Szeretem a zenét, az életet és a Bibliát

Borisz Ny. Gulasevszkij elmondása alapján

Képzelj el egy vak férfit, aki a hatvanas éveiben jár, és akit már két súlyos szívroham ért. Könnyes szemmel mond köszönetet Istennek, amiért megengedte neki, hogy megismerje őt. Mindössze tizenegy évvel ezelőtt ilyen állapotban voltam.

UKRAJNÁBAN születtem 1930-ban, a Cibulev nevű faluban, mely Cserkaszi területen található. 1937-ben Sztálin elnyomó uralmának egyik felerősödésekor az édesapámat letartóztatták, és „az állam ellenségének” bélyegezték. A lakásunkat lefoglalták, és a legtöbb ismerősünk került minket. Hamarosan közülük is sokakat letartóztattak. Azt az időszakot a gyanakvás, az árulás és a félelem hatotta át.

Két hónappal az édesapám letartóztatása után megszületett a húgom, Léna. Édesanyám, Léna, Nyikolaj fivérem és én azt a telet egy kis szobában töltöttük, amelynek nem voltak ablakai, és kályha sem volt benne. Utána a nagyapám házába költöztünk. Nyikolajjal viseltük gondját a háznak, fát vágtunk, és javítási munkákat is elláttunk. Szerettem a kétkezi munkát. Cipőket készítettem, és asztalos munkát végeztem. A zenét is igen kedveltem, és ezért készítettem egy balalajkát furnérlemezből, melyen megtanultam játszani. Később a gitárral és a mandolinnal is megismerkedtem.

Még kisgyermekkoromban megkereszteltek katolikusnak. Majd később, mivel nem értettem az egyház tanításait és szokásait, ésszerűnek tűntek számomra az ateista nézetek. A második világháború után csatlakoztam a Komszomolhoz (kommunista ifjúsági szövetség), és amikor lehetőség nyílt rá, más tagokkal együtt vitatkoztunk  az istenhívő emberekkel, megpróbálva bebizonyítani nekik, hogy nincs Isten.

Elveszítem a látásomat

Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót 1941-ben, a harcvonal többször is átszelte a falunkat a második világháború idején. Egy bombázás során 1944. március 16-án megsebesültem, és elveszítettem a látásomat. Kétségbeesés és reménytelenség fogott el, nem is beszélve a nagy fizikai fájdalmaimról.

Abban az időben, amikor a harcvonal nyugati irányba húzódott, és a németek visszavonulásra kényszerültek, a szokásommá vált, hogy sétáljak egyet a kertben, és hallgassam a madarak énekét. Édesanyám sajnált, és ezért vodkát adott nekem. A helybeliek meghívtak a mulatságaikra, ahol zenéltem nekik. Dohányoztam, és alkoholba fojtottam a bánatomat. Hamarosan azonban rájöttem, hogy ez semmit sem old meg.

A nagynéném, aki tanárnő volt, tudomást szerzett róla, hogy vannak iskolák vakok számára. Rábeszélte édesanyámat, hogy írasson be az egyikbe. 1946-ban elkezdtem az iskolát a most Kamjanec-Pogyilszkijnak nevezett városban, és belevetettem magam a tanulmányaimba. Megtanultam a Braille-írást olvasni és gépelni. Zenei tanulmányaimat is folytattam, hosszú órákat töltve azzal, hogy megtanuljak a koncertinán (hatszögletű kis harmonika) játszani. Látva az erőfeszítéseimet, az igazgatóhelyettes megengedte, hogy a harmonikáján játsszak. Zongorázni is megtanultam.

Saját otthonom lesz

1948-ban feleségül vettem az iskolám egyik tanárnőjét, aki segített a tanulmányaimban. Mivel a férje meghalt a háború alatt, egyedül maradt a két kislányával. Az iskola befejezése után hozzá költöztem. Mindent megtettem, hogy jó férj és apa legyek, és zenéléssel kerestem meg a megélhetésre valót. Majd 1952-ben született egy fiunk.

Előkészületeket tettem arra, hogy a családomnak házat építsek: munkásokat fogadtam fel, hogy elkészítsék az alapot és felépítsék a külső falakat, de sok mindent saját magam végeztem el. A tapintás és a képzelőerőm segített ellensúlyozni azt, hogy vak vagyok. Fogtam egy darab fát, körbetapogattam, és képet alkottam róla az agyamban. Ezután már fatárgyakat tudtam alakítani belőle, például faszerszámokat. Az acél szerszámokat egy gyárból rendeltem meg. Raktam egy kályhát, bútorokat készítettem, és más feladatokat is elvégeztem.

