Brazília indiánjai – Vajon a kihalás veszélye fenyegeti őket?

AZ ÉBREDJETEK! BRAZÍLIAI ÍRÓJÁTÓL

A XINGU NEMZETI PARK a brazíliai Mato Grosso államban található. Mintegy 27 000 négyzetkilométert ölel fel, majdnem akkora területet, mint Belgium. Közel 3600 indiánnak ad otthont, akik 14 etnikai csoporthoz tartoznak. A park egy zöldellő sziget, és a műholdas felvételeken úgy látszik, mintha „egy gigantikus biliárdasztal” közepén terülne el. A környező erdőket vagy felégették, hogy a rönkfakitermelők kereskedelmileg értékesíthető fákhoz jussanak, vagy hatalmas marhacsordák legelői lettek.

Az 1960-as években a brazil kormány kezdett indiánrezervátumokat létesíteni. Jelenleg Brazília területének körülbelül a 12 százalékát foglalják el a rezervátumok, főként az Amazonas térségében. Létrehozásuk egy meglepő fordulathoz járult hozzá: az elmúlt 500 év alatt most először indult növekedésnek Brazíliában az indián népesség! Becslések szerint körülbelül 300 000-re tehető a számuk. Ez azonban még mindig csak töredéke az 1500-ban meglévő indián népességnek, mely 2-6 millió között lehetett.

Egy író szerint az elmúlt 500 évben „ijesztően nagy demográfiai válság következett be”. Mi vezetett ahhoz, hogy ilyen drasztikus mértékben csökkent az indiánok száma? Vajon az elmúlt években tapasztalható növekedés azt jelenti, hogy Brazília indiánjait már nem fenyegeti a kihalás veszélye?

A gyarmatosítás kezdete

Miután Portugália 1500-ban magának követelte Brazíliát, az első harminc évben gyarmati érdekei a brazilfára összpontosultak – egy keményfára, melyből vörös festéket lehet előállítani. Brazília erről a fáról kapta a nevét. A fát nagyon értékesnek tartották Európában, az európaiak viszont csak apró tárgyakat adtak érte cserébe.

Ám hamarosan felfedezték, hogy a cukornád is gazdagon terem a brazil éghajlaton. Csakhogy volt egy kis bökkenő. A cukornádtermesztés munkaigényes feladat volt, emiatt kezdett nőni az igény a rabszolgamunkára. A telepeseknek pedig nem kellett messzire menniük rabszolgákért! Tömérdek sok bennszülött munkás állt rendelkezésre.

Hogyan alakult ki a rabszolgaság?

Az indiánok ahhoz szoktak hozzá, hogy csak annyit vetettek, amennyire közvetlenül szükségük volt. A férfiak inkább vadásztak és halásztak, és ők végezték az erdőirtás nehéz munkáját is. Az asszonyok ültettek, begyűjtötték a termést, és ételt készítettek. Európai tanult körökben az egekig magasztalták az indiánokat amiért közönyösnek tűnnek a vagyon iránt, és hogy szemmel láthatóan hiányzik belőlük a kapzsiság. Sok telepes viszont egyszerűen csak lustának tekintette őket.

A barátságos indiánokat arra biztatták, hogy költözzenek közelebb a portugál telepesekhez, és dolgozzanak nekik, illetve védjék meg őket. A jezsuiták és más vallási rendek gyakran közre is működtek ebben a folyamatban. Aligha sejthették, hogy milyen ártalmas lesz ez a kapcsolat az indiánoknak. Bár az indiánok földjét és szabadságát törvény védte, a valóságban arra kényszerítették őket, hogy rabszolgaként dolgozzanak a telepeseknek. Ritkán kaptak érte fizetséget, és csak  néha engedték meg nekik, hogy a saját földjüket műveljék.

A portugál királyi udvar próbálkozása, hogy betiltsa a rabszolgaságot, korlátozott sikert aratott. A telepeseknek rendszerint sikerült kijátszaniuk a rabszolgaság-ellenes törvényeket. Általánosságban véve erkölcsileg elfogadhatónak tartották, hogy rabszolgasorba döntsék, vagy eladják rabszolgának az indiánokat, a feltételezett ellenségeiket, akiket „igazságos háborúkban” ejtettek rabul. A más törzsek által fogságban tartott indiánokat megvásárolhatták, vagy „váltságdíjat fizethettek értük”, és megtarthatták őket rabszolgaként.

Mindent latba vetve a cukornádtermesztés tette kifizetődő vállalkozássá a gyarmatosítást. A cukornádtermesztés pedig akkoriban a rabszolgamunkára épült. Ezért a portugál királyi udvar gyakran kényszerült arra, hogy a lelkiismeretét a kincstári bevételekkel csitítgassa.

