Valami, ami a művészetnél is maradandóbb

Rakel Koivisto elmondása alapján

1950-ben a javaslatommal, amelyet a II. világháborús halottak tiszteletére emelendő emlékműre tettem, országos versenyt nyertem. Egy évvel később, amikor a finnországi Tuusulában leleplezték hatalmas gránitalkotásomat, nem jelentem meg az ünnepségen. Hadd mondjam el, miért nem.

ÉDESANYÁM 1917-ben hozott a világra. Családunk egy dél-finnországi településen lakott, és a nyolc gyermek közül én voltam a legkisebb. Szegény sorban éltünk, de boldog voltam, és biztonságban éreztem magamat. Szüleim szilárd jellemű, istenfélő emberek voltak. Arra tanítottak bennünket, hogy becsüljük meg a szellemi dolgokat. A Biblia, amelyet apu szerzett, féltve őrzött kincsnek számított odahaza.

Már gyerekként is farigcsáltam kisebb szobrokat. A rokonaink, mivel el voltak ragadtatva a munkáimtól, arra biztattak, hogy tanuljak képzőművészetet. Idővel felvettek a Helsinki Iparművészeti Egyetemre. Ez az előkelő intézmény, a finn művészeti élet központja egy magamfajta falusi lányt teljesen elbűvölt a légkörével. Belemerültem a tanulmányaimba. Amikor 1947-ben lediplomáztam, úgy gondoltam, tudnék valami maradandót alkotni ebben a világban.

Fordulópont

Később a céljaim gyökeresen megváltoztak. Egy nap a nővérem, Aune odajött hozzám, és izgatottan kiáltotta: „Megtaláltam az igazságot!” Ugyanis kapott egy könyvet, amelyet Jehova Tanúi adtak ki „Az Isten legyen igaz” címmel. Engem ez nem hozott lázba. De nem sokkal ezután egy másik lánynál is megláttam a könyvet, aki ugyanarra az egyetemre járt. Amikor lekicsinylő megjegyzéseket tettem az olvasmányra, rám szólt: „Csak ne nevess! Ez segít megértened a Bibliát.” Megkaptam a könyvet, és ki is olvastam jóformán egy ültő helyemben. Nem nevettem már. Meg voltam győződve róla, hogy a Tanúknál van az igazság. Arra is rádöbbentem, hogy Jehova Isten olyasmit kínál fel nekem, amit a művészet nem adhat meg – az örök életet.

Amikor először találkoztam Jehova Tanúival, nem hívtak meg az összejöveteleikre. Én ebből arra következtettem, hogy az összejövetelek  csak tagok számára vannak, ezért hát vettem a bátorságot, és megkérdeztem, hogy nem mehetnék-e én is. Örömmel hallottam, hogy mindenkit szívesen látnak. Az összejövetelek látogatása megerősítette a hitemet, és arra az elhatározásra jutottam, hogy Jehovának szentelem az életem. Az önátadásom nyilvános kijelentéseképpen 1950. november 19-én a nővéremmel együtt megkeresztelkedtem. Nagy örömünkre idővel négy lánytestvérünk és drága szüleink is Tanúk lettek.

Milyen pályát válasszak?

Miközben a Tanúkkal a Bibliát tanulmányoztam, a művészi karrierem is kibontakozóban volt. A diplomám megszerzése után segédként dolgoztam egy szobrászprofesszor mellett. Aztán – ahogy a bevezetőben említettem – országos versenyt nyertem a javaslatommal, amelyet a II. világháborús halottak tiszteletére emelendő emlékműre tettem. Témájául ezt javasoltam: „Ahonnan nincs hazatérés”. Ez híven tükrözte a háborúval kapcsolatos megváltozott nézetemet (Ézsaiás 2:4; Máté 26:52). A több mint ötméteres szobor leleplezésekor nem voltam jelen, mert az ünnepség hazafias volt, és ezt nem tudtam összeegyeztetni a Biblián alapuló meggyőződésemmel.

A hírnevem nőtt, jól ismert művész lettem, és ígéretes munkaajánlatokat kaptam. Én viszont megvizsgáltam az értékrendemet. Bár nagyon szerettem a munkámat, erősebb vágyat éreztem arra, hogy szellemi módon segítsek másoknak. Ezért 1953-ban úttörő lettem – így hívják Jehova Tanúi teljes idejű evangéliumhirdetőit.

Néha megszóltak, hogy veszni hagyom a tehetségemet. Én azonban megértettem, hogy bármilyen eredményeket érnék is el szobrászként, azok viszonylag rövid életűek lennének. A gránit emlékművek is elporladnak egyszer. Úttörőként ellenben időm legjavát annak szentelhettem, hogy segítsek másoknak az örök élethez vezető útra térni! (János 17:3). Persze azért a szobrászatnak sem fordítottam hátat. Olykor-olykor készítettem kisebb szobrokat kedvtelésből, és azért, hogy meg tudjak élni.

