Több mint 120 évig tartott átszelni a kontinenst

AZ ÉBREDJETEK! AUSZTRÁLIAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

EGY majdnem 1100 méter hosszú vonat gördült be 2004. február 3-án Darwin vasútállomására, mely Ausztrália ritkán lakott Északi területén fekszik. Több ezren voltak jelen, hogy megünnepeljék a szerelvény érkezését. A The Ghannak nevezett vonat éppen most fejezte be az első, csaknem 3000 kilométeres útját, amely két napig tartott, és mely során átszelte a kontinenst délről északra. (Lásd „ A legendás név” című részt a 25. oldalon.)

Kétezernél is többen gyűltek össze a sínek mentén, fényképezőgéppel a kezükben, így a vonatnak le kellett lassítania, amint közeledett Darwin városához. Emiatt körülbelül 30 percet késett, de senki sem panaszkodott. Az ausztrál emberek már több mint egy évszázada várták ezt a pillanatot. 126 évig tartott, míg megépítették az Adelaide és Darwin közötti vasútvonalat, mely a föld egyik legszárazabb, legforróbb és legelhagyatottabb vidékét szeli át.

Szükség van vasútra

Az 1870-es évek végén a Nagy-Ausztráliai-öböl keleti oldalán lévő aprócska település, Adelaide lakói a térség gazdasági fejlődéséről álmodtak, és egy jobb kereskedelmi útvonal létesítéséről, mely eljut a távoli északra. Az Egyesült Államok már 1869-re megépítette a transzkontinentális vasútvonalát. Adelaide polgárai hasonlóra gondolva abban reménykedtek, hogy majd építenek egy vasutat, mely összeköti a településüket Port Darwinnal (Darwin akkori neve). Ez a vasútvonal nemcsak azt tette volna lehetővé, hogy könnyebben eljussanak az ország belső területeire, hanem nagymértékben csökkentette volna az Ázsiába és az Európába való utazás idejét is.

Az elgondolás egyszerűnek tűnt, de a vasútnak át kellett volna szelnie számos, nehezen járható sziklás hegységet és hegyvonulatot, sűrű bozótost, és olyan homokos, köves sivatagokat, melyeknek egyes részei eső után ingovánnyá vagy áradó folyóvá változtak. John Stuart felfedező két sikertelen próbálkozás után végül 1862-ben átjutott ezen a zord vidéken. De az út során ő és a társai majdnem meghaltak, mert elfogyott az élelmük és a vizük.

Perzselő hőség, homokviharok és hirtelen árvizek

A nehézségek ellenére Adelaide polgárai elszántak voltak. 1878-ban elkezdték a vasútvonal építését Port Augustánál. 900 vasútépítő munkás építette a pályát, csak kézi szerszámokat, lovakat és tevéket használva. Az őslakosok ösvényei mentén haladtak előre észak felé a Flinders-hegységen át. A vízzel teli üregeknek köszönhetően – melyek csak itt találhatók a vidéken – előnyös volt ez az útvonal, hiszen a gőzmozdonyok működéséhez vízre van szükség.

A vasúti sínek első 100 kilométerének lefektetése két és fél évig tartott. Nyáron a hőmérő higanyszála néha még 50 Celsius-fokra is felkúszott. Ebben a száraz forróságban megrepedezett az emberek körme, megszáradt a toll hegyén a tinta, mielőtt írhattak volna vele, a sínek pedig elgörbültek. Gyakran előfordult, hogy kisiklott a vonat. A homokviharok után a munkásoknak több  kilométernyi sínt kellett megtisztítaniuk a homokbuckáktól, melyek némelyike a két méteres magasságot is elérte. A munkások sokszor tehetetlenül álltak, amint az újabb viharok tönkretették a munkájukat.

