Távoli helyeken prédikáljuk a jó hírt

Helen Jones elmondása alapján

Az 1970-es évek elején egy zsúfolt piacon sétálgattam Bangalore-ban, Indiában. Egyszer csak egy vadbivaly felkapott a szarvaival, és a földre vetett. Már majdnem összetaposott, ám egy indiai asszony megmentett. De hogyan is kerültem Indiába?

KANADÁBAN születtem 1931-ben, és egy gyönyörű városban, Vancouverben nőttem fel. A szüleim erkölcsös emberek voltak, de nem jártak templomba. Én azonban nagyon vágytam szellemi dolgokra, ezért gyerekkoromban vasárnaponként hittanra jártam, és részt vettem a nyári bibliaórákon.

1950-ben, 19 évesen hozzámentem Frank Schillerhez, akinek az előző házasságából már volt négy gyermeke. Két évvel később kisfiunk született. Szerettünk volna valamelyik valláshoz tartozni, de mivel Frank elvált ember volt, egyetlen egyház sem látott minket szívesen. Franknek ettől felfordult a gyomra, és hallani sem akart többé a vallásról.

Megismerjük a Biblia igazságait

A bátyám 1954-ben izgatottan újságolta, mit mutatott neki egy munkatársa a Bibliából, aki Jehova Tanúja volt. Bár sok kérdésem volt, és tudtam, hol tartják a Tanúk az összejöveteleiket, nem mentem el, mert tisztában voltam vele, mi Frank véleménye a vallásról. Valamivel később két Tanú látogatott meg minket. Tudni akartam, mit tanít a vallásuk a válásról. Ők a Bibliából megmutatták, milyen szentírási alapja van a válásnak (Máté 19:3–9). Biztosítottak arról, hogy egy módszeres bibliatanulmányozás révén választ kaphatok a kérdéseimre.

Frank forrt a dühtől. Hallani sem akart a Tanúkról. 1955-ben elmentem Krisztus halálának emlékünnepére, és utána otthon izgatottan meséltem Franknek, mit tanultam a Bibliából. „Az lehetetlen! – kiabálta. – Ha bizonyítani tudod a Bibliából, amit mondasz, nem bánom, még az egyik ostoba összejöveteletekre is elmegyek!”

Odaadtam neki a Bibliát. Ő óvatosan a kezébe vette; látszott rajta, hogy mélyen tiszteli. Kikerestük a bibliaverseket, amelyeket felírtam magamnak. Nem beszéltem sokat, hagytam, hogy a Biblia beszéljen. Frank nem vitatkozott, és az este hátralevő részében teljesen belemélyedt a gondolataiba.

Egy nap emlékeztettem rá, hogy azt mondta, el fog jönni az egyik összejövetelre. „Na jó, most az egyszer elmegyek, csak hogy lássam, mit csináltok ott” – felelte vonakodva. A bibliai előadás arról szólt, hogy a feleségek rendeljék alá magukat a férjüknek (Efézus 5:22, 23, 33). Franknek nagyon tetszett, amit hallott. Körülbelül ugyanabban az időben részt vett egy Őrtorony-tanulmányozáson is, melyen a „Találj megelégedést a munkában” című cikket beszéltük meg. Kemény munkás lévén Frank el volt ragadtatva. Ez után a tanulmányozás után többé soha nem hiányzott az összejövetelről. Nem sokkal később már buzgón végezte a szolgálatot, én pedig több személlyel is tanulmányoztam, akik később megkeresztelkedtek. Frank és én, valamint az édesanyám és a bátyám még ugyanabban az évben megkeresztelkedtünk  annak jeleként, hogy átadtuk az életünket Istennek.

Szeretnénk még többet tenni

A kerületkongresszuson 1957-ben Seattle-ben (Washington állam, USA) hallottunk egy előadást arról, hogy lehetőség van ott szolgálni, ahol nagyobb szükség van Királyság-hirdetőkre. „Ó, Jehova, én is akarok menni! – imádkoztam. – Kérlek, segíts, hogy el tudjunk menni valahová, ahol szükség van ránk!” De Franket aggasztotta, hogy hogyan fog eleget tenni annak a felelősségének, hogy eltartsa és támogassa a családot (1Timóteusz 5:8).