Vidékre költözöm

Miután négy évig Helsinkiben szolgáltam úttörőként, 1957-ben Jehova Tanúi finnországi fiókhivatala megkért, hogy Jalasjärviben szolgáljak. Ez a község a dél-ostrobothniai régióban fekszik. Itt Anja Ketóhoz kellett csatlakoznom, aki 17 évvel fiatalabb volt nálam. Bár nem ismertem őt, örömmel fogadtam a megbízatást, és odaköltöztem hozzá. Rajtunk kívül nem volt más Tanú a környéken, így hát majdnem mindig együtt mentünk a szolgálatba. Hamarosan elválaszthatatlan barátok lettünk.

A Jalasjärvibe való költözés azt jelentette, hogy újra az egyszerű vidéki életmódhoz kellett igazodnom, mint ahogy azelőtt éltem, hogy bekerültem a fővárosi művészi körökbe 20 évvel korábban. A telek különösen kemények voltak. Néha derékig érő hóban kellett gázolnunk. Egy faházikóban laktunk, amely távolról sem volt luxuslakosztály. A vizet egy közeli forrásból hoztuk, és előfordult, hogy másnapra befagyott. Mégis mindenünk megvolt, ami kellett (1Timóteusz 6:8). Boldog, tevékenységben gazdag napok voltak ezek.

Áldásos tevékenységben fáradozva

Kezdetben a fáradozásaink nem tűntek valami sikeresnek, ugyanis a helybeliek előítélettel voltak irántunk. Hogy segítsünk nekik megérteni a munkánkat, bemutatókat rendeztünk Jehova Tanúi filmjeiből. Levetítettük például Az új világ társadalma tevékenység közben és Az új világ társadalmának boldogsága című filmeket. Ezek révén bennünket is, és a szervezetünket is megismerhették. Láthatták, milyen jó hatással van a Tanúk tevékenysége az emberekre szerte a világon. Sokan eljöttek a vetítésekre.

Egyszer Eero Muurainen, egy utazófelvigyázó egy kultúrteremben mutatta be Az új világ társadalma tevékenység közben című filmet. Annyira zsúfolt volt a terem, hogy a legtávolabbi sarkában is alig találtam magamnak helyet. Fél lábon kellett állnom, háttal a falnak dőlve, mert a másik lábamat nem tudtam hova letenni. A film után sokan odajöttek hozzánk, és kérték, hogy látogassuk meg őket.

 Volt egy nagy magnónk, amelyen bibliai előadásokat játszottunk le a falubelieknél. Egyszer úgy állapodtunk meg egy családdal, hogy az ő házukban fogunk lejátszani egy előadást este 7-kor, és az egész falut meghívtuk az összejövetelre. Az előadás napján kora reggel elmentünk kerékpárral prédikálni egy faluba, amely úgy 25 kilométerre lehetett. Úgy gondoltuk, van még elég időnk estig. Csakhogy mire eljöttünk a faluból, az eső sártengerré változtatta az utat.

A kerekek teljesen beragadtak a sártól, ezért úgy kellett hazavinnünk a bicikliket. A tervezett összejövetelre csak késő este tudtunk elindulni. A nehéz magnót magunkkal cipeltük, és 10-re meg is érkeztünk. Majdhogynem biztosra vettük, hogy senkit sem fogunk már ott találni, de meglepetésünkre a ház tele volt falubeliekkel. Megvártak! Az előadást élénk beszélgetés követte. Amikor aztán hajnalban hazaértünk, holtfáradtak voltunk, de nagyon boldogok.

Mivel a települések igen messze feküdtek egymástól, a környékbeli Tanúk segítettek, hogy venni tudjunk egy autót – lett egy öreg orosz járgányunk. Ezzel már sokkal könnyebben ment a prédikálómunka. Később a kocsi híressé vált, ugyanis az egyházkerület püspöke a látogatásakor arra intette híveit, hogy ne fogadják „a két nőt, akik egy kék autóval közlekednek”. A figyelmeztetés rögtön megtette hatását: az emberek tudni akarták, ki ez a két nő, és mitől olyan veszélyesek. Kíváncsiságuknak köszönhetően sok nagyszerű bibliai beszélgetés alakult ki. Mennyire igazak Ézsaiás szavai! „Egyetlen ellened készült fegyver sem lesz sikeres” (Ézsaiás 54:17).

A munkánk meghozta gyümölcsét. Az érdeklődők kis csoportjával összejöveteleket tartottunk hetente, és idővel megszaporodtunk. 1962-ben megalakult egy 18 Tanúból (főleg nőkből) álló gyülekezet. Két évvel később Anját és engem áthelyeztek Ylistaro községébe, amely ugyanabban a régióban található.