Aztán jöttek az esők. A szikkadt folyómedrekben percek alatt összegyűlt a víz. Hömpölygő folyamok alakultak ki, és ezek síneket görbítettek el, elmosták több hónap munkáját, a vonatok pedig kietlen helyeken akadtak el az utasaikkal együtt. Egy mozdonyvezető vadkecskéket lőtt, hogy legyen mit enniük az utasoknak. Jó néhány évvel később az is előfordult, hogy ejtőernyővel dobtak le élelmet egy veszteglő vonat utasainak.

Az esőzések után kivirágzott a sivatag és ez sáskarajokat csalogatott oda. Az egyik sáskajárás során a sínek annyira csúszóssá váltak a szétlapított rovaroktól, hogy egy másik mozdonynak tolnia kellett a szerelvényt. Gondot jelentettek a rágcsálók is. Mindent felemésztettek, amit csak ehetőnek véltek, például a táborok felszerelését, a sátorvásznat, az állatok kantárjait és még a csizmákat is. A sínek mellett egy elhagyatott temető fekszik, mely egy tífuszjárványra emlékeztet, és bizonyítja, hogy milyen egészségtelen körülmények uralkodtak a táborokban az építkezés korai szakaszában.

A vonat személyzetétől nem állt távol, hogy a szórakozás kedvéért tréfálkozzon. Egyszer, amikor Alice Springs területét üregi nyulak özönlötték el, a személyzet tagjai nyulakat csempésztek fel a The Ghanra. Másnap reggel, amikor az utasok kiléptek a kabinjukból, hogy reggelizni menjenek, a folyosók „hemzsegtek a megvadult nyulaktól” – írja egy könyv (The Ghan—From Adelaide to Alice). Egy másik út során valaki szabadon eresztett egy kis kengurut a hálókocsikban.

Az őslakosok, akik félreeső vidékeken éltek, néha a sínek közelébe mentek, amikor a vonat arrafelé haladt. Biztonságos távolságból szemlélődve látták az embereket a vonatban. Érthető, hogy az őslakosok először óvatosak voltak, sőt még féltek is. Valójában néhányuk azt gondolta, hogy „egy óriási ördögkígyó” élve lenyelte az utasokat.

Hosszú szünet

Tizenhárom évnyi kimerítő munka után, amikor még körülbelül 470 kilométer volt hátra Alice Springsig, elfogyott a pénz. „Ez az óriási vállalkozás . . . egyszerűen meghaladta a település erejét” – írja egy folyóirat (Australian Geographic). 1911-ben a szövetségi kormány átvette az építkezés irányítását, és meghosszabbította a sínpályát Alice Springsig. De elhalasztották annak a tervnek a megvalósítását, hogy megépítik a vasútvonalat az 1420 kilométerrel északabbra lévő Darwinig.

Amikor a The Ghan először, 1929-ben befutott Alice Springsbe, az egész kisváros – akkoriban körülbelül 200 ember – ott volt, hogy ünnepeljen. A helyieket ámulatba ejtette az étkezőkocsi, de a legnagyobb érdeklődést az elegáns fürdőszoba váltotta ki. Abban az időben újdonságnak és luxusnak számított, ha volt a vonaton fürdőkád. Alice Springs maradt a vasútvonal északi végállomása 1997-ig. Ebben az évben az állam és a szövetségi kormányok megállapodtak, hogy meghosszabbítják a vasúti pályát Alice Springstől Darwinig, amit már régóta vártak. A munkának 2001-ben láttak neki.

Az egymilliárd dollár értékű vasúti pályát hatalmas automata gépek fektették le, 1,6 kilométert naponta. A vasútvonal legalább 90 új, árvíznek ellenálló hídon halad át. Az 1420 kilométeres vasútvonal építése, amelyet „Ausztrália legnagyobb infrastrukturális építkezésének” neveztek, nem lépte túl a költségvetést, és 2003 októberében, határidő előtt befejeződött.