A következő évben a családunk részt vett a New York-i kongresszuson, melyet két helyszínen tartottak egyszerre, a Yankee Stadionban és a Polo Groundson. A nyilvános előadáson több mint 253 000-en voltak jelen! Franket megindította, amit látott és hallott. Ezért amikor hazaértünk, Afrikát választottuk új otthonunkul, azon belül is Kenyát, mivel ott angolul beszélnek, és a gyerekeknek is találhatunk rendes iskolát.

1959-ben eladtuk a házunkat, felpakoltuk a holmijainkat a kocsira, és átutaztunk Kanada másik végébe, Montrealba. Onnan elhajóztunk Londonba, majd átszálltunk egy másik hajóra, és elindultunk az Indiai-óceán felé a Földközi-tengeren és a Vörös-tengeren át. Végül megérkeztünk az Afrika keleti partvidékén fekvő Kenyába, Mombasa városába. Másnap vonatra szálltunk, és a fővárosba, Nairobiba utaztunk.

Áldások Afrikában

Akkoriban Kenyában be volt tiltva Jehova Tanúi prédikálómunkája, ezért óvatosak voltunk. Több házaspár is volt itt, akik más országokból érkeztek, de megengedték, hogy mi, külföldiek az országban maradhassunk. Az összejöveteleken nem volt szabad 10-nél többen lennünk, ami azt jelentette, hogy mindegyiken aktívan közre kellett működniük a családoknak, még a gyerekeknek is.

Röviddel azután, hogy megérkeztünk Kenyába, találtunk magunknak lakást, Frank pedig kapott munkát. Az első nő, akivel a házról házra végzett munkában találkoztam, elfogadta a bibliatanulmányozást, és később úttörő lett, ahogyan Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit hívják. Egy másik tanulmányozóm egy tizenéves szikh lány volt, akit mi Goodynak neveztünk. Bár a családja és a szikh lakosság ellenséges volt, ő kitartott az elhatározása mellett. Amikor Goody Lullt elzavarták otthonról, odaköltözött egy Tanú-családhoz, átadta az életét Jehovának, elkezdett úttörőként szolgálni, és később a Gileád misszionáriusképző iskolát is elvégezte.

A családunk átélt egynéhány dolgot. A legidősebb fiunk reumás lázat kapott, Frank pedig autószerelés közben súlyosan megégett, és ezután elveszítette a munkáját. Később sikerült másik munkahelyet találnia úgy 1000 kilométerrel távolabb, Tanganyika (ma Tanzánia) fővárosában, Dar es-Salaamban. Mindenünket bepakoltuk hát az autóba, és nekivágtunk a hosszú útnak. Dar es-Salaamban akkor egy kis gyülekezet volt, ahol tárt karokkal fogadtak minket.

Bár be volt tiltva a prédikálómunka Tanzániában, nem voltak szigorú megszorítások. 1963-ban meglátogatott minket Milton Henschel Jehova Tanúi világközpontjából, az Egyesült Államokból. Az egyik előadása közben, melyet az ország legjobb előadótermében, a Karimjee Hallban tartott, leült mellém egy szegényes ruhába öltözött, idősebb férfi. Üdvözöltem őt, és a program alatt közösen használtuk a Bibliámat meg az énekeskönyvemet. Az előadás végén meghívtam, hogy jöjjön el legközelebb is. Amikor elment, a helyi Tanúk odarohantak hozzám.

„Tudod, ki volt ez?! – kérdezték. – Dar es-Salaam polgármestere!” Korábban a polgármester azzal fenyegetőzött, hogy feloszlatja a kongresszust. Nyilván arra számított, hogy rosszul fogok vele bánni, és majd ezzel indokolja az intézkedését. De olyan nagy hatással volt rá a kedvesség és a törődés, amiben részesült, hogy zavartalanul megtarthattuk a program hátralevő részét. A kongresszuson 274-en voltak jelen, és 16-an keresztelkedtek meg!