Szvirelzenekar

További zenei képzést kaptam, és hivatásos zenész lettem. Miután már különféle hangszereken tudtam játszani, megtanultam szvirelezni is. Egyszer megjavítottam egy kis bambuszsípot. Idővel már saját szvireleket is tudtam készíteni. Abban az időben a szakértők úgy vélték, hogy nem lehet olyan szvireleket készíteni, amelyek mély hangokat adnak ki, mivel a nagyméretű szvirelek túl halkan szólnának. Ezért nem léteztek szvirelzenekarok.

 Azonban olyan szvirelt tudtam készíteni, amelynek egy különleges rezonátora volt a hangok felerősítésére. Ez azt jelentette, hogy mély hangokat is úgy lehetett megszólaltatni az ilyen szvirelekkel, hogy közben nem csökkent a hangerejük. Idővel különböző fajta szvireleket kezdtem készíteni, melyek együtt összetett harmóniákat tudtak megszólaltatni.

Korábban már alapítottam olyan zenekarokat, amelyek hagyományos hangszerekből álltak. Az egyik zenekaromban csak vak zenészek játszottak. Majd 1960-ban egy olyan zenekart alapítottam, amelyben kizárólag csak szvirelek voltak – a maga nemében ez egyedülálló volt a Szovjetunióban, és valószínűleg az egész világon is.

Felfedezések és kételyek

1960-ban egy kiváló hangszerjavítóval megjavíttattam néhány hangszert, és ő a vallásról kezdeményezett beszélgetést velem. Szokásomhoz híven vele is vitába szálltam, azt állítva, hogy nincs Isten. Azt javasolta, hogy csak hallgassam meg, amit a Bibliából felolvas nekem. Mivel még sosem olvastam a Bibliát, úgy döntöttem, hogy meghallgatom.

Mélységesen megérintett az a beszámoló, mely szerint Jákob keményen dolgozott azért, hogy eltartsa a családját. Könnyeket csalt a szemembe, amikor a Józsefről szóló történetet hallgattam, hogy eladták a testvérei rabszolgának, hogy milyen próbákat állt ki, és hogy később megbocsátott a testvéreinek (1Mózes 37., 39–45. fejezet). Az aranyszabály is nagyon tetszett, mely szerint úgy bánjunk másokkal, mint ahogyan szeretnénk, hogy velünk bánjanak (Máté 7:12). Így történt, hogy megismerkedtem a Bibliával, és hogy meg is szerettem.

Látogatni kezdtem a baptista istentiszteleteket a barátommal, és ajándékba kaptam egy Braille-írással írt „Újtestamentumot”. Teljesen belemerültem az olvasásába. De ellentmondásokra bukkantam a Biblia és a baptista tanok között. Például, ahogy a Bibliából kiderül, Isten és Jézus két különböző személy, és Isten nagyobb Jézusnál (Máté 3:16, 17; János 14:28; Cselekedetek 2:32). A baptisták ellenben amellett kardoskodnak, hogy Isten és Jézus háromságot alkotva egyenlőek. Sokszor elolvastam az „Újtestamentumomat”, minden egyes szavát szó szerint érzékeltem az ujjaimmal, és meg voltam róla győződve, hogy ez a tanítás nincs benne a Bibliában.

Abban a bibliafordításban, amely nekünk is megvolt, szerepelt a „pokol” szó. Megpróbáltam úgy elképzelni a poklot, mint ahogyan azt a baptisták tanítják: az örökké tartó tüzes gyötrelem helyeként. Ezen elborzadtam. A Bibliában az olvasható, hogy Isten szeretet, és nem fért a fejembe, hogyan teremthetett ilyen helyet (1János 4:8). Telt-múlt az idő, és a pokollal meg más baptista tantételekkel kapcsolatos kételyeim egyre növekedtek.

Nagy változások

1968-ra a nevelt lányaim már férjnél voltak, sőt gyermekeik is születtek. Akkortájt a feleségemmel komoly nézeteltéréseink támadtak. Ha visszagondolok erre az időszakra, már bánom, hogy nem mutattunk elég szeretetet és türelmet egymás iránt. Elváltunk, és az ezt követő két házasságom is válással végződött.

Harmincöt évig éltem Kamjanec-Pogyilszkijban, majd 1981-ben elköltöztem Joskar-Ola városába, mely Moszkvától úgy 600 kilométerre keletre található. Itt folytattam alkotói tevékenységeimet. Az egyik zenekaromnak 45 tagja volt, és ők különféle szvireleken játszottak. E hangszerek közül a legkisebb 20 centiméter hosszú, 1 centiméter átmérőjű volt, és magas hangokat tudott kiadni, a legnagyobb pedig egy több mint 3 méter hosszú és 20 centiméter átmérőjű szvirel volt, melyen még a legmélyebb hangokat is meg lehetett szólaltatni. A koncertjeinket a rádióban és a televízióban is közvetítették, és országszerte voltak fellépéseink.