Portugália a gyarmatokért verseng Franciaországgal és Hollandiával

A gyarmatosító hatalmak közötti villongások elsődleges áldozatai az indiánok voltak. A franciák és a hollandok igyekeztek megszerezni Brazíliát Portugáliától. Azon versengtek a portugálokkal, hogy az indiánokat maguk mellé állítsák. Az indiánok pedig nem ismerték fel, hogy az idegen hatalmak valódi célja a földjük elfoglalása volt. Inkább annak lehetőségét látták a villongásokban, hogy bosszút állhatnak a saját ellenségeiken – más indián törzseken –, ezért minden további nélkül belefolytak a külföldi hatalmak harcaiba.

Például Nicolas de Villegaignon, francia nemes 1555. november 10-én kötött ki a Guanabara-öbölben (a mai Rio de Janeiro városában), és épített egy erődítményt. Szövetséget kötött a helyi tamoio indiánokkal. A portugálok Brazília Bahia államából tupi indiánokat vittek magukkal, és 1560 márciusában végül megtámadták a bevehetetlennek hitt erődöt. A franciák elmenekültek, de tovább folytatták a kereskedést a tamoiókkal, és arra bujtogatták őket, hogy támadják meg a portugálokat. Számos csata után a tamoiók végül megsemmisítő csapást szenvedtek el. Állítólag csupán egyetlen csatában 10 000-ren haltak meg, és 20 000-ren kerültek rabszolgasorba.

Irtózatos európai betegségek

Azok a bennszülöttek, akikkel a portugálok először kapcsolatba kerültek, módfelett egészségesnek tűntek. A korai felfedezők azt hitték, hogy az idősebb indiánok közül sokan száz év körüliek. Ám az indiánoknak nem volt ellenálló képességük az európai és az afrikai betegségekkel szemben. Minden egyéb tényező közül valószínűleg ez volt az, ami a kipusztulás szélére sodorta őket.

A portugál feljegyzések rengeteg szörnyű járványról számolnak be, melyek drasztikusan csökkentették az indián népességet. 1561-ben himlőjárvány sújtott Portugáliában, és átterjedt az Atlanti-óceánon túlra is, ahol megsemmisítő erővel hatott. A jezsuita Leonardo do Vale 1563. május 12-i levelében ezt írta a brazíliai járvány borzalmairól: „Ez a himlő olyan irtózatos volt, és olyan undorító volt a szaga, hogy senki nem bírta ki azt a szörnyű bűzt, ami [az áldozatokból] áradt. Sokan azért haltak meg, mert nem volt, aki ápolja őket. Felemésztették őket a sebeikben nőtt férgek, melyek annyira elszaporodtak a testükben, és olyan nagyra nőttek, hogy aki látta, teljesen elborzadt.”

A más rasszhoz tartozó nők és férfiak együttélése megbotránkoztatja a jezsuitákat

A vegyes származású nők és férfiak együttélése szintén sok törzs eltűnéséhez vezetett. „Sem a portugálok, sem a brazil bennszülöttek nem idegenkedtek a különböző rasszokhoz tartozó nők és férfiak együttélésétől” – állapítja meg egy könyv, mely a brazíliai indiánok meghódításáról szól (Red Gold—The Conquest of the Brazilian Indians). Az indiánok a vendégszeretet részének tekintették, hogy nőket ajánljanak fel az idegeneknek, gyakran a saját lányaikat.  Amikor az első jezsuiták 1549-ben megérkeztek Brazíliába, megütköztek azon, amit láttak. „[A papok] nyíltan azt mondják a férfiaknak, hogy törvényes dolog bűnös kapcsolatban élni a színes bőrű nőkkel” – panaszkodott a jezsuita Manoel da Nóbrega. Majd hozzáfűzte: „A telepesek minden indián nőt [aki a rabszolgájuk] ágyasként használnak.” Amikor Portugália királyát tájékoztatták arról, hogy az egyik portugál telepesnek nagyon sok gyermeke, unokája, dédunokája és leszármazottja van, a hírvivő személy ezt mondta: „Azt meg sem merem mondani Felségednek, hogy mennyi.”

A XVII. század közepére Brazília egykor népes parti síkságainak indiánjai vagy kihaltak, vagy rabszolgasorba kerültek, vagy a különböző rasszok közötti együttélések miatt más népekbe olvadtak. Nem sokkal ezután ugyanez volt elmondható az Amazonas-térségben élő törzsekről is.