Tanzániai tartózkodásunk alatt az ország elnyerte a függetlenségét. Ekkortól szívesebben alkalmaztak tanzániaiakat, mint külföldieket. A legtöbb külföldi kénytelen volt elhagyni  az országot. Frank azonban nem adta fel könnyen, és ez végül meg is hozta a gyümölcsét. Szóltak neki, hogy szükség van egy tapasztalt gépészre, akinek karban kellene tartani néhány dízelmozdonyt. Ezzel az állásával még 4 évet tudtunk maradni Tanzániában. Amikor a szerződése lejárt, visszatértünk Kanadába, és addig ott éltünk, amíg a legfiatalabb gyermekünk is fel nem nőtt, és meg nem házasodott. De még mindig fiatalnak éreztük magunkat, és buzgott bennünk a vágy, hogy többet tegyünk.

Irány India!

1970-ben Jehova Tanúi bombayi (ma Mumbai) fiókhivatalának a javaslatára Bangalore-ba költöztünk, ahol akkor körülbelül 1,6 millióan éltek. Ott történt, hogy épphogy csak megmenekültem a bivaly szarvától. Egy 40 tagú angol gyülekezet és egy elszigetelt tamil csoport működött a városban. Frank számos férfival tanulmányozott, akiknek szépen gyarapodott a bibliai ismeretük, és később keresztény vének lettek. Én is tanulmányoztam olyan családokkal, akik Jehova szolgáivá váltak.

Egy asszony, Gloria a város egyik nagyon szegény negyedében élt. Amikor először jártam nála, behívott. Mivel nem volt bútora, a földön ültünk. Adtam neki egy Őrtoronyt, amiből kivágott egy bibliai idézetet, a Jelenések 4:11 szavait, és kirakta a falra, ahol mindennap láthatta. Az idézetnek azt a részét, hogy „méltó vagy, Jehova”, nagyon gyönyörűnek tartotta. Egy évvel később megkeresztelkedett.

Franket meghívták egy évre a fiókhivatalba Bombayba, hogy felügyelje Jehova Tanúi első indiai kongresszusi termének az építését. Az építkezés annyit jelentett, hogy a már meglévő fiókhivatali épületre felhúztak még egy szintet. Akkor még alig volt több 3000 Tanúnál egész Indiában, és kevesebb mint 10-en szolgáltak a fiókhivatalban. 1975-ben, amikor kimerültek az anyagi forrásaink, szomorúan hagytuk ott a testvéreket, akiket annyira megszerettünk.

Vissza Afrikába

Eltelt 10 év, és Frank most már nyugdíjjogosult volt. Ezért jelentkeztünk egy nemzetközi programra, fiókhivatali létesítmények építésére. Kaptunk egy levelet, melyben Igiedumába, Nigériába hívtak minket, ahol már folyamatban volt az építkezés. Amíg ott voltunk, Frank tanulmányozott egy férfival egy közeli faluban. A tanulmányozás jól haladt, és a férfit később meghívták, hogy szolgáljon Jehova Tanúi nigériai fiókhivatalában.

Ezután Zaire-ba mentünk a fiókhivatal-építkezésre. Nem sokkal utána betiltották a prédikálómunkát, és elkobozták az útlevelünket. Frank munka közben szívinfarktust kapott, de tudott pihenni vele a betiltás alatt. Később az összes építőmunkásnak el kellett hagynia az országot, így a közeli Libériába küldtek minket. Ott a monroviai fiókhivatalban megkérték Franket, hogy javítsa meg a generátort. Amikor 1986-ban lejárt a vízumunk, vissza kellett térnünk Kanadába.