1986-ban rendeztek egy versenyt, melyre a Szovjetunió egész területéről érkeztek zenei együttesek. Ezen az eseményen oklevéllel és éremmel díjaztak a szvirelművészet megalapításáért és műveléséért. Évekkel később készítettek egy dokumentumfilmet a Szóló szvirelre, avagy mesébe illő történet egy zenészről címmel. A Marijszkaja pravda című újság ezt írta: „Borisz Nyikolajevics Gulasevszkij, akiről ez a film szól, különleges oklevelet kapott azért, mert létrehozott egy szvirelzenekart, mely a maga nemében egyedülálló Oroszországban.”

 Keresem az igazságot

Amikor Joskar-Olába költöztem, beiratkoztam a könyvtárba, ahol sok anyag volt a vakok számára. Megismertem, mit tanítanak a katolikusok, pünkösdisták és metodisták. Ezenkívül részt vettem az ortodox egyház istentiszteletein. Meglepetésemre rájöttem, hogy ezek ugyanazokban a tanításokban hisznek, mint a baptista egyház, és amelyekről már tudtam, hogy nem a Biblián alapulnak.

Egy ortodox pap, Alexandr Meny azt írta, hogy Istennek van személyes neve: Jahve. Azt is mondta még, hogy a zsidók egykor a tiszta imádatot gyakorolták, ám később megfertőzték azt pogány tanokkal meg bálványimádással. Az írásai nagy hatással voltak rám, és megerősítették azt a vágyamat, hogy keressem az igazságot.

Még elszántabb vagyok

Az egyik zenekaromban játszott Liza, aki olyan gyengén lát, hogy hivatalosan vaknak nyilvánították. 1990-ben összeházasodtunk, és ő is érdeklődni kezdett a vallásos témák iránt. Még ugyanabban az évben meglátogattam az édesanyámat, aki Léna húgommal együtt a belorussziai Baranavicsiban lakott. Édesanyám kérésére elmentem a katolikus templomba, ahol áldoztam. Ebben az időben volt a Szovjetunióban a peresztrojka, és a pap az istentiszteleten elsősorban a politikai változásokról beszélt. Ekkor ismét megbizonyosodtam róla, hogy nem erre van szükségem.

1994-ben kétszer is szívrohamot kaptam, és súlyos beteg lettem. Ugyanebben az évben meghalt az édesanyám. Mindezek ellenére folytattam a Biblia olvasását. Az „Újtestamentumot” 25-ször elolvastam, de hogy utána még hányszor, azt már nem számoltam. Én azonban egyre csak olvastam azt, és mind több kérdés merült fel bennem. Világossá vált előttem, hogy egyedül nem vagyok képes megérteni a Biblia igazságait.

Egyre jobban megértem a Bibliát

1996-ban Jehova Tanúi kopogtattak a joskar-olai otthonunk ajtaján. Gyanakvóan fogadtam őket, mivel az újságok azt híresztelték róluk, hogy veszélyes szektát alkotnak. Ám ezután erre gondoltam: „Mit tudnának ártani nekem?” Az első kérdésem az volt hozzájuk, hogy mit gondolnak a háromságról. Azt felelték, hogy sem maga a szó, sem a háromság tana nincs benne a Bibliában. Ennek nagyon megörültem, mivel én is ugyanerre a következtetésre jutottam.

Amikor elolvastam az orosz szinódusi Bibliából a 2Mózes 6:3-at, ahol megtalálható Isten neve, a Jehova név, repesett a szívem. Elképedtem azon, hogy a vallások mennyire megtévesztik az embereket azzal, hogy elhallgatják előlük ezt a nevet. Bámulatba ejtett, hogy a Tanúk a Teremtő nevét viselik, és hogy felfedik ezt a nevet az emberek előtt (Ézsaiás 43:10).

Kérdések özönét árasztottam a Tanúkra. Egyebek közt ez foglalkoztatott: „Miért beszél a Biblia a pokolról? Miért írja azt a népszerű orosz szinódusi bibliafordítás, hogy a föld meg fog égni?” Kérdést kérdés után tettem fel, de amikor választ kaptam a Bibliából, rájöttem, hogy megtaláltam azt a vallást, amelyről évekig csak álmodoztam. Örömkönnyek között térdre borultam, és köszönetet mondtam Istennek.