A vadon vonzásában

Adelaide ma modern város, és a The Ghan továbbra is innen indul el délután, hogy átszelje  a kontinenst. Miután maga mögött hagyja a külvárost, a két mozdony által húzott, körülbelül 40 kocsiból álló szerelvény dimbes-dombos búzamezőkön át, kanyarogva éri el Port Augustát, mely közel 300 kilométerre van északra. Itt a táj drámaian megváltozik, zord területté válik; amerre csak a szem ellát, mindenütt homok, cserjék és libatopfélék.

Port Augustán túl a The Ghan egy új, minden évszakban járható sínpályán halad, amely körülbelül 250 kilométerre nyugatra van attól a régi vonaltól, amely ki volt téve az árvizeknek. Miközben az éj leszáll a sivatagra, és az utasok alszanak, a vonat sós tavak mellett suhan el, melyek az év nagy részében teljesen ki vannak száradva, de eső után ragyognak a holdfényben. Megszámlálhatatlan csillag borítja a tiszta éjszakai égboltot. Ma már nem hallható a vonat zakatolása, mivel a sínek között nincs hézag, egyetlen hosszú sínszállá vannak összehegesztve, hogy kevesebb karbantartásra legyen szükség.

Hajnalban az Alice Springs közelében lévő sivatag vörös és arany színben ragyog a felkelő nap fényében. „A látvány lenyűgöző – mondta egy utas. – Még a vonatban is éreztem a nap erejét. Lélegzetelállító volt, amint a nap felkelt a végtelen, hullámzó sivatag felett, mely oly hatalmas, színes és félelmetes a maga ürességében. Ez a hely alázatra tanítja az embert.”

A vadonból a trópusokra

Miután a The Ghan megállt délután Alice Springsben, folytatja útját Katherine városába, majd pedig az északi végállomás felé, a trópusi Darwinba. Behúzódva a légkondicionált kocsikba „a The Ghan utasai élvezik a kerekeken guruló luxust” – mondja Larry Ierace, a The Ghan első útjáért felelős igazgató. Ha kitekintenek az ablakon, csak elképzelni tudják azokat a veszélyeket és nehézségeket, amelyeket az egykori építők éltek át.

Amellett, hogy elősegíti a kereskedelmet, és a világ egyik hosszú vasúti utazását kínálja, a The Ghan egy másik célt is szolgál: eljuttatja a modern világot a vadon mélyére. Egy 19 éves őslakos lány, aki látta a vonatot első útján 2004 februárjában, ezt mondta: „Soha életemben nem láttam vonatot. Gyönyörű!”

[Kiemelt rész/kép a 25. oldalon]

 A legendás név

A The Ghan egy becenév rövidítése, mégpedig a The Afghan Express névé. Hogy miként kapta a vonat a nevét az afgán tevehajcsárokról, azt nem tudni pontosan. Ennek ellenére a név azokat a szívós bevándorlókat juttatja eszünkbe, akik megközelíthetővé tették az ausztrál vadont. Az afgánoknak nevezett csoport tagjai közül sokan valójában más helyekről érkeztek, például Beludzsisztánból, Egyiptomból, Észak-Indiából, Pakisztánból, Perzsiából és Törökországból.

Tevéik lettek a vadon „járművei”, melyek engedelmesen térdre ereszkedtek, illetve felálltak, amikor a hústá vezényszót hallották. A tevekaravánok, melyek akár 70 tevéből is állhattak, embereket és árukat szállítottak egyenletes, körülbelül 6 kilométeres óránkénti sebességgel. Amikor a vasúti és közúti közlekedés miatt feleslegessé váltak a tevekaravánok, az afgánok szabadon engedték a tevéiket. Ma ezeknek a tevéknek az utódai – melyek száma több százezerre tehető – szabadon kóborolnak a közép-ausztráliai vadonban. (Lásd az Ébredjetek! 2001. április 8-i számának 16–7. oldalát.)

[Kép forrásának jelzése a 23. oldalon]

Northern Territory Archives Service, Joe DAVIS, NTRS 573

[Kép forrásának jelzése a 25. oldalon]

Vonatok fényképei: Great Southern Railway