Hogyan lett egy halászfaluból világváros?

AZ ÉBREDJETEK! JAPÁN ÍRÓJÁTÓL

EGY gyönyörű nyári napon, 1590 augusztusában Tokugava Iejaszu (jobbra) – aki később az első Tokugava sógun * lett – megérkezett a Japán keleti részén fekvő halászfaluba, Edóba. Akkoriban „Edo csupán néhány száz düledező viskóból, egyrészt parasztházakból, másrészt halászkunyhókból állt” – írja a The Shogun’s City—A History of Tokyo című könyv. Nem messze egy elhagyatott erődítmény meredezett, melyet több mint egy évszázaddal korábban építettek.

A falut évszázadokig az ismeretlenség homálya fedte. Később azonban nemcsak hogy ebből a faluból lett a japán főváros, Tokió, hanem egy nyüzsgő, többmilliós, gigantikus várossá is növekedett. Ma 12 milliónál is több ember él a Nagy-Tokió nevű prefektúrában! De a fejlődés ezzel még nem állt meg, hiszen Tokió globális mozgatóerővé vált a technológiában, a kommunikációban, a közlekedésben és a kereskedelemben. Emellett neves pénzintézetek központja is lett. Hogyan ment végbe ez a hihetetlenül nagy átalakulás?

Halászfaluból a sógun városává

1467-től kezdődően a feudális főurak egy évszázadon át hadakoztak egymással, és számos feudális birtokra osztották fel Japánt. Végül Tojotomi Hidejosi, egy alacsony sorból származó feudális főúr részlegesen újraegyesítette a nemzetet, és 1585-ben a császár régense lett. Iejaszu eleinte szembeszállt a nagy hatalmú Hidejosival, később azonban szövetségre lépett vele. Együttesen megostromolták és bevették az odavarai várkastélyt, a befolyásos Hódzsó nemzetség erődítményét, és ezzel meghódították a Japán keleti részén fekvő Kantó térséget.

Hidejosi odaadott egy óriási területet Iejaszunak, nyolc tartományt Kantóból, melyek legtöbbje korábban a Hódzsók kezében volt, aminek következtében Iejaszut az eredeti uralkodási területétől keletebbre helyezte. Úgy tűnik, ez tudatos lépés volt a részéről, hogy Iejaszut távol tartsa Kiotótól, mivel ott élt a császár, Japán névleges uralkodója. Iejaszu ennek ellenére elfogadta az ajánlatot, és így került Edóba, ahogyan arról a cikk elején olvashattunk. Majd hozzá is látott, hogy ezt a szerény kis halászfalut a fennhatósága alatt álló terület központjává változtassa.

Hidejosi halála után Iejaszu egyesítette a csapatait, melyek főleg Kelet-Japánból való haderők  voltak, és kivonult a nyugat-japán csapatok ellen, majd 1600-ban egyetlen nap leforgása alatt győzelmet is aratott. 1603-ban kinevezték sógunnak, így ő lett a nemzet tényleges uralkodója, Edo pedig Japán új közigazgatási központja.

Iejaszu rendeletbe adta a feudális főuraknak, hogy gondoskodjanak munkaerőről és építőanyagokról egy óriási várkastély megépítéséhez. Volt, hogy egyszerre mintegy 3000 hajó szállította a jókora gránittömböket, melyeket a körülbelül 100 kilométerre délre fekvő Idzu-félsziget szikláiból vájtak ki. Amikor a kikötőben kirakodták a gránitot, egy 100 fős vagy még annál is több emberből álló csapat húzta el a tömböket az építkezés területére.

A várkastélyt, mely messze a legnagyobb volt Japánban, 50 évvel később fejezték be, a harmadik sógun uralkodása idején. A kastély lenyűgöző szimbóluma volt a rendkívüli hatalommal bíró Tokugava-uralomnak. Szamurájok, azaz harcosok telepedtek le a kastély körül, akik az uralkodó szolgálatában álltak. A sógun megkövetelte, hogy a feudális főurak a saját birtokukon kívül Edóban is fenntartsanak egy udvarházat.

