a Bibliájukba. Nagyon meglepődött, amikor anya megmutatta neki, hogy az ő Bibliájában is benne van ez a név. Ezután kezdett másképp tekinteni a Tanúkra (Zsoltárok 83:18).

Mexikóban egy lány 15. születésnapja különösen nagy esemény. Mivel a születésnap megünneplése Írás-ellenes, nem tartottam meg többé. * Apa azonban ragaszkodott hozzá, hogy valami különleges dologgal lepjen meg. Hosszas gondolkodás után ezzel álltam elő: „Téged kérlek ajándékba! Gyere el velem a következő kongresszusunkra!” Igent mondott, és idővel a Biblia is egyre inkább érdekelte.

Egyik este, egy nagy vihar után apa súlyosan megsérült egy leszakadt villanyvezetéktől. A lábadozása idején a kórházban a helyi Tanúk a nap 24 órájában mellette voltak, így mutatva keresztényi szeretetet iránta. Apa ezt sosem felejtette el. Idővel már ő is részt vett a nyilvános szolgálatban, és átadta az életét Jehovának. Sajnos 1975. szeptember 30-án meghalt, egy hónappal azelőtt, hogy megkeresztelkedett volna. Annyira vágyunk rá, hogy magunkhoz szoríthassuk, amikor feltámad! (Cselekedetek 24:15).

A családtól jövő ösztönzés

A nővérem, Carmen mindig is nagyra becsülte a teljes idejű szolgálatot. 1967-ben keresztelkedett meg, majd nem sokkal azután általános úttörő lett, és havonta körülbelül 100 órát töltött a szolgálatban. Idővel a Mexikó középső részén fekvő Toluca városába költözött. Én pedig az iskola befejezése után egy bankban  helyezkedtem el. 1970. július 18-án keresztelkedtem meg.

A teljes idejű szolgálat Carmennek sok örömet szerzett, és arra biztatott, hogy menjek utána Tolucába. Éppen ezen gondolkodtam, amikor elhangzott egy előadás, melyben arról volt szó, hogy Jézus követőinek fel kell használniuk értékes szellemi kincseiket Isten dicsőítésére (Máté 25:14–30). „Vajon én keményen dolgozom azon, hogy felhasználjam a rám bízott szellemi kincseket?” – vetődött fel bennem a kérdés. Ezek a gondolatok megerősítették a vágyamat, hogy többet tegyek Jehováért.

Döntenem kell

1974-ben jelentkeztem, hogy máshol szolgáljak úttörőként. Nem sokkal ezután felhívott a munkahelyemen egy tolucai vén. „Már úgy várunk! Miért nem jössz?” – kérdezte. Meglepetésemre kineveztek Tolucába különleges úttörőnek, de a kinevezési levelem a kézbesítés során valószínűleg elkallódott. (A különleges úttörők vállalják, hogy ott szolgálnak teljes időben, ahová Jehova szervezete küldi őket.)

Azonnal bejelentettem a bankban, hogy felmondok. „Ne is folytassa, Sonia! – szólt közbe a főnököm egy lapot lobogtatva. – Most kaptuk a hírt, hogy ön a hét kolléganő egyike, akiket csoportvezetőnek neveztek ki. A cégünknél még sosem kaptak nők ilyen lehetőséget. Ugye elfogadja?!” A bevezetőben már említettem, hogy ez az előléptetés tekintéllyel és jobb fizetéssel járt volna. Megköszöntem a főnökömnek, de elmondtam, hogy már elhatároztam, hogy Istent szeretném még teljesebb mértékben szolgálni. „Hát, akkor menjen – mondta. – De ne feledje, ha bármikor munkára lenne szüksége, ide mindig visszajöhet.” Két nap múlva már Tolucában voltam.

Különleges úttörő lettem Mexikóban

Carmen már két éve szolgált különleges úttörőként Tolucában, amikor én is odaköltöztem. Nagyon örültünk, hogy újra együtt lehetünk. Ám nem élvezhettük sokáig egymás társaságát, mert három hónappal később anyát baleset érte, és ettől kezdve állandó gondozásra szorult. Miután tanácsot kértünk a fiókhivataltól, úgy döntöttünk, hogy Carmen megy haza. 17 éven át gondozta anyát, és ez idő alatt általános úttörő volt. A bibliatanulmányozásait otthon vezette, így mindig kéznél volt, ha segíteni kellett anyának.

1976-ban áthelyeztek Tecamachalcóba, az ellentétek városába. A város egyik felében a szegények, a másikban pedig a gazdagok laktak. Tanulmányozni kezdtem egy idős nénivel, aki sosem ment férjhez, és a jómódú öccsénél lakott. Amikor a néni közölte vele, hogy Jehova Tanúja akar lenni, a testvére azzal zsarolta, hogy akkor szedheti a sátorfáját. Ám ez az alázatos asszony nem ijedt meg. Miután megkeresztelkedett, az öccse beváltotta a fenyegetését. Noha a testvérnő már 86 éves volt, teljes mértékben bízott Jehovában. A gyülekezet viselte gondját, és ő hűséges maradt egészen a haláláig.