A Tanúk hamarosan elvittek az összejöveteleikre, és meghatott, mennyire feszülten figyelnek a hallgatók, és az, amikor hallottam a papír zörgését, amint a Bibliát lapozzák az előadások alatt. Ha az előadó megemlített egy írásszöveget, a hallgatók kikeresték azt a saját Bibliájukban. Még sosem tapasztaltam ehhez foghatót. Amikor először voltam jelen az összejövetelen, a Tanúk énekeltek egy éneket, mely az Ézsaiás 35:5-ön alapul, és ezekkel a szavakkal kezdődik: „Ha majd a vak szem újra lát”.

Örömmel tanulmányoztam a Bibliát a Tanúkkal, volt, hogy hetente négyszer is. Nem telt bele sok idő, és megtudtam, hogy Isten miért engedi meg a szenvedést és a háborúkat, valamint azt is, hogy miként fogja eltörölni e szenvedések következményeit.  Különösen az érintett meg, amikor tudomást szereztem róla, hogy Isten szeretetteljes módon ígéretet tett egy Királyságra, mely által megvalósul az a szándéka, hogy az engedelmes emberek örökké élhetnek egy paradicsomi földön (1Mózes 1:28; Ézsaiás 65:17–25; Jelenések 21:1–5). Egyre jobban megértettem a Biblia igazságait, és 1997. november 16-án az Isten iránti önátadásom jelképeként megkeresztelkedtem.

Együtt szolgáljuk Istent

Nem sokkal a keresztelkedésem után Liza is elkezdte tanulmányozni a Bibliát. Noha paralízisben szenvedett, gyors szellemi előrehaladást tett, és 1998-ban megkeresztelkedett. Oda kellett vinni a keresztelőmedencéhez, de eltökélt szándéka volt, hogy egész lélekkel szolgálja Istent. Felfogadtunk egy szakképzett masszőrt, és Liza sokat tornázott. Idővel felgyógyult a paralízisből. Most már nemcsak hogy minden összejövetelen ott van, hanem részt vesz az ajtóról ajtóra végzett tanúskodásban is, sőt távoli területekre utazik prédikálni.

Valahányszor elmegyek prédikálni, bátorságért imádkozom. Ima után fogom a fehér botomat, elmegyek otthonról, és egy számomra jól ismert útvonalon elsétálok a trolibuszmegállóhoz. Amikor lépteket hallok, beszélgetést kezdeményezek a Bibliáról. A trolibuszon középtájt leülök, a Bibliáról beszélgetek az emberekkel, és irodalmat terjesztek. Ha valaki érdeklődést mutat, telefonszámot cserélünk.

Nem olyan régen lehetőségem nyílt beszélgetni egy zenetanárral egy szanatóriumban. Lenyűgözte a Bibliában található bölcsesség. Amikor ez a férfi hazament, elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Ugyanebben a szanatóriumban egy ottani gyár igazgatójával is találkoztam, akinek a fia vak. Beszéltem neki a reménységemről, ő pedig érdeklődni kezdett, és hálás szívvel fogadta a bibliai igazságokat.

A keresztelkedésem óta nyolc személynek tudtam segíteni, hogy ők is Királyság-hirdetőkké váljanak, ezenkívül sok más személlyel tanulmányoztam a Bibliát. Jehova továbbra is mérhetetlen támogatást nyújt a feleségemnek és nekem a keresztény testvéreink és testvérnőink által: felolvasnak nekünk, és együtt beszélgetünk bibliai kiadványok alapján. Emellett felveszik nekünk a kongresszusi és gyülekezeti előadásokat. Mindez segít, hogy a szívünkbe véssük a bibliai igazságokat, és megosszuk azokat másokkal. Így a gyülekezet „erősítő segítséggé” lett nekünk (Kolosszé 4:11).

Sok évet szenteltem a zenének, és most örömmel éneklem a Királyság-énekeket. A legtöbb éneket kívülről megtanultam az orosz nyelvű Énekeljetek dicséreteket Jehovának című énekeskönyvből. Hiszem, hogy Jehova megtalált engem ebben a gonosz világban, és segített, hogy kitaláljak a szellemi sötétségből. Ezért meg vagyok győződve arról, hogy egy nap megszabadít a szó szerinti vakságomtól is.

[Kép a 19. oldalon]

C-dúr hangolású basszusszvirelen játszom

[Kép a 20. oldalon]

Harmonikázom (1960)

[Kép a 20–21. oldalon]

Szvirelzenekar

[Kép a 23. oldalon]

Lizával ma