Egyre több kereskedő és mesterember költözött ide az ország különböző részeiről, hogy az itt élő szamurájok szükségletei ki legyenek elégítve. 1695-ben, körülbelül egy évszázaddal azután, hogy Iejaszu megérkezett a területre, Edo lakossága már 1 millió volt! Abban az időben Edo volt a világ legnagyobb városa.

Az abakusz felváltja a kardot

A sógunátus annyira hatékonyan fenn tudta tartani a békét, hogy a harcos osztálynak már nem volt sok munkája. Persze a szamurájok még mindig büszkék voltak a szakmájukra, de az országban a kard hatalma lassanként átadta helyét az abakusznak, amely egy népszerű kézi számolóeszköz volt Keleten, és így több mint 250 évig béke honolt. A polgárok, köztük is kiváltképp a kereskedők, jólétben éltek, és nagyobb függetlenségnek örvendhettek. Sajátos kultúra alakult ki.

Az emberek nagyon kedvelték a híres kabukiszíndarabokat (történelmi drámák), a bunrakut (bábszínház) és a rakugót (vicces történetek mondása). A forró nyári estéken kimentek az Edót átszelő, hűs vizű Szumida folyó partjára. Szerették a tűzijátékot is, amely a mai napig népszerű hagyomány az országban.

De a világ többi része mit sem tudott Edo létezéséről. A nemzetnek több mint 200 évig tiltották, hogy bármilyen kapcsolatot  ápoljon idegenekkel, kivéve a hollandokkal, a kínaiakkal és a koreaiakkal, de velük is csak annyit, amennyit nagyon szükséges volt. Aztán egy nap egy váratlan esemény hatására mind a város, mind a nemzet arculata megváltozott.

Edóból Tokió

Egyszer csak különös, fekete füstöt pöfögtető hajók tűntek fel Edo partjaitól nem messze. A megdöbbent halászok azt hitték, úszó vulkánokat látnak! Vad híresztelések lepték el Edót, mire az emberek tömegével kezdtek menekülni a városból.

A hajók – egy négy hadihajóból álló flotta – az élükön Matthew C. Perryvel, az Egyesült Államok haditengerészetének egyik kapitányával, 1853. július 8-án kikötöttek az Edo-öbölben (balra). Perry kapitány felszólította a sógunátust, hogy nyissa meg Japánt az Egyesült Államokkal való kereskedelemnek. Perry látogatása nyomán a japánok rádöbbentek, mennyire lemaradt az ország a világ többi részétől a hadászat és a technika fejlődésében.

Ez elindított egy láncreakciót, ami ahhoz vezetett, hogy megbukott a Tokugava-uralom, és vissza lett állítva a császárság. 1868-ban Edo nevét Tokióra változtatták, melynek jelentése: ’keleti főváros’. A név a város Kiotóhoz viszonyított földrajzi helyzetére utal. A császár a kiotói palotából az edói kastélyba költözött, melyet később átalakítottak, és az lett az új Császári Palota.

Az új kormány a nyugati kultúra hatására hozzálátott Japán korszerűsítéséhez. Volt min változtatni! Néhányan csodával határosnak tartják az akkori eseményeket. 1869-ben távíró-összeköttetést hoztak létre Tokió és Jokohama között. Nem sokkal később az ország első vasútvonalát is lefektették a két város közt.  Egyszeriben téglaházak jelentek meg a faépítmények mellett. Bankok, szállodák, áruházak és éttermek épültek. Megalapították az első egyetemeket. A földutakat felváltották a kikövezett utcák. Kerekes gőzhajók jöttek-mentek a Szumida folyón.

Még az emberek külseje is megváltozott. A többség a hagyományos kimonót viselte, de egyre többen próbálták ki a nyugati stílusú ruhákat. A férfiak bajuszt növesztettek, és rákaptak a cilinderre meg a sétapálcára, míg a nők közül néhányan elegáns ruhákba öltöztek, és megtanultak keringőzni.