Környezet, mely megihlet

Új megbízatási helyünkön gyönyörködtünk a vidék szépségében és idilli nyugalmában, de a legnagyobb örömet az emberekben találtuk. Legtöbbjük vendégszerető és barátságos volt. Bár sokakat felettébb vallásos és hazafias érzelmek fűtöttek, és néha gorombán elutasítottak bennünket, olyanok is voltak, akik mélységesen tisztelték a Bibliát. Gyakran megesett, hogy amikor elővettük a Szentírást, az asszonyok abbahagyták a házimunkát, csak hogy meghallgassanak bennünket, a férfiak pedig levették a kalapjukat, amely egyébként mindig a fejükön volt, mintha odanőtt volna. Nemegyszer előfordult, hogy amikor tanulmányoztuk a Bibliát, az egész háznép odajött és figyelt, még a szomszédok is!

Az őszinte, becsületes emberek, akikkel a szolgálatban találkoztam, megihlettek. Ha az időm engedte, agyagot vettem a kezembe, és formálgatni kezdtem. Mivel a kedves és humoros emberi vonások mindig is megragadtak, csaknem minden művem embert ábrázol. Sok közülük női alak, amint a mindennapi teendőkkel foglalatoskodik. Egy folyóirat ezt írta egyik cikkében  a szobraimról: „Árad belőlük a föld melegsége és a béke, a humor és a könnyed egyensúly . . . Ezeket a szobrokat a mélyről fakadó emberszeretet és a mesteri hozzáértés alkotóereje hívta életre.” Arra azonban nagyon ügyeltem, hogy a művészet ne váljon túl fontossá az életemben. Szilárdan ragaszkodtam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy teljes időben szolgálom Jehovát.

1973-ban aztán olyan munkára kaptam felkérést, amelyet eszembe sem jutott visszautasítani. Egy nagy, agyag domborművet kellett készítenem Jehova Tanúi vantaai fiókhivatalának új előcsarnokába. A mű alapgondolatául a Zsoltárok 96:11–13 szolgált. Repesett a szívem, hogy Jehova dicséretére használhatom fel tudásomat!

Mivel az úttörőszolgálatom idején többnyire csak kedvtelésből alkottam, meglepett, hogy az 1970-es évek vége felé művészeknek járó nyugdíjazásban részesültem. Értékeltem az anyagi támogatást, de elgondolkodtam: „Hát ez lett volna minden, amit elérek, ha a művészetnek élek? Egy kicsivel több pénz, hogy nyugodtabban élhessem nyugdíjas éveimet?” Mennyire jelentéktelen volt ez az örök élet jutalmához képest! (1Timóteusz 6:12).

Újra egy városban

Az 1974-es esztendő elég nagy változásokat hozott az életünkbe és a szolgálatunkba. Új megbízatásunk egy nagyobb városba, Turkuba szólt. Itt akkoriban sok lakás épült, és a városba özönlő emberek miatt több Királyság-hírnökre volt szükség. Először nemigen örültünk az új megbízatási területünknek. A városiak közönyössége miatt itt nehezebb volt prédikálnunk. Fokozatosan azonban alkalmazkodtunk az új körülményekhez, és sokakat találtunk, akik értékelték a Biblia igazságait.

Az évek során Anja és én több mint 40 embernek segíthettünk, hogy Jehovának szentelje az életét. Mennyire megörvendeztetik a szívünket ezek a szellemi gyermekek! (3János 4). Az utóbbi időkben az egészségem megromlott, de most még jobban érzem Jehova támogatását, a gyülekezet szeretetét és drága úttörőtársam, Anja ’erősítő segítségét’ (Kolosszé 4:11; Zsoltárok 55:22). Szerintem, amikor közel 50 évvel ezelőtt először találkoztam vele, egyikünk sem gondolta volna, hogy egy egész életen át úttörőtársak leszünk.

Van egy népszerű mondás: „Az élet elröppen, de a művészet örök.” Én nem osztom ezt az életfelfogást. Egyetértek Pál apostollal, aki ezt mondta: „a láthatók ideig valók, a láthatatlanok ellenben örökké tartók” (2Korintusz 4:18). Alkotóművészként átélt örömeim – „a láthatók” – mind csak ideig valók voltak. Semmiképpen sem mérhetők össze a Jehova szolgálatában átélt örömeimmel, és nem tudnak örök életet adni. Nagyon hálás vagyok, hogy életemet a ’láthatatlan’ dolgoknak szenteltem, mert ezek a művészetnél is maradandóbbak!

[Kép a 19. oldalon]

Készül a gránit emlékmű

[Kép a 21. oldalon]

Anjával (balra) 1957-ben

[Kép a 22. oldalon]

Anjával (jobbra) ma