Gileád Iskola, aztán Bolívia

Tecamachalcóban csodálatos öt évet töltöttem, majd meghívást kaptam a Gileád Iskola Mexikóba kihelyezett tagozatának első osztályába. Ahogy a neve is sejteti, ez a New York-i iskola kihelyezett tagozata volt. Anya is, és Carmen is ragaszkodott hozzá, hogy fogadjam el a meghívást. Így hát elutaztam Mexikóvárosba a fiókhivatalba, hogy részt vegyek a tízhetes tanfolyamon, mely szellemi mérföldkő volt az életemben. Az osztályunk 1981. február 1-jén végzett. A megbízatásom a bolíviai La Pazba szólt, és Enriqueta Ayala (most Enriqueta Fernández) lett a társam.

La Pazba érkezésünkkor még nem voltak kint a repülőtéren a testvérek, akiknek várniuk kellett volna minket. „Ne vesztegessük az időt!” – fogalmazódott meg bennünk, és nyomban prédikálni kezdtünk. Az idő remekül telt, három óra múltán pedig megjöttek a testvérek a fiókhivatalból. Bocsánatot kértek, és elmondták, hogy azért késtek, mert az utcák le voltak zárva a karnevál miatt.

Tanúskodás a felhők felett

La Paz átlagos tengerszint feletti magassága 3600 méter, úgyhogy majdnem mindennap elmondhattuk, hogy a felhők felett járunk. A ritka levegő miatt nehezen tudtam lélegezni, és alig  kezdtem el a szolgálatot, máris kimerültnek éreztem magam. Egy évbe tellett, míg megszoktam a magaslati levegőt, de Jehova áldása messzemenően kárpótolt a fizikai megterhelésért. Például, 1984 egyik reggelén egy sziklás hegyoldalon kellett felkaptatnom, hogy eljussak a hegycsúcson lévő házhoz. Mire felértem, teljesen kimerültem. A kopogtatásomra egy asszony nyitott ajtót. Nagyon jól elbeszélgettünk, majd azzal búcsúztam, hogy néhány nap múlva újra eljövök.

– Hát azt kétlem! – mondta.

Én viszont álltam a szavam, és visszamentem. Az asszony megkért, hogy tanítsam a lányát a Bibliából, mire én azt mondtam, hogy ez a szülők kötelessége, de ha szeretné, szívesen segítek. Tetszett neki az ötlet, sőt ő is elkezdett tanulmányozni. Mivel analfabéta volt, a Tanulj írni és olvasni (Learn to Read and Write) című füzettel kezdtünk, melyet Jehova Tanúi kimondottan ilyen embereknek készítettek.

Idővel a gyerekek száma nyolcra nőtt. Amikor mentem hozzájuk, néhányuk egymás kezét fogva láncot alkotott, és így segítettek feljutnom az emelkedőn. Végül az egész család – apa, anya és a nyolc gyerek – Jehova szolgálata mellett döntött. Három lány úttörő, az egyik fiú pedig gyülekezeti vén. Az apa a 2000-ben bekövetkezett halála előtt kisegítőszolga volt. Szívmelengető érzés erre a kedves családra és a hűségükre gondolni. Hálás vagyok Jehovának, hogy én segíthettem nekik!

Újra együtt Carmennel

1997-ben, anya halála után Carmen újból különleges úttörő lehetett, és 1998-tól velem szolgált a bolíviai Cochabambában. Igen, 18 év múltán ismét együtt voltunk, sőt Carment kinevezték misszionáriusnak. Nagyon jó volt Cochabambában. Kellemes éghajlata miatt az a mondás járja, hogy a fecskék sohasem költöznek el onnan. Még mindig Bolíviában, de már Sucréban szolgálunk; ez a gyönyörű, 220 000 fős város egy magasan húzódó völgyben terül el. Egykor „Kis Vatikánnak” nevezték, mert sok katolikus temploma volt, viszont ma Jehova Tanúinak már öt gyülekezete van itt.

Carmennel együtt összesen már több mint 60 éve szolgálunk úttörőként, és abban a felbecsülhetetlen kiváltságban volt részünk, hogy több mint száz személynek segíthettünk eljutni a megkeresztelkedésig. Igen, Jehovát teljes lélekkel szolgálni kétségkívül a legnagyobb jutalommal járó életút (Márk 12:30).

[Lábjegyzet]

[Kép a 15. oldalon]

Egy sziklás hegyoldalon kellett felkaptatnom, hogy tanulmányozhassak ezzel a családdal

[Kép a 15. oldalon]

Nővéremmel, Carmennel (jobbra) a szolgálatban