Miután a portugálok megérkeztek az Amazonas vidékére, féktelen „vadászat” vette kezdetét az Amazonas alsó vidékén élő indiánokra. Manoel Teixeira, Maranhão állam vikáriusa szerint néhány évtized múlva a portugálok csaknem kétmillió indiánt öltek meg Maranhão és Pará államban. Ez a szám valószínűleg túlzás, de a pusztítás és a szenvedés nagyon is valóságos volt. Az Amazonas felső vidékén később hasonló pusztítás ment végbe. A XVIII. század közepére az Amazonas-térség – a nehezen megközelíthető területek kivételével – majdnem az egész bennszülött indián népességét elvesztette.

A XIX. század vége felé és a XX. században az Amazonas-térség nehezen megközelíthető területei közül sok fejlődésnek indult. Emiatt a fehér ember fokozatosan kapcsolatba került az elszigetelten élő, életben maradt indián törzsekkel. A gumi vulkanizálása, mely Charles Goodyear találmánya volt 1839-ben, valamint ezt követően a gumiabroncs feltalálása „gumilázhoz” vezetett. Az Amazonas vidékét elözönlötték a kereskedők, mivel egyedül itt lehetett hozzájutni a nyersgumihoz. Ez az időszak arról ismert, hogy a bennszülött lakosságot kizsákmányolták, ami a népesség újabb nagyarányú csökkenését eredményezte.

Hogyan érintette a XX. század az indiánokat?

1970-ben a brazil kormány egy integrációs terv mellett döntött. A program keretén belül autóutakat építettek, hogy összekössék az Amazonas-térség egymástól távol eső területeit. Sok autóút az indiánok földjén vezetett át, és így nem csupán a kincskeresők támadásainak voltak kitéve az indiánok, hanem a halálos betegségek pusztításának is.

Vegyük szemügyre például, hogy mi történt a panare indiánokkal. Ezt a törzset a XVIII. és a XIX. században megtizedelte a háború és a rabszolgaság. Egy csekély számú maradék északnyugati irányba, Mato Grosso állam északi részére, a vadon mélyére menekült. Majd éppen az ő földjükön keresztül megépült a Cuiabá–Santarém autóút.

Kapcsolatuk a fehér emberrel sokak számára végzetesnek bizonyult. 1975-ben már csak 80 tagja maradt az egykor népes törzsnek. A panarékat áthelyezték a Xingu Nemzeti Parkba, ahol megpróbáltak a saját erdeikhez hasonló környezetet keresni, de sikertelenül. Ezután a panarék úgy döntöttek, hogy visszatérnek a szülőföldjükre. A brazil igazságügy-miniszter 1996. november elsején „végleges bennszülött tulajdonnak” jelentett ki egy 495 000 hektárnyi területet. Ezzel látszólag megmentették a panarékat a kipusztulástól.

Vár-e jobb jövő rájuk?

Vajon a rezervátumok meg tudják menteni a megmaradt indián törzseket a kihalástól? A brazil indiánok kipusztulása jelenleg távolinak tűnik. Földjeik értékes természeti kincseket rejtenek. Becslések szerint az ásványok – például az arany, a platina, a gyémánt, a vas és az ólom – körülbelül egybillió dollárt érnek, és annak a területnek az altalajában rejtőznek, mely Amazóniaként ismert. Ez a terület Brazília északi és közép-nyugati részének kilenc államát foglalja magában. Az indiánok földjének körülbelül 98 százaléka ezen a területen  fekszik, és a valóság az, hogy egynémely helyen már most illegális talajkutatás folyik.

A történelem azt mutatja, hogy az indiánok mindig csak pórul jártak a fehér emberrel való kapcsolatuk miatt. Az aranyukért tükröket kaptak, a brazilfarönkökért pedig apró tárgyakat, és elszigetelt területeken lévő erdőkbe kellett menekülniük, nehogy rabszolgákká váljanak. Vajon meg fogja ismételni a történelem önmagát?

Sok indián megtanulta, hogyan kell használni korunk technikai eszközeit, például a repülőgépet, a motorcsónakot és a mobiltelefont. De hogy megbirkóznak-e a XXI. század többi kihívásával is, az még a jövő titka.

[Térkép a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

■ Xingu Nemzeti Park

□ Indiánrezervátumok

BRAZÍLIA

BRAZÍLIAVÁROS

Rio de Janeiro

FRANCIA GUYANA

SURINAME

GUYANA

VENEZUELA

KOLUMBIA

ECUADOR

PERU

BOLÍVIA

PARAGUAY

URUGUAY

[Kép a 15. oldalon]

A gumiültetvényeken a kereskedők kizsákmányolták az indián lakosságot, rabszolgamunkát végeztetve velük

[Forrásjelzés]

© Jacques Jangoux/Peter Arnold, Inc.

[Kép forrásának jelzése a 12. oldalon]

Szegélydísz: From the book Brazil and the Brazilians, 1857