Végül Ecuador

Röviddel ezután hallottuk, hogy az egyik jó barátunk, Andy Kidd Ecuadorba költözött, ahol nagyon élvezi a prédikálást. Andy volt az egyetlen vén a gyülekezetben, ezért sokszor neki kellett megtartania az összejöveteleken szinte minden programot. 1988-ban a meghívására ellátogattunk az ecuadori fiókhivatalba, ahol azt mondták, hogy nagyon örülnének, ha maradnánk.

Találtunk magunknak egy kényelmes otthont, de meg kellett tanulnunk spanyolul, és Frank ekkor már 71 éves volt. Az ezt követő két évben 12 embernek tudtunk segíteni eljutni a megkeresztelkedésig, pedig nem beszéltünk jól spanyolul. Franket megkérték, hogy vegyen részt az ecuadori fiókhivatal építésén. Emellett vezetett egy bibliatanulmányozást egy férfival, akinek a felesége az elsők között lett Tanú Guayaquilban. A férfi 46 éven át ellenségesen viselkedett, de később a barátunk és szellemi testvérünk lett.

Hatalmas veszteség

A Csendes-óceántól nem messze telepedtünk le, egy kis város, Ancón közelében, ahol segítettünk megépíteni egy új Királyság-termet. Nagy bánatomra 1998. november 4-én, miután Frank megtartotta a szolgálati összejövetel utolsó programját,  infarktust kapott, és még aznap este meghalt. A gyülekezetből a testvérek és testvérnők mind mellettem voltak. Másnap eltemettük Franket a Királyság-teremmel szemben, az út túloldalán levő temetőben. Szavakkal nem lehet leírni, mennyire fáj az, amikor az ember elveszít valakit, akit szeret.

Ismét vissza kellett mennem Kanadába, ezúttal már egyedül, hogy elintézzem a családi és a jogi ügyeket. A fájdalmam ellenére Jehova nem feledkezett meg rólam. Kaptam egy levelet az ecuadori fiókhivataltól, melyben biztosítottak róla, hogy visszavárnak. Ezért visszamentem, és a fiókhivataltól nem messze beköltöztem egy kis lakásba. Sok tennivalóm volt a fiókhivatalban és a szántóföldön, ami segített megbirkóznom a fájdalommal, azzal, hogy már nincs Frank. De még így is nagyon egyedül éreztem magam.

A munka megy tovább

Idővel megismerkedtem Junior Jonesszal. 1997-ben jött Ecuadorba az Egyesült Államokból, hogy itt végezzen úttörőszolgálatot. Ugyanazok voltak a céljaink, és ugyanazokban a dolgokban leltük örömünket. 2000 októberében összeházasodtunk. Junior már dolgozott építkezéseken, ezért megkértek minket, hogy segítsünk befejezni egy kongresszusi termet az Andokban, a magasan fekvő Cuenca városában. 2006. április 30-án Geoffrey Jackson, Jehova Tanúi Vezető Testületének egyik tagja eljött New Yorkból, hogy megtartsa az átadási beszédet, melyen 6554-en voltak jelen.

Ki gondolta volna, hogy a Királyság-prédikálómunka eredményeként ilyen csodálatos növekedés lesz ezeken a távoli helyeken – Afrikában, Indiában és Dél-Amerikában! Juniorban és bennem még csak fel sem merült, hogy visszavonuljunk. Ez a több mint 50 év Jehova szolgálatában olyan gyorsan elröppent, mintha csak tegnap kezdtem volna el. És tudom, hogy amikor elérkezik az új világ, visszagondolva ugyanilyen rövidnek fog tűnni az az időszak is, amelyben most élünk (Jelenések 21:3–5; 22:20).

[Térkép/kép a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Ezeken a helyeken szolgáltunk

KANADA → ANGLIA → KENYA → TANZÁNIA

KANADA → INDIA

KANADA → NIGÉRIA → KONGÓI DEM. KÖZT. (ZAIRE) → LIBÉRIA

KANADA → ECUADOR

[Egyéb helyek]

AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK

[Kép]

Frankkel Indiában, útban egy kongresszusra

[Kép a 15. oldalon]

A férjemmel, Junior Jonesszal