A szaké (rizsbor) mellett a sör is a nemzet egyik kedvenc itala lett, és a baseball majdnem ugyanolyan népszerű sporttá vált, mint a szumóbirkózás. Tokió hatalmas szivacsként szívta magába a kor kulturális és politikai eszméit, és azonosult is velük. A város egyre csak nőtt, mígnem egy nap katasztrófa sújtott.

Kiemelkedve a hamuból

1923. szeptember 1-jén sokan éppen ebédhez készülődtek, amikor pusztító földrengés rázta meg a Kantó térséget, melyet több száz utórengés követett, köztük egy erőteljesebb földlökés is 24 órával később. Már maga a földrengés is óriási kárt okozott, de a földrengés nyomán keletkező tüzek még nagyobb pusztítást végeztek. Tokió nagy része porig égett. Összesen több mint 100 000 ember halt meg, ebből 60 000-en Tokióban.

A tokióiak hozzáláttak a városuk újjáépítéséhez, ami hatalmas vállalkozás volt! Miután a város valamennyire talpra állt, újabb súlyos szerencsétlenség sújtotta – légitámadások a II. világháború alatt. Különösen nagy pusztítást végzett az a körülbelül 700 000 bomba, mely az 1945. március 9-éről 10-ére virradó éjszakán, éjféltől úgy hajnali 3-ig hullott a városra. Az épületek legtöbbje fából épült, így a napalmbombák, valamint a magnéziumból és kocsonyásított benzinből készített újszerű gyújtóbombák lángra lobbantották a zsúfolt belvárost, több mint 77 000 halálos áldozatot követelve. Ez volt a történelem legpusztítóbb bombatámadása, melyben nem nukleáris fegyvert használtak.

Példa nélküli, ahogy a háború utáni Tokió a katasztrófa dacára, mintegy a hamuból emelkedve ki, újból felépült. Kevesebb mint 20 évvel később, 1964-ben a város már olyan jó állapotban volt, hogy ott rendezték meg a nyári olimpiai játékokat. Az utóbbi négy évtized állandó építkezésekkel telt. A betonrengeteg egyre nagyobb területet hódít meg, és egyre magasabbra tör.

A tokiói szellem felülkerekedik a nehézségeken

A ma Tokióként ismert, 400 éves város a világ más fontos városaihoz viszonyítva egyáltalán nem számít réginek. Bár van néhány része, melyet a letűnt napok hangulata leng körül, egészében véve nagyon kevés olyan épülettel és egyéb építménnyel találkozni, amely a múltat idézi. De ha közelebbről megnézzük a várost, látni fogjuk, hogy arra a mintára épült, melyet még a régi Edo idejében találtak ki.

A nagyváros közepén egy óriási park fekszik. A Császári Palota és környéke ugyanazon a helyen áll, ahol annak idején az eredeti edói várkastély volt. Innen indulnak ki sugárirányban a város főútjai, mint egy pókháló szálai, ugyanazt az alapvető mintát követve, amely alapján Edo épült. Még a várost behálózó, összevissza utcák labirintusa is a hajdani Edót juttatja eszünkbe. A legtöbb utcának nincs is neve! A rácsmintát alkotó utcatömbök helyett, melyeket más világvárosokban látni, Tokió különböző alakú és méretű, számozott telkekből áll össze.

De ami minden másnál jobban megmaradt a régi időkből, az a tokiói szellem – befogadni mindent, ami új, főleg ami idegen, és akár földrengés sújt, akár hosszan tartó gazdasági pangás, akár túlnépesedésből adódó bajok, töretlen elszántsággal menni, menni előre. Gyere el, és érezd te is a lüktető tokiói szellemet, annak a helynek a szellemét, amely egy jelentéktelen halászfaluból vált világhírű várossá.

[Lábjegyzet]

[Térkép a 11. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

JAPÁN

TOKIÓ (Edo)

Jokohama

Kiotó

Oszaka

[Kép a 12–13. oldalon]

A mai Tokió

[Forrásjelzés]

Ken Usami/photodisc/age fotostock

[Kép forrásának jelzése a 11. oldalon]

© The Bridgeman Art Library

[Kép forrásának jelzése a 13. oldalon]

The Mainichi